Köszönet dalban

Köszönet dalban

A 75 éves, frissen Széchenyi-díjat kapott Szakolczay Lajos irodalomtörténészt és a 90 esztendős Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutatót, népzenegyűjtőt, Kallós Zoltánt köszöntötték.

A Hitel című folyóirat márciusi estjét a budai MOM központ kerek termében tartották. Szakolczay Lajos pedig maga is egy gyűjtött ének előadásával köszönte meg a hatalmas tapsokat. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

– Mester, miért fontos, hogy egy-egy Hitel-esten a “hivatalos” köszöntés személyességgel, derűvel, barátsággal ötvöződjön?

– Ha hiszi, ha nem – noha megtisztelőnek érzem a megszólítást –, nem vagyok mester. Mi vagyok? Szenvedélyes, csaknem őrült munkása a magyar kultúrának. Pontosabban, az egyetemes magyar kultúrának. Csaknem fél százada – akkor kezdtem el működni – mindig az illyési metaforát tartottam szem előtt: „a magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan”. Kell-e annál szebb föladat, mint összehangolni a különböző hangon szóló (azóta megsokasodott) sípokat? Erre áldoztam az életemet. S ha a képzőművészetben, a színházkultúrában (és egy kissé az operában) való mozgolódásomat tekintem – az 1000 oldalas Nagybányától Picassóig (2015) című könyv ennek jellegzetes példája –, akkor talán túl is teljesítettem az Illyés Gyula-i óhajt. Sokat dolgozni csak megfelelő kedélyvilággal lehet. Amikor az ember nem professzornak, megfellebbezhetetlen mukinak tekinti magát, hanem egynek a sok közül; de azt is mondhatnám, hogy harlekinnek, bohócnak.

Csörög a sipkája, hullik a liszt az orcájáról, de ez sosem jelenti azt, hogy amit csinál, azt komolyan ne vegye. Tehát a hivatalosságnak adott pofon mindig javít valamit a természet (társadalom, kis közösség, stb.) lelkületén. A személyesség derűje átlengi mindazt – majdnem azt írtam, hogy az éjszakát –, ami komor, szürke, érdektelen valóság. A Hitel-est is így esett (fölülről lefelé? a fejétől talpra?), hadd élvezze a színes kavalkádot a közönség. Minthogy, sajnos, nehezen beszélek (az autoimmun betegség nyomja – kásásítja – a beszélőkémet), azt gondoltam, egy népdallal fogom megköszönni a kedves közönségnek, hogy ilyen sok időt pazarolt ránk. Először a „ha bemegyek, ha bemegyek a csekefalvi csárdába” kezdetű népdalt akartam elénekelni, de hirtelen eszembe jutott – ha az egyik megy, a másik miért ne menne? –, hogy Lajtha László Kilenc magyar népdalából az elsőt („Amíg élek, addig bánom, hogy Pálfi Dénest szolgálom”) fogom elkornyikálni. Sikerült. Hangos volt, vidám volt, s ezzel azt sugallta az ürge (vagyis én), hogy kivághatják körülünk az összes erdőt, a szív és a kedély fái mozdíthatatlanok. Tehát nem (nemcsak) az a Mester, aki föláll a pódiumra, és süketel rogyásig, hanem az is Mester-kisinas, aki nincs elájulva saját magától.

Amikor az ember nem professzornak, megfellebbezhetetlen mukinak tekinti magát, hanem egynek a sok közül; de azt is mondhatnám, hogy harlekinnek, bohócnak. Csörög a sipkája, hullik a liszt az orcájáról, de ez sosem jelenti azt, hogy amit csinál, azt komolyan ne vegye. Tehát a hivatalosságnak adott pofon mindig javít valamit a természet (társadalom, kis közösség, stb.) lelkületén. A személyesség derűje átlengi mindazt – majdnem azt írtam, hogy az éjszakát –, ami komor, szürke, érdektelen valóság. A Hitel-est is így esett (fölülről lefelé? a fejétől talpra?), hadd élvezze a színes kavalkádot a közönség. Minthogy, sajnos, nehezen beszélek (az autoimmun betegség nyomja – kásásítja – a beszélőkémet), azt gondoltam, egy népdallal fogom megköszönni a kedves közönségnek, hogy ilyen sok időt pazarolt ránk. Először a „ha bemegyek, ha bemegyek a csekefalvi csárdába” kezdetű népdalt akartam elénekelni, de hirtelen eszembe jutott – ha az egyik megy, a másik miért ne menne? –, hogy Lajtha László Kilenc magyar népdalából az elsőt („Amíg élek, addig bánom, hogy Pálfi Dénest szolgálom”) fogom elkornyikálni. Sikerült. Hangos volt, vidám volt, s ezzel azt sugallta az ürge (vagyis én), hogy kivághatják körülünk az összes erdőt, a szív és a kedély fái mozdíthatatlanok. Tehát nem (nemcsak) az a Mester, aki föláll a pódiumra, és süketel rogyásig, hanem az is Mester-kisinas, aki nincs elájulva saját magától.

– Ön évtizedek óta kíséri figyelemmel a magyar kultúrát, művészetet Marosvásárhelytől Bécsig, Pozsonytól Újvidékig. Ment-e a magyar művelődés az Ön kritikái által elébb?

– Ment-e elébb a világ a kritikáimtól? Ki tudja. Egyes szegmentjeiben alighanem – ha észrevette valaki, ha nem – ment. Talán poroszkált, de ez is a haladás egyik formája. A kis találatok is találatok, hozzátesznek valamit a nagy egészhez. Két apró példát! Például én fedeztem föl, hogy Sütő András Nagyenyedi fügevirág című esszéjében egy saját vers is szerepel (teljes terjedelmében), ami valamikor a marosvásárhelyi Igaz Szóban jelent meg. Jól, behatóan kell ismerni az anyagot, s akkor az ember – szóljanak előtte százan százféle alakban – mindig tud újat mondani. A Cs. Szabó László esszéiről írott elég régi tanulmányom is ilyen kedvenc, hiszen Németh László összefoglalója óta senki nem szólt ilyen alaposan a londoni íróról. (Sárközi Mátyás „monográfiájában” – valójában pletykakönyvében – egyetlen mondatot sem idézett tőlem, talán nem is ismerte az opuszt.) Ha a magyar művészettörténet és művészetkritika olyan szemmel vizslatná az értéket, mint ahogyan évtizedekig én tettem, és most is teszem, egyetlen szót talán megérdemelt volna a kárpátaljai festőművészt, Erdélyi Bélát az ukrán tengerből kiemelő könyv (a Magyar Napló gondozásában), amelyben magyar nyelven írott, szinte versértékű naplóját is közreadtuk. (A hivatalos ottani művészettörténet mindig ukrán festőművészként tartotta számon Erdélyit.) Süket fülekre talált a kő, amelyet bedobtunk a művészettörténet állóvízébe? Bizony, süket fülekre. De az édesapja évei számát jócskán túlélő Kós Andrásról tudja-e valaki, hogy milyen jó szobrászművész?(Nemhogy Kossuth-, de Munkácsy-díjat sem kapott.) Örömmel írtam róla, s evvel egy centiméter ment elébb a világ. Nagyképű volnék?

– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Hogyan érhető el, hogy fiataljaink ne rekedjenek meg a “retrónál”, hanem fedezzék föl a rendszerváltoztatás két és fél évtizedében, a kisiklás ELLENÉRE fölfénylett új kulturális értékeket, például a kilencvenes években indult Misztrál együttest, a Szegedi Dómot ténylegesen készre alakító Patay László freskófestészetét, vagy Pozsgai Zsolt drámaírói művészetét?

– Minden megváltozott. Mi még az irodalomra, kultúrára kíváncsi – sőt éhes! – nemzedék voltunk. A maiak? Sajnos, jóllehet kesernyés ez a röhögés, röhögnöm kell. Üresek az antikváriumok (egy részük bezárt), nincs a könyvnek becsülete. Nem fogynak a folyóiratok, a verseskötetek – akkor nem kelnek el a líra-könyvek, amikor az egyik köszörűgépes portál egy év alatt 48 ezer (!) verset tett közzé. Az internet bedöntötte a kultúra sátrát, mindenki – lett légyen tehetségtelen, akarnok – ott akar érvényesülni, ahol könnyebben megy; ahol nincs szerkesztés, nincs felügyelet. Tehát a rendszerváltással – mindent lehet, még butának, hülyének lenni is a szabadság nevében – megváltozott a leányzó fekvése.

Csak a pénz, csak a pénz, a kis munkával megszerezhető minél nagyobb jövedelem számít. A liberális főnökség – van ilyen? – csak arra adja az áldását, aki az ő szelüket fújja. Az értékes nevek és művek ezért nem kerülnek a látókörükbe. Viszont – szerencsére, legnagyobb örömünkre – van a fiatalságnak egy értékesebb rétege is. Előttük a Misztrál zenéje – Dsida verseire írott műsoruk és forradalom-megidézésük (1956) egészen kiváló! – nem hangzik idegenül. Patay László? Nehezebb tészta. Azért is, mert a képzőművészeti kultúra a béka popója alatt hűsöl. A nemzeti oldal nem nagyon ismeri az értékeket, a másik grupp pedig nem tartja művésznek a Patayhoz hasonló figurákat. Freskó? Inkább plakát – Soós (sós, de nem paprikás) Nóra módra! A képregény és az ahhoz hasonló zagyvaság kezd beszüremkedni a festészetbe – Amerikát kell majmolni, ha előre akarsz jutni! –, és nincs kard, amely megállítsa. Pozsgay Zsolt? Először Mindszentyt kéne valahogyan elfogadni! Magyarságát, makulátlanságát, népszeretetét. Aki főhőst próbál faragni belőle – szeretném, ha egyszer a bíboros hírneve és becsülete megközelítené a Rejtő Jenő-féle hacacárét –, az nem író. Tehát ilyen körülmények közt kell legénykednünk. Bírjuk? Hogyne bírnánk? Csak a váltóbot, amelyet átadunk a fiatalabb nemzedéknek, ne pitéből legyen, hanem acélból!


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »