Közepesen jelentéktelen káder és „rossz zsaru” – mit kezdjünk Biszku Bélával?

Közepesen jelentéktelen káder és „rossz zsaru” – mit kezdjünk Biszku Bélával?

Biszku Béla felelősségre vonásának kérdése immáron több mint fél évtizede része a magyar közéleti vitáknak. Az ügy nemcsak a történelem vagy a jog iránt érdeklődőket késztette állásfoglalásra, hanem a szélesebb közönség érdeklődésére is számon tartott. A Biszku elleni eljárás megindítása óta az ügy kapcsán számos jogi, jogfilozófiai, politikai és történelmi kérdés került felszínre. A Magyar Tudomány Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében Biszku Béla büntetőügye címmel tartott, Rainer M. János történész, Gellért Ádám és Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, valamint Hollán Miklós büntetőjogász részvételével, Jakab András moderálása mellett zajló kerekasztal-beszélgetésen ezekre igyekeztek választ adni a résztvevők.

A moderátor, Jakab András bevezetőjében kiemelte, hogy a Biszku-ügy – amellett, hogy közéleti szempontból is releváns – számos jogelméleti kérdést vet fel. A felvezetést követően elsőként Rainer M. János kapott szót, aki kifejtette, hogy a Biszku-ügyben a történeti háttér nem csak 1956-ot jelenti. Legalább három rendszerben érdemes megközelíteni a kérdést: az 1956-os helyzet, a magyarországi rendszerváltás és az igazságtétel, számonkérés kérdése, valamint afelől, hogy milyen állapotban van ma a múltfeldolgozás, vagy teátrálisabb szóhasználattal élve: a múlttal való szembenézés. 

Mint a történész elmondta, 1956-ban Biszku egy közepesen jelentéktelen, de energikusan feltörekvő káder, az új hatalom „csillaga” volt, aki részt vett az Politikai Bizottság helyét a forradalom és szabadságharc leverése után ideiglenesen átvevő, 1957. júniusáig fennálló Ideiglenes Intéző Bizottság munkájában. A nyolctagú (később tíztagú) testületben rangban a legalacsonyabban helyezkedett el, életkort tekintve pedig ő volt a legfiatalabb. 1951-től Budapest X. kerületi pártbizottságának titkára volt egészen 1955-ig, majd a XIII. kerületi pártbizottság első titkára lett. Ez személyes kapcsolatot jelentett Kádár Jánossal, amely a 60-as évek közepéig meg is maradt.

Biszku példátlan módon a forradalom alatt is XIII. kerületi párttitkár maradt, és társaihoz hasonlóan kereste, hogy az adott helyzetben mi lehet a legjobb reakció, november 4. után pedig azonnal megértette, hogy hova kell állni. A kádári hatalom berendezkedésében, az első hónapokban nem játszott fontos szerepet, nála Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György és Kállai Gyula személye is meghatározóbbnak bizonyult az események alakításában. 1957 tavaszától azonban ez megváltozott, mivel egészen 1961-ig a belügyminiszteri pozíciót töltötte be, és egy ideig Kádár helyetteseként, potenciális utódjaként is számon tartották.

Rainer M. János szerint adódik a kérdés, hogy miért éppen Biszku Béla került célkeresztbe az egykori kommunista vezetők közül? A történész szerint szerepét mindenekelőtt az indokolja, hogy hosszú élet adatott meg neki (a kádári megtorlás során kulcsszerepet játszó személyek már nem élnek). Biszkura a rossz zsaru szerepét osztották ki: ő lett a sztálinista ortodoxia egyik utolsó mohikánja, az új gazdasági mechanizmus elgáncsolója, amiben természetesen van igazság, de azt sem szabad például elfelejteni, hogy a kép nem ennyire fekete-fehér. Biszku ugyanis – társaival egyetemben –  például az 1968-as csehszlovákiai intervenció ellen szavazott a Politikai Bizottság ülésén. Hogy Magyarország a többi résztvevő tagállammal együtt mégis bevonult, az Kádár János döntésének eredménye volt. 

A forradalmat leverő hatalomnak a megmaradt tömegmozgalommal (sztrájkok sorával), valamint a sporadikus fegyveres ellenállással szembeni fellépéssel kellett megmutatnia, hogy alkalmas feladata ellátására. Ez volt az új rendszer diktatórikus, totalizáló szakasza. Ez az időszak a szovjet rendszerben megfigyelhető bürokratikus automatizmus kultúrájára épített, amely a rendkívüli helyzet zavarából igyekszik visszatérni a normalitásba, és ezért lő. A merevséget azonban ellensúlyozta a totális informalitás: mindenki tudta, hogy mi a dolga, nem volt szükség hozzá egyértelmű utasításokra, ezért utólag nehéz megtalálni a felelősöket.

A történész a második kérdéssel kapcsolatban felidézte, hogy a magyarországi rendszerváltás (Kis János szavaival) ún. koordinált átmenet volt. A társadalomban legitimációs válság kibontakozott ki, de sikerült elejét venni annak, hogy a válság a koordináció összeomlását okozza. A koordinációt egyesült erőfeszítés tartotta fenn, és nemzeti kerekasztalon rögzítették az átmenet szabályait. A forgatókönyv csak az új rendszer megteremtéséről szólt, amelynek legitimitása kizárja a korábbi legitimálását, ezt azonban a régi, vagyis illegitim parlament fogadta el. Ez egy olyan helyzet volt, amikor az ideális elvárásaiból mindenkinek engednie kellett. Ebből adódik azonban, hogy sokan (többek között a történelmi igazságtétel elmaradása miatt) megkérdőjelezik, hogy valóban végbement-e az átmenet. Rainer M. szerint kérdés, szét lehet-e választani a politikai és történelmi felelősséget, és mit kezdünk azzal az erkölcsi normával, hogy a bűnt büntetés kell kövesse?


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »