Kövér László: A jövőt illetően hinni kell az egy isteni örök igazságban

A száz éve a Nagy-Trianon-palotában halálra ítélt Magyarország és magyar nemzet nemcsak él, hanem olyan teljesítményt tett le a világ asztalára egy évszázad alatt, amely Kövér László szerint jogos büszkeséggel tölthet el bennünket. Az Országgyűlés elnöke a Magyar Nemzetnek adott interjúban arról is beszélt, hogy a magyar baloldal immár több mint száz éve újra és újra rátámad a saját nemzetére. Véleménye szerint Trianonban sem így szabták volna meg a határainkat, ha 1918–1919-ben a magyar baloldal nem árulja el a nemzetet.– Június 4-én lesz száz éve, hogy aláírták a trianoni békediktátumot. Fel lehet dolgozni a történelmi Magyarország szétdarabolását, magyarok milliónak kisebbségi sorba taszítását?– A trianoni országvesztés egyértelműen a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját jelenti, aminek gyökerei egészen az oszmán hódításig, a százötven éves hódoltságig, majd az ennek véget vető háború következményeiig nyúlnak vissza, amelyek hatására a magyarságot szülőhazájában, a Kárpát-medencében kisebbségbe szorították. Az európai népesség mintegy ötvenszázalékos növekedését hozó XVI. és XVII. század alatt a hárommilliónyira tehető magyarság lélekszáma kétmillióra fogyott, míg a nem magyar elem – a legóvatosabb becslés szerint is – több mint kétszeresére nőtt. Vagyis először vérrel, utána az országunk kétharmadával fizettünk amiatt, hogy komolyan vettük, miszerint mi vagyunk a keresztény Nyugat védőbástyája. Bécs vagy Berlin mai etnikai összetételét látva – ha lenne kedvünk ironizálni – mondhatnánk: ha annak idején szólnak, hogy ne törjük magunkat annyira, talán olcsóbban megúszhattuk volna! Másfelől, a keresztény ember, amikor elveszíti egy szerettét, akkor meggyászolja, de egyben hálát is ad Istennek azért, hogy megadatott az együttlét vele, s bízik a feltámadást követő viszontlátásban. A mostani évfordulón a trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni. Arra, hogy egy halálra ítélt ország és nemzet nemcsak él, hanem a szétszakított részek külön-külön és együttesen is olyan teljesítményt tettek le a világ és azon belül Európa asztalára, amely jogos büszkeséggel tölthet el bennünket. A jövőt illetően pedig hinni kell az egy isteni örök igazságban.– Magyarország jó kapcsolatokra törekszik minden szomszédjával, azonban ezek az államok egytől egyig haszonélvezői a száz évvel ezelőtti diktátumnak, s mindent megtettek és sokszor most is megtesznek az őshonos magyarság asszimilálásáért. Hogy lehet feloldani ezt az ellentétet?– Ezen a napon számot kell vetni azzal a korlátozottsággal is, amivel az utódállamok többsége küszködik. A magyar nemzet az elmúlt száz évben keresztülment egy tanulási folyamaton. Az értelmiségünk már Trianont megelőzően is tisztában volt vele és hangot is adott annak a véleményének, hogy egy közös hazában élünk szűkebb értelemben a Kárpát-medencében, tágabban egész Közép-Európában. Ezt a sorsközösséget figyelmen kívül hagyva csak egymás tragédiáit idézhetjük elő, a másikkal szembeni káröröm pedig múlékony. Mi ezt beláttuk, és egy új korszakot akarunk nyitni a XXI. században, ami az „együtt sírunk, együtt nevetünk” életfelfogására épül fel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem egymástól, hanem a mindannyiunk nemzeti önazonosságát és szuverenitását eltörölni akaró erőktől van félnivalónk.– Van fogadókészség a szomszéd országok részéről az új alapokra helyezett kapcsolatra?– Türelmesen várunk arra, hogy ez a folyamat a szomszéd országokban is végbemenjen. Szlovéniában és Horvátországban a kisebbségeket érintő szabályozás és hivatalos politikai hozzáállás olyan, amely lehetővé teszi, hogy partnernek tekintsük egymást. Szerbia hozzánk hasonló tanulási folyamaton ment át az elmúlt harminc évben: a jugoszláv nagyszerb álmoktól jutottak el véres polgárháborúk során a szerbség jelentős részének kisebbségbe szorulásáig. Az elmúlt tíz évben történelmi jelentőségű fejlődésen mentek keresztül a magyar–szerb kapcsolatok, mely folyamatban a nemzeti érdekeink egy irányba fordulásának és a politikai osztály kiengesztelődést mutató gesztusainak egyaránt szerep jutott. Romániában az értelmiség képtelen megérteni, hogy nem lehet a magyarság ellenében országot építeni. Lélegzetelállító az a cinizmus, ahogy az egymással is szemben álló román politikusok kapkodják ki egyik pillanatról a másikra egymás kezéből a magyar adut. Ukrajna a legnagyobb csalódás. Keleti szomszédunk negyedszázados jó viszonyt rúgott fel az utóbbi években hozott magyarellenes intézkedéseivel. Kijev számára világossá kell tennünk, hogy nincs alku, a kárpátaljai magyarság szerzett jogait bővíteni lehet, csorbítani csak a mi ellenállásunk dacára. Szlovákiában a legnagyobb gondot az jelenti, hogy a magyar közösség egy része elbizonytalanodott. Ennek jele, hogy a Bugár Béla vezette szakadárok, a közösség egységes érdekképviseletét megtörve, vegyes etnikai pártot alapítottak, ami találkozott a felvidéki magyar választók egy részének tetszésével. Ez idézte elő azt, hogy harminc év után megszűnt a pozsonyi parlamentben a csaknem tízszázalékos magyarság politikai képviselete, ami fenyegető a jövőre nézve.– A területi autonómia ügyében a mai napig nem sikerült előrelépni. A magyar embereknek nem jár ugyanaz, mint például a dél-tiroli németeknek, a katalánoknak, a skótoknak, a walesieknek, a lappoknak?– A nyugat-európai államok a történelem során mindig hol kevésbé, hol mélyebb lenézéssel tekintettek Közép-Európára. Ezért nem gondolják, hogy ami jár a baszkoknak, a Belgiumban élő németeknek vagy a Finnországhoz tartozó ålandi svédeknek, az jár a határon túli magyaroknak. Ráadásul amikor az említett autonómiákat létrehozták, akkor még nem volt divat nyugaton a nemzeti lét tagadása. Az Európai Unió lakosságának tizede, ötvenmillió ember él őseinek szülőföldjén kisebbségben, de ennek ellenére Brüsszelben az ő problémáik, igényeik háttérbe szorulnak a nemi eltévelyedés immár megszámlálhatatlan változatának elfogadtatásáért egyszerre agresszív és alattomos kampányt folytató mozgalmak vagy az illegális bevándorlók ügye mögött, akikkel szemben már kritikát sem lehet megfogalmazni. Mindez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy – ellentétben a nemzeti közösségekkel – ezek az úgynevezett kisebbségek kiváló eszközök az európai kultúra lebontásában, amely előfeltétele a célzott birodalmi központosításnak.(…)Tovább a cikkhez

Hírdetés


Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »