Konzervatív futballkiáltvány

Konzervatív futballkiáltvány

A válogatott labdarúgás történelméhez nemcsak játékosok, edzők, himnuszok és címerek tartoznak, hanem elsősorban mezek és szerelések. Ki ne emlékezne a ’74-es és a ’90-es világbajnok német válogatott fehér mezére, fekete nadrágjára és fehér sportszárára? Vagy a ’82-ben győztes olaszok kék-fehér-kék szerelésére, amelyben Paolo Rossi három mérkőzésen szerzett hat góljával gólkirály lett? Ki ne emlékezne Johan Cruyff narancs-fehér-narancs szerelésére vagy a franciákra, akik ’84-ben Michel Platini, majd ’98-ban Zinédine Zidane vezetésével a klasszikus trikolórban emelkedtek előbb a kontinens, majd a világ csúcsára? Ezek a színkombinációk és szerelések szerves részei a nemzeti válogatottak és szurkolóik identitásának.

Néhány éve aztán Sepp Blatter FIFA-elnök – aki másodállásban a korrupt pszichopata archetípusa – magához rendelte munkatársait, és feltette nekik a kérdést: „Hogy tehetnénk még nézettebbé, még jövedelmezőbbé a nagy nyári labdarúgótornákat?” Egyikük kapásból rávágta, hogy meztelenre kell vetkőztetni a futballistákat, úgy biztosan több nő ülne a tévé elé. Blatter megdicsérte a kolléga kreativitását, és elküldte kávét főzni, majd a többiekhez fordult: „Van-e még ötlet?” Ekkor jelentkezett egy ifjú marketingkreatív, és így szólt: „Van a világban egy csomó szellemi fogyatékos és súlyosan csökkentlátó, nekik jelenleg nehezükre esik megkülönböztetni a csapatokat a pályán. Mennyivel élvezetesebbek volnának számukra a meccsek, ha a válogatottak többé nem a klasszikus szereléseikben csapnának össze, hanem mindig lenne a pályán egy teljesen sötét meg egy teljesen világos színű csapat! Mennyivel egyszerűbb, mennyivel átláthatóbb, ezzel biztosan lejjebb tudnánk lökni a játék befogadásának szintjét. A hirdetők – ha másért nem, a szándékért és a gátlástalanságért – biztosan busásan megjutalmaznának bennünket.”

Sepp Blatter egyszerre imádta az ötletet az ellenállhatatlan suttyóságáért, a hagyomány iránti mélységes tiszteletlenségéért és a pénzért, amit szimatolt benne. „Ezt megvettük!” – hangzott a döntés. Néhány hónap alatt át is nyomta a tervet a nemzeti szövetségeken, amelyek élén alig akadt vezető, aki megkockáztatta volna a nacionalista maradiság skarlát betűjét és a hirdetési pénzek elapadását. A máskor oly büszke nemzetek szolgai alázattal vetették oda identitásuk egy-egy darabját a globális világ psziochopátiás működésének újabb zsákmányául. Azóta a világversenyeken sötét és világos csapatok küzdelme zajlik. Így lett világbajnok Olaszország tiszta kékben és Németország tiszta fehérben, így vesztettek vb-döntőt a franciák tetőtől talpig fehér, a hollandok tetőtől talpig narancssárga szerelésben. A nemzeti jelképek huszadik századon átívelő, tradicionális szembenállásának helyére sötét és világos figurák küzdelme lépett – akár a sakktáblán.

Legmeglepőbb a közöny. A klubcsapatok hagyományai is rendszeres áldozatai az önkényeskedő sportszergyártó cégeknek, amelyek évről évre átformálják a mezeket, szezonális fashion show-t celebrálva az állandóság és tradíció hűlt helyén. A klubok szurkolói azonban legalább időnként tiltakoznak az Adidas meg a Nike stíluskreátorainak tevékenysége ellen, miközben szép számmal akadnak olyan egyesületek, amelyek befeszülnek a trendeknek, és nem engedik, hogy az identitásukat holmi divatcégek egy vonzó kollekcióért meg néhány milliónyi extra euróért megtapossák. A válogatottak klasszikus szereléseinek ledarálását ezzel szemben teljes körű és érthetetlen érdektelenség kísérte: sem szurkolói csoportok, sem politikusok, sem sportvezetők nem emelték fel a szavukat ellene. Mindenki számára természetes volt, hogy ha a nemzetek megkapják a himnuszoktól azt, ami nekik jár, akkor a céges pszichopaták is joggal formálnak igényt mindarra, amire úri kedvükben és tomboló arroganciájukban rámutatnak.

Ha hagyjuk felszámolni azt, ami Franz Beckenbauert és Lothar Matthäust Bastian Schweinsteigerhez, ami Johan Neeskenst és Marco Van Bastent Arjen Robbenhez, vagy ami Bobby Charltont és Gary Linekert Wayne Rooneyhoz fűzi, akkor mit hagyunk majd a következő nemzedékre? A magyar válogatott szerelése a trikolór. Az identitás a tradícióban él. A hagyomány kötelez.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »