„Én máig nem tudom megérteni, minek valakinek, aki folyamatosan Szlovákia területén él, egy másik ország állampolgársága” – jelentette ki Ivan Korčok szlovák külügyminiszter a pravda.sk honlapjának egyik beszélgetőműsorában.
Én pedig azt nem tudom megérteni, hogy ezt ő miért nem képes megérteni!? Megpróbálom neki elmagyarázni, de nem lesz könnyű, mert ő szlovák én pedig magyar vagyok. Ő Ivan, én Dénes vagyok, ő besztercebányai, én érsekújvári vagyok. Dionýzból lettem az rögtön, amikor lehetett a kilencvenes évek legelején. Akkor még nem lehettem magyar állampolgár, csak Dénes. De talán ez volt az első hivatalos lépés a magyar állampolgárságom felé. Aztán jött a Magyar Igazolvány, ami a magyarországi kedvezménytörvénynek köszönhetően a nemzeti összetartozásunk első dokumentuma volt. Tíz évvel később, 2011-ben pedig már felvehettük a magyar állampolgárságot is a szlovák mellé. A megfélemlítés ellenére is, csak nem kellett, nem kell ma sem nagy dobra verni!
De előtte annyi minden történt, kedves Ivan! A történelemben és az életben is! Nem mi tehetünk arról, hogy nem vagyunk magyar állampolgárok, ezzel megrövidítették szüleinket, nagyszüleinket, a határok megkérdezésük nélkül szálltak át felettük.
Mi már abba a cseppet sem kényelmes állapotba csöppentünk bele, hogy a szülőföldünk különvált a hazától! A szülőföldünkön hontalanul, a hazában pedig, ha netán átkerülünk, a szülőföld gyökerei nélkül kell élnünk! Fura érzés ebben a kettősségben élni! Számomra megadatott ez is, az is, de a gyökerek visszahúztak…. Nos, pont ezt a szomorú kettősséget elkerülendő van szükségünk a szülőföldön maradva a magyar állampolgárságra is, egyfajta érzelmi kötődésként, történelmi kárpótlásként! Attól mi még nem válunk Szlovákia ellenségévé a V4-eken belül, nem tereljük el a Dunát vagy az Ipolyt a nagyobb Magyarország érdekében.
Nem is tudom, miért tartanak tőle? Attól nem lesz kevesebb szlovák állampolgár az országban, ha felvesszük hozzá a magyart is! Sőt, csak abban az esetben lesz kevesebb, ha retorzióként emiatt megfosztanak a szlováktól.
Miből gondolják, hogy a kettős állampolgárok kevésbé lojálisak az országhoz, vagy hogy nem fognak olyan intenzitással dolgozni a nemzetgazdaság gyarapodásáért, mint az egykötődésűek?
Ez így annyira paradox! Minél inkább hadakoznak és értelmetlenkednek a magyar állampolgárság érzelmi alapokon nyugvó felvétele ellen, annál jobban ismerik be a saját gyöngeségüket és aggodalmukat kis országuk sorsát illetően. Csak annak lehet némi félnivalója, aki úgy érzi, igazságtalanul tett szert valamire…De hát a történelmi igazságszolgáltatás malmai nagyon lassan őrölnek!
Számon kérni rajtunk a lojalitást? Lehetne abban az esetben, ha az egymást követő szlovák kormányok egymással versenyeznének a nemzetiségi jogokban, ha a kultúra területén és az oktatásügyben éreznénk egyfajta pozitív diszkriminációt, ha nem tenne a külügyminiszter és helyettese rendszeresen felelőtlen kijelentéseket Magyarország irányába, és nem kérdőjelezné meg az onnan érkező támogatásokat se, ha a kettős állampolgárság annyira természetes lenne a felvidéki magyarok számára, mint például a szülőföldhöz való ragaszkodásuk. De így?
Talán még annyit, miniszter úr, hogy mi büszkék is vagyunk magyarságunkra! A gazdag magyar történelemre, a magyar kultúra csodaszép alkotásaira, tudósainkra, sportolónkra egyaránt!
Érzelemmel tölt el minket a magyar himnusz hallgatása, az olimpiai sikerekre és Nobel-díjasainkra ugyanúgy büszkék vagyunk, mint a világhírű zeneszerzőinkre, filmrendezőinkre, képzőművészeinkre.
Talán ezért van szükségünk a magyar állampolgárságra még akkor is, ha folyamatosan Szlovákia területén élünk. Nem mások ellen, hanem magunkért szeretnénk!
Érthető voltam, miniszter úr?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
