Közigazgatás, kis falutörténet Bori írásos dokumentumai alapján I.

A történelem viharai képletesen a sokáig egy helyben lévő Borit is  ide-oda sodorták. Tartoztak az ősök a bozóki monostorhoz, várjobbágyokként Hont várához  és a drégelyi uradalomhoz, adózókként a Nógrádi Szandzsákhoz és a drégelyi törökhöz; ezt megelőzően és követően közigazgatásilag Hont megyéhez, azon belül a Báti járáshoz. De része volt már a falu  közigazgatásilag az  Egyelőre Egyesített Hont és Bars Vármegyének, pontosabban a Lévai járásnak, aztán pedig a XVIII. Zsupának. Ugyancsak községe volt ez a Magyar Királyságnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának, a Csehszlovák Köztársaságnak, a Horthy Magyarországnak, a szocialista Csehszlovákiának s az önállósult Szlovákiának. Most pedig az Európai Uniónak is része, s a helybeliek is euróval fizetnek már a korona, a forint, az akcsa, a garas és a pengő után.

Ura volt a falunak a sok-sok középnemes, s  lett belőle kisnemesi település is; irányította a községet  a közbirtokosság, a hadnagy, a bíró, a sztaroszta, az elnök és a titkár. Felekezetileg lett a katolikus Boriból református őrhely templommal és parókiával. Aztán keveredett a nép nyelvileg és felekezetileg, no meg a társadalmi állást illetően is. A földbirtokosok s a kisnemesek egynémelyike behozta ide is a cselédeket, akik közül néhány kiemelkedett és zsellérré, majd paraszttá, pásztoremberré vált. S akadt itt néhány iparos: kovács, molnár, kőműves, ács, kőfejtő is.

A történelem kegyetlen viharai kisöpörtek innen sok-sok református magyar családot, helyükbe magyarországi szlovák evangélikusok, és felvidéki szlovák katolikusok sodródtak.

Néhány  XIX. század eleji, bori vonatkozású jegyzőkönyvet őriz  a Lévai Járási Levéltár  archívuma is. Az 1816. Szent András havi 5.  napján keltezett jegyzőkönyvben  olvassuk például, hogy „Curialis Nemes Bori Tekintetes Nemes Nagy Honth Vármegyében helyeztetett helységében /…/ a Nemes Compossessoratus urai megegyező akarattal“ közgyűlésükön a Nemes Hadnagyi Hivatalba választották Nemes Horváth Páál Urat, s a szokott hírtétel után meghatalmazták, hogy a helység statutumával élhessen.

1826-ban megerősítették a Nemes Helység elöljáróit,  azaz Ns. Pomothy János  lett a hadnagy, törvénybíró pedig Horváth Pál és Bory József. Az is kiolvasható e szép kéziratból, hogy milyen pásztorai voltak akkor a falunak, s milyen járandóság illette meg őket. A tehénpásztor  például minden darab után, kit elejbe hajtottak  kapott 1 véka búzát, fél kenyeret, 1 garast és 1  kéve magvas kendert. A lópásztor járandósága ugyanakkor 2 lótól 1 véka kenyérnek való gabona; 1 lótól fél kenyér és egy garas, valamint 1 kéve magvas kender volt. A heverő csikót  ingyen legeltette. Az ökörpásztornak járt minden két ökör legeltetéséért egy véka kenyérnek való gabona, 1 kenyér, 1 garas s 1 kéve magvas kender. A sertéspásztor  a malacokat József napján hajtotta ki először. Minden három öreg sertésért kapott 1 véka gabonát. A telelő  sertésért járt neki darabonként 1 garas télire, nyárra pedig 1 kenyér.

Hírdetés

Egy 1846-os végzés, mely a közbirtokosság közgyűlésén született Tekintetes Bolgár Gábor indítványa alapján, arról szól, hogy mivel azelőtt minden convenciós  juhász köteles volt a falu számára juhot adni, most az köteles díjat fizetni, akinek nincs legelőrésze, vagy aki a megengedettnél több juhot tart. Sérelmül jelentettek fel e gyűlésen mindazok, akik lovaikat a közlegelőkön éjjelente legeltették.

Ugyanezen évből találtunk egy összesítést arról, milyen bevételei és kiadásai voltak a községnek. A bevételek például az alábbi tételekből származtak: a juhakol használatáért járó díjakból, az eladott széna árából, a kihágásokért járó büntetésből, a legelőbérből, a bikatartásból, a falusi kovács és kocsmáros adójából. A kiadások közt szerepel  a bikatartás díja, az új kocsma építéséért kifizetett pénz, a községi kutak  felszereléséért járó díj, a pásztorház építésének és  a kovácsház javításának költsége stb.

Szúdy József  1821-től 1867-ig vezette Jegyzőkönyvét, a Borival kapcsolatos kézírásos feljegyzéseket. Főleg gazdasági vonatkozású adatok: terményárak, időjárási viszonyok, természeti katasztrófák leírásai találhatók benne, de akad egy-két érdekes helytörténeti adalék is.

Megemlíti egyebek közt, hogy 1821-ben annyi volt a hernyó, hogy „még a fák gyenge gallyait is megeték“. Ez egy olyan gyümölcstermesztő helyen, mint Bori nagy tragédiát jelentett. 1831-ben az árvíz és a kolera pusztított, 1832-ben jégeső verte el a határt. Árvíz pusztított 1842-ben is. 1844 júniusában olyan hideg volt, amilyenre évszázadok óta nem akadt példa: „Június 19-én délután 2 óra tájban az igen nagy forróság után igen nagy eső lett és olyan nagy szél, mely a fákat is tördelte. 20-án oly kigondolhatatlan hideg eső és hideg szél volt egész nap, hogy semmiféle barom a mezőben meg nem maradhatott. Bolgár Gábor juhászát mezőbe kapta, annyira elsanyarta, hogy a juhokbol 12 megfagyott, és az őrző bojtárt is szekéren kellett hazahozni, három napig nem szólhatott.“

Érdekes az alábbi adat is, amit a református ember, a katolikusokkal kapcsolatban jegyzett fel: „Bolgár Gábor a katholikus temetőre keresztet építtetett május 11-én. 12-én délután 5 órakor fölszentelték nagy tzeremóniával és magyar predikátzióval, de június 20-án az Isteni erő a szél által eldönteté és összetörte az 1844. évben. Így tsak 40 nap állt.“

1845-ben újra árvíz veszélyeztette a falut, s még a házakba is bement. 1845 szeptemberében nagy eső esett „égiháborúval“, s Dalmadi Miklós szalmakazlát „ütötte meg a ménykő“, amely aztán le is égett. 1846-ban a szárazság pusztított, a vetések elpusztultak, a kendermagot el sem vetették. Az 1847-es esztendőben „ mindenféle gyümölts bőven termett, kiváltképpen szilva, alma, bor is elég termett, de savanyú“. Egyébként ez az időszak sem volt kedvező, mert „volt oly nyomorúság, melynél nagyobb nem volt 1817-től fogva. Zabkenyérrel tartották fenn nyomorúságos életüket, mert ezen esztendőben is, ha Nyitra megye árpaterméssel nem segített volna, ezen a vidéken is bekövetkezett volna az éhenhalás, mint Árva és Trencsén megyékben, hol a lovat, kutyát, matskát és oly füveket, mellyel az ember nem szokott élni, megették, melyektől irtózó nyavalyákat kaptak, s az alsóbb vidékre csapatostul vándoroltak le, de ott is kevés enyhülést találtak a nagy szükség miatt.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »