Kormányzati bevándorlás

Kormányzati bevándorlás

Megújul a budai várnegyed. Újjáépítik a lovardát, a Szent István termet, a Stöckl-lépcsőt, a Táncsics-börtönt és a főőrségi épületet. Felköltözik a Miniszterelnökség, a Belügyminisztérium és a Nemzetgazdasági Minisztérium. Az eddig tudományos-kulturális központként, turistacélpontként funkcionáló Várból új kormányzati központ jön létre. De jó lesz-e ez az egyszerű halandóknak?

– Különben is, utazom Budára, az Úri utcába az öcsémhez, aki nagyon jó helyen…
– Utazol a fenébe, az Úri utca lövöldözés ­miatt zárva.
(A tizedes meg a többiek)

Szuronypuskás katonák tartanak őr­ségváltást a Sándor-palota előtt. A távol-keleti turisták okos­telefonja fényképező üzemmódba állítva kattog, az egyik egyenruhás marcona arccal dobol közben. Mindkettőnél hangosabb azonban a munkagépek zaja: hiába, dolog van, a várbeli karmelita kolostor Miniszterelnökséggé átalakítása még szakadó esőben sem állhat le. Az építkezést eltakaró paravánokon rézmetszetek, tervrajzok és az épület története, gyakorlatilag szó szerint a Wikipédiából. Ott olvasható például ez a meglehetősen áthallásos bekezdés is: „II. József 1784-ben a karmelita rendet feloszlatta. 1786-os budai látogatásának alkalmával személyesen intézkedett arról, hogy színházat alakítsanak ki a karmelita templomból az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására.”

Az égbe meredő betonvasak, a neonsárga láthatósági mellényben serénykedő munkások és a cementeszsákok körül tüsténkedő rendőrök képe még nagyon messze van attól, mint ami a látványterveken szerepel. Ott boldogan kerékpározó turisták mosolyognak az elegáns és persze ugyancsak vidám közhivatalnokok társaságában. Gép­pisz­tolyos terrorelhárítók, valamint civil ruhás, mo­gorva rendőrök nincsenek a rajzokon, pedig szükség lesz majd rájuk is.

Hogy ez mikor következik be, az még a szomszédos bazársoron Erős Pistát, Budapest-címeres és csikóskulacsot áruló szuvenírboltosnak sem tiszta. Olvasott ugyan valamit erről a helyi lapban, de láthatóan felháborította, hogy a boltjára még „a bazárnál is bántóbbat mondtak”. És persze nem tetszik neki az sem, hogy már most alig térnek be hozzá turisták.

– Képzelje, mi lesz majd akkor, ha ideköltözik a kiskirály! Már most is azért vannak itt a rendőrök, hogy fémdetektorral kutassák át a behajtó teherautókat – panaszolja, de szemmel láthatóan más is bántja. Az a 15 milliárd forint, amelyet a népszavazásra költöttek az egészségügy helyett. Kiskirály helyett királyfiként emlegeti a miniszterelnököt az az árus, aki utolsó mohikánként maradt a Sándor-palota mellett meghúzódó macskaköves úton. Biztos benne, hogy neki is mennie kell, ha vége lesz az építkezésnek, sőt szerinte élő ember nem fog belépni erre a területre személyigazolvány felmutatása nélkül.

Ez valószínűleg túlzó kijelentés. Azért fogalmazunk ilyen óvatosan, mert az általunk megszólaltatott szinte minden szakértő – nyilatkozzon akár névvel, akár anonim módon – a Vár átépítése kapcsán egyből azzal kezdi, hogy óriási a bizonytalanság. A folyamatra rálátó egyik forrásunk például úgy látja, a várnegyeddel kapcsolatos tervekkel az az egyik probléma, hogy a kormányzat ködösít, a másik pedig az, hogy az építészek sem merik megmondani a miniszterelnöknek, mindez milyen mérhetetlenül sok pénzbe kerül, és milyen sok technikai nehézség adódik önmagában a megvalósításból.

Antall György, a Múltba néző blog történelemről, nemzeti önismeretről és persze várakról író szerzője így jellemzi a múlt és a várható jövő között feszülő különbséget a Magyar Nemzet Magazinnak:

– Annak idején a császár-király kíséret nélkül, hintóval, egy detektívvel a bakon kocsizott Schön­brunn­ból a Hofburgba, de a mai viszonyok mellett az állami hivatalokat övező biztonsági intézkedések nagyon nagy mértékben korlátoznák a Vár látogathatóságát, az állami fogadások pedig teljesen meg is bénítanák a közlekedést.

Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke is úgy fogalmaz lapunknak, hogy egy­előre „csak vélelmezni lehet a lezárt területek növekedését”. Valószínűsíti azonban, hogy a karmelita kolostor előtt húzódó, Duna felé néző sétányra halandó ember ezentúl nem léphet be.

– Márai Sándor emlékirataiból is tudjuk, hogy a Vár – intézményeivel és úri lakosságával – elkülönülő, távolságtartó volt, s még a Vérmező mellett élő írót is kinézték a sétányokról – teszi hozzá.

A Vár kisváros volt a nagyvárosban. Ezt már a Tóth Árpád sétány földre hullott gesztenyéi közt kutyát sétáltató asszonyok mondják nekünk. Régóta élnek itt, és ők már annak sem örültek, hogy a Vár fokozatosan turisztikai célponttá vált az évtizedek alatt. Eltűntek a boltok és a hentesek pél­dául, jellemzően étterem és galéria nyílt a helyükön. Úgyhogy azt elképzelni sem tudják, milyen felfordulást okoz, elsősorban a közlekedésben, ha három minisztériumot költöztetnek az ő egykori „kisvárosukba”, ráadásul nem hosszú évek során, hanem rohamtempóban.

 A Színház utca a budai Várban 1983-ban. A flangálás vége Fortepan  

 

Mert a budavári átalakulásban várhatóan hatalmas változást eredményez, hogy a Szentháromság térre, a Mátyás-templom mellé költözik a Nemzetgazdasági Minisztérium, az Úri és az Országház utcába, a Magyar Tudományos Akadémia intézetei helyére pedig a Belügyminisztérium.

Katona Csabától, az MTA történészétől tudjuk meg, hogy jövő év január 31-ével bezárólag hagyják el az épületet. Jelenleg a költözés előtti válogatás folyik, ami sokaknak több évtizede összegyűlt szakirodalom átnézését jelenti. A bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóház a IX. kerületben, a Vaskapu utca 41. és a Tóth Kálmán utca 4. alatti területen épül.

A szűk kis Úri utca alaposan megváltozik majd, egészen biztos, hogy a jelenleg meglehetősen repedezett MTA-épület alaposan megújul, de ez nem minden helybeli lakót hat meg. Egy rozmárbajszos, golfsapkás, Úri utcai úr például nem tart a minisztérium felköltözésétől. Ő a bevándorlóktól tart.

– A rengeteg beköltöző közhivatalnokra gondol? – tesszük fel a kérdést már csak azért is, mert a környékbeli utcákon kazalnyi hirdetést fúj a szél, amelynek feladója lakást keres megbízója számára a környéken. Készpénzzel, azonnal fizetne.

– Nem, a migránsokra – pontosít a férfi.

– Gondolja, hogy ide akarnak jönni? – kérdezzük.

– Nem tudom, de nem is akarom, hogy ide jöjjenek. Szavaztam is vasárnap! – húzza ki magát büszkén. Búcsúzóul megismétli, hogy a minisztériumoktól nem fél. Csak a migránsoktól.

Hiába, összeérnek a szálak itt a Várban is: migráció, terror, robbantás, lövöldözés, és máris az ostromnál és a történelemnél vagyunk, ami ugyancsak nagyban meghatározta mind a mostani felújítás lehetséges kimenetelét, mind azt, hogy a Vár azzá lett napjainkra, ami.

Katona Csaba szerint a folyamatban nagy szerepe volt az épületek megrongálásának, megsemmisülésének is, de annak is, hogy az 1945 utáni rendszer szakítani akart a múlttal, ezért nem jöhetett szóba politikai székhelyként a királyi palota és környezete. Szerinte elmélkedni is értelmetlen a kérdésen, hogy ez akkor is így lett volna-e, ha másként alakul a történelem. Katona úgy látja, a jelenlegi állapot vitathatatlan előnye, hogy mindenki számára elérhető, nyitott, vonzó színhely: történelmi környezet megfelelő turisztikai ellátottsággal.

Antall György is hangsúlyozza, hogy a második világháborús ostromban megsérült és helyreállíthatatlan állapotban lévő épületegyüttes azért is kapott más funkciót, mert az 1945 után létrejövő új politikai garnitúra mindenképpen szeretett volna szakítani a múlttal. (Körmendy ehhez még hozzáteszi, hogy az 1956-os forradalomnak is nagy szerepe volt abban, hogy a pártvezetés nem költözött fel a Várba). Antall szerint magából a költözésből mindenki olyan üzenetet olvas ki, ahogy a politikához, az aktuális kormányhoz meg a nemzeti múlthoz viszonyul.

– Lehet ez a folytonosság helyreállítása, de lehet szimpla urizálás, a néptől messze kerülő kormányzás szimbóluma is – fogalmaz.

Helyesnek és fontosnak tartja, hogy az ezeréves magyar állam szervei és tisztségviselői méltó helyen, a méltóságot kifejező körülmények között működjenek, ha lehet, az eredeti épületekben. Példaként Ausztriát és Csehországot említi. Az osztrák kancellár ma is Metternich egykori hivatali szobájában és íróasztalánál ül, az osztrák államelnök hivatala és lakása pedig a már említett Hofburgban van. Felidézi, hogy Václav Havel, „a nyugati baloldal kedvence” is minden vita nélkül költözött be a prágai várba, sőt egy vidéki kastélyt is fenntartott Lanyban. Ugyanígy tettek később az utódai, még a csehországi kommunisták is. Antall szerint ez a magyar közvélemény, főleg a baloldal számára érthetetlen és elfogadhatatlan.

Úgy összegzi, hogy a karmelita kolostor átalakításával sem elvi problémái vannak, hanem praktikusak. Például hogy milyen nehéz lesz az államtitkároknak, közhivatalnokoknak eljutniuk Budáról a Parlamentbe.

– Ha már 70 éve nem a Várban van az NGM és jogelődje, a Pénzügyminisztérium, valamint a BM, ráadásul más szervek vannak jó pár évtizede a helyükön, akkor egész biztos, hogy nem kellene a kormányzati negyedet visszaköltöztetni a Várba. Ha valami már ott van, az jó helyen van ott, a változáshoz mindig nyomós okok kellenek. Mert önmagában a változás nem érték – mondja, és a nyomós okokat nem látja, csak a nagy hivatali forgalmat és a szigorú biztonsági előírásokat.

Körmendy Imre is a várba költöző cseh kommunistákat említi, amikor a folytonosságot hangsúlyozza. Amikor pedig Antall Györgyöt kérjük nemzetközi kitekintésre, úgy fogalmaz, hogy tulajdonképpen mindenre van példa Európában – csak éppen kormányzati negyedre nincs. Egyszerűen azért, mert az óvárosokban ritkán vannak olyan nagy épületek, amelyek a kormányhivatalok elhelyezésére alkalmasak. Csehország mellett megemlíti Olaszországot, ahol – némiképp a Sándor-palotához hasonlóan – a várban az államfő hivatala működik, Portugáliában, Lengyelországban, Auszt­riában pedig palotamúzeum van a várban.

Antall szerint egyébként már az is sokat dobna a palota épületén, ha a teletáblás ablakokat lecserélnék az eredetihez hasonló 8-6 osztásúakra. A kupola átépítése ugyanakkor az adott épületrész alapokig tartó visszabontását tenné szükségessé, ami a kivitelezés technikai nehézségeit és a költségeket figyelembe véve is elképesztő munka, ugyanakkor nem világos, mi az ok és a cél. A régi, Hausz­mann-féle visszaállítandó kupola negyven évig állt, és már hetven éve nincs meg.

Hosszabb távon – értsd: húsz év és nem egy választási ciklus, valamint tartós prosperitás alatt – lehetne a Múltba néző szerzője szerint álmodozni, és a palota egykori reprezentációs termeit részben múzeumként (bár sajnos már nincs mivel berendezni, mert nincsenek kellő számban hiteles, eredeti bútorok), részben a külföldi példák alapján államfői hivatalként újjáalakítani. Hiszen a politikai aprómunkát a Miniszterelnökségben és a Parlamentben egyaránt végző közhivatalnokoktól és államtitkároktól eltérően, szimbolikusan is fontos, hogy az elnök távol legyen a pártpolitikát megjelenítő Országháztól. Ugyanakkor rámutat, hogy a Sándor-palota ennek a célnak most megfelel, tehát alighanem fölösleges bárminemű átalakítása, ahogyan az NGM vagy a Széchényi Könyvtár kiköltöztetése is.

A Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke szerint kétarcú az a kormányzat részéről felmerülő szándék, hogy régi épületeket akarnak újra felépíteni külső formájukban ugyanúgy, ahogy azelőtt álltak. Körmendy úgy látja, a folyamatban egyrészt üdvözölhető, hogy a háború utáni években részben politikai nyomásra életveszélyesnek minősített és lebontott épületek helyére „kerül végre valami”. Ám szakmai szempontból igen kritikusnak tartja a másolatok építését. Ő inkább „idézeteket” szorgalmaz, „ha mindenképpen helyre akarják állítani az elveszett dicsőséget”. Azt már teljesen irreális szándéknak, sőt kifejezetten károsnak tartja, hogy az 1944 és 1990 közötti időszakot eltüntessék a falak közül. Szerinte ugyanis meglétük még hasznos is lehetne, hiszen az emlékezés figyelmeztetően hatna korunk és jövőnk számára.

A lovarda majdani helye fölött árusító kürtőskalácsos is a múltról és a jövőről beszél, amikor megkérdezzük, marad-e a Várban, s ha igen, meddig. Úgy van vele, hogy ahogyan ez az árusítóhely rendeltetett neki, úgy rendeltetik majd egy másik. Mosolyogva és a kürtőskalácsot tekerve mondja, hogy a múlt az biztos, a jövőről pedig csak a Jóisten tudna rendelkezni. Valóban: a lovarda újrateremtését eltakaró, fekete posztóval letakart paravánok előtt egy hatalmas molinó áll kifeszítve. Évszámok csak a múltbéli események mellett állnak, az utolsó látványtervek mellett nem. Oda csak annyit írtak: a jövő.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »