Középszerű, de vállalható az új Bridget Jones-film

Középszerű, de vállalható az új Bridget Jones-film

Bár azonosulni éppen nehéz a korábban átlagos alkatú, most vékony, és mindettől teljesen függetlenül életképtelen Bridget Jonesszal, de azért továbbra is egy szívünknek kedves karakterről beszélhetünk. Ugyan a brand továbbra sem túl valódi, de a Bridget Jones babát vár legalább a várakozásokkal szemben nem sikerült tragikusra.

Úgy tűnik, a veterán vígjátékgyárosokban végleg eltört valami. Nehéz másra következtetni abból, hogy egyre-másra jönnek ki az olyan komédiák, amelyekben az egyik központi humorforrást a munkahelyeket elfoglaló, fiatal hipszterek jelentik, akik jellemzően érthetetlen csodabogarakként szerepelnek. Persze ráfoghatnánk, hogy a Rossz anyák után a Bridget Jones babát vár is épp egyfajta életközepi krízist igyekezett bemutatni, amiben benne van az újabb generációkra való fokozottabb rácsodálkozás. Mégis van abban valami szimbolikus, amikor új ötlet híján egy bejáratott brandhez nyúlnak csak vissza, régi poénokat, történetelemeket emelnek át, igyekeznek biztosra menni, majd a fiatalokon kacarásznak, akik megreformálnának itt épp egy hírműsort.

Azonosulni azért nem könnyű

Igaz, a Rossz anyákkal ellentétben itt legalább érzékelhető, hogy a harmadik részt is végig csetlő-botló Bridget Jones újdonsült főnökeinek van igaza, és ők épphogy csak valamiféle minőséget várnának el a totál alkalmatlannak tűnő, immár negyvenes alkalmazottól. Attól, akit Helen Fielding regényeinek megjelenése és a 2001-es film óta szokás örök szingliként címkézni, és arról írni, mennyi erőt adhat a nőknek a helyét nem találó, kétballábas főszereplő.

Azonban ez felettébb sértő lehet a nők számára, már amennyiben nem gondolnák, hogy a mindennapos nehézségek eredője a teljes életképtelenségük vagy szakmai hozzá nem értésük lenne. Ráadásul a mozifilmek óta erősen kijön a brand átverésjellege is: minden egyes rész előtt cikkek garmadáját olvashatjuk arról, hogy micsoda nehézségeket okozott Renée Zellwegernek felszedni tíz kilót, de sebaj, mert a forgatás után már vékonyabb is volt, mint valaha. (Érdemes elolvasni például ezt itt.)

Az átlagos, olyan nagyon telt testalkatúnak azért nem nevezhető Zellwegert pedig a filmekben agresszív-részeges szakmunkások helyett a mindig udvarias Colin Firth, Hugh Grant vagy ezúttal Patrick Dempsey ostromolják, amivel azért, valljuk be, sajnálatos módon kevés nő azonosulhat. Szép dolog mindenesetre megnézni másfél órákat arról, hogy „ilyen kis esetlenek, tökéletlenek vagyunk mi, de ez valójában abszolút bájos és szerethető”, majd a moziból kijőve egy bulvárlapban elolvasni, hogy Renée Zellweger milyen módszerrel tudott harminc kiló alá fogyni, és milyen különös, hogy egyik napról a másikra konkrétan lecserélte az eddigi arcát.

A tíz pluszkilóval már nem is próbálkoztak a harmadik részben, Bridget Jones a rész elején nyugtázza is, hogy újra elérte versenysúlyát – bár azért párszor nem lehet kihagyni így sem, hogy a saját méreteit is soknak lássa, nyilván rengeteg önbizalmat adva ezzel majd a nők többségének. A forgatókönyvvel sem sikerült túl sok meglepetést okozni: ki hitte volna, hogy kedvenc Bridgetünk a rész elején magányosan fog azon lamentálni, hogy juthatott megint ide, hogy aztán a rész végén ezredszer is visszataláljon, ki nem találnák, hogy kihez.

Fielding regényével szemben itt nem iktatták ki Mark Darcy (Colin Firth) karakterét, ellenben a kezdéskor meglepve hallhatjuk, hogy Daniel Cleaver (Hugh Grant) életét vesztette repülőgép-balesetben. Annál bizarrabb lesz, hogy a gyászszertartáson Bridgeték remekül el is viháncolnak, hogy aztán hősnőnk szóljon pár giccses mondatot, előre szívrohamot hozva ránk: vajon a film mindvégig az ízléstelenség és a közhelyes érzelgés közt fog ugrálni?

Szerencsére erről azért nincs szó, akadnak valóban vicces és bájos pillanatok is, bár annyi közel sem, mint a 2001-es első részben, aminek a három évvel későbbi is inkább csak gyenge utánérzése volt. Az igazán eredeti főszál a „vajon ki a gyerek apja” poénra épül, de azért ezt is sikerül legalább tisztességesebben végigvinni. Zellweger a fentebb írtak ellenére botladozni hitelesen tud, nyilván egy remek színésznőről beszélünk: bár hat éve nem forgatott filmet, szerethető tud lenni így is. Még akkor is, ha ismét csak érdemes leszögezni: azonosulni szokatlan lenne a korábban átlagos alkatú, most vékony, mindettől pedig teljesen függetlenül életképtelen nővel.

Fiatalok, ironikus szakálluk van és appokat használnak

Sharon Maguire rendezőnő az első rész óta csak egy filmet jegyez 2008-ból, így pedig azért tényleg van annak valami diszkrét bája, amikor a dolgozni és eredményt letenni kívánó fiatalokon megy az élcelődés olyan fergeteges poénokkal, mint hogy „ironikus szakálluk” van és appokat használnak.

Tizenkét év után nem olyan tragikus eredmény ez, mint amire számítani lehetett: középszerűbb vígjátékot kapunk a kedvelt karakterekkel, és néhány jópofa extra humorforrással, mint amilyen Emma Thompson karaktere vagy a szólásszabadságért küzdő punklányok alakulata. A közhelyes mondanivalón sem sikerül ezúttal sem túllépni, csak ezúttal már a változatosság kedvért két jófiú hadakozik egymással, hogy aztán csak kapjunk egy jó hírt is a végére az első két rész elfeledett lovagjáról is. Nem dráma ez elvégre: kicsit csetlünk, kicsit botlunk, kicsit semmit nem csinálunk jól a munkahelyen, de azért a végére így is eljutunk a tündérmesei zárlatig. Meg addig a végkövetkeztetésig, hogy elbukhatjuk ugyan életünk szerelmét akárhányszor, és akár újra is házasodhat a másik, azért mindig van remény, hogy visszaszerezzük őt öt kínos mondat és két pohár ital után. Milyen kár, hogy ez nem igaz.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »