A kommunizmusban az üdülés egy sajátos fogalom volt. Mai szemmel nagyon furcsa volt.
Az alapgondolat: minden dolgozónak jár az olcsó nyaralás.
Ez egyébként az egész kommunista rendszer egyik alapja volt: azért keres kevesebbet a kommunista államokban a munkás, mint nyugaton, mert míg nyugaton minden drága, addig a kommunista állam egy sor nyugaton pénzbe kerülő dolgot ingyen vagy jelképes áron ad.
Szóval az egyik ilyen dolog az üdülés volt. Minden nagy cégnek és a szakszervezeteknek is volt kiterjedt üdülőhálózata az országban. A jellemzőbb az volt, hogy az egyes ágazati szakszervezeteknek voltak üdülőik, de voltak olyan szektorok is, ahol maguk az állami cégek közvetlenül kezelték az üdülőket. A dolognak persze valós jelentősége nem volt, a formális tulajdontól függetlenül minden cégnél a szakszervezeti bizottság kezelte az üdülési jogot, a szakszervezetek meg a pártállam részei voltak.
Ezért is marhaság, amikor utólag valaki megpróbál különbséget tenni Párt és Állam között. Kedvencem: amikor Kövér Lászlót azzal támadják, a kommunista párt alkalmazotta volt 1987-ben, mert munkahelye jogilag valóban az MSZMP egyik intézménye volt. Ugyanakkor Orbán meg az egyik minisztérium egyik intézményében dolgozott. A valóságban a kettő között nem volt semmilyen lényegi eltérés.
A nagy állami cégeknél eleve az volt a szokásos beosztás a Kádár-rendszerben, hogy trimuvirárus vezeti a céget: az igazgató, a párttitkár, s a szakszervezeti titkár, s hozzájuk negyedikként csatlakozott, de csak amolyan “kistestvérként” a KISZ-titkár is.
Az üdülési jog úgy zajlott, hogy a vállalat minden dolgozója benyújtotta igényét a szakszervezeti bizottsághoz, hogy “beutalót” kér maga és családja számára 1 vagy 2 hétre (az utóbbi volt a jellemző), majd ez a bizottság elosztotta a meglévő helyeket. Ahhoz, hogy valaki ne kapjon beutalót valamilyen súlyos munkahelyi büntetés kellett, szóval a gyakorlatban mindenki kapott minden évben, az eltérés csak az lehetett, hogy a jobb kapcsolatokkal rendelkezők jobb üdülőkbe kaptak minden évben, míg a rosszabb kapcsolatokkal rendelkezők esetleg csak két-három évente kaptak jobb helyre, a többi évben valami kevésbé felkapott helyre.
Én 6 alkalommal voltam üdülni, a 70-es években mint “üdülésre jogosult gyereke”: 1973-1978 között minden nyáron, 2 hétig, majd még egyszer 1982-ben. Mivel mind a két szülőm jogosult volt ugyanabban a szektorban (külkereskedelem), így mindig jó helyen voltunk, a Balatonnál. Szüleim nagyon szerették a megszokott dolgokat, így mindig ugyanabban az üdülőben voltunk, Csopakon, a Külker Üdülőben.
A csopaki Külker Üdülő a Kőkoporsó utcában volt, kb. 400 méterre a Balaton partjától, hatalmas kertben 2 darab 4-emeletes ház, kb. 80 szobával, minden szobához volt egy kis fürdőszoba és egy kis terasz. A “kőkoporsó” név eredete a csopaki Kőkoporsó-domb, aztán a 70-es évek végen a sok panasz miatt meg lett változtatva a morbid hangzású név – lásd “üdülés a kőkoporsóban” -, az új név máig: Kőkorsó utca.
Mivel az üdülés tömeges volt, mindenki üdült, azaz tömegnyomor volt, alig lehetett mozdulni, máig emlékszem a csopaki strandra: ha az ember nem ment ki időben, azaz kora reggel, később már szabályosan vadászni kellett a szabad helyre. Ugyanígy minden lehetséges kereskedelmi egységnél sorbanállás volt, átlag 20-25 perc. A normál vendéglátás akkoriban még állami monopólium volt, de kisebb étkezdék már létezhettek magánkézben, így voltak ilyenek nem nagy mennyiségben: a szedvicsárus, a fagylaltárus, a sülthal-árus, a lángosárus, s hasonlók.
Már az újkapitalista rendben elmentem ugyanoda, s döbbentő volt az eltérés: az egykor tömegnyomoros strandon alig 25-30 ember.
Végülis, meggondolva az üdülés értéket, az olcsó kommunista nyaralás komoly értéket jelentett, ezt persze akkoriban nem fogtuk fel. A Külker Üdülő privatizálva lett a 90-es évek elején, s aki megvette, máig működteti szállodaként. 1999-ben elmentünk oda 1 éjszakára, s bizony a szoba 2 felnőttnek + 2 gyereknek összesen 10 ezer Ft volt, ez mai áron kb. 25 ezer Ft. Szóval mai áron 2 hét az 350 ezer Ft lenne. S akkor nem csak a szoba használatát kaptuk, hanem napi 3 étkezést is.
Persze az étkezés minősége legendásan rossz volt és mennyisége legendásan kevés. Csak akkor kezdett a csopaki menza utólag nem is olyan rossznak tűnni, amikor 1987-ben elmentem 2 hétre egy bolgár szakszervezeti üdülőbe, ott ugyanis az étel még rosszabb és még kevesebb volt.
Szóval mindenki evett magánétkezdében is a hivatalos üdülői reggeli, ebéd és vacsora után: ez jellemzően magyaros hamburgert jelentett, azaz zsemlében rántott hús csalamádéval, sült halat (mely sose helyi hal volt, valahonnan hozták fagyasztva, de frissen sütve végülis jó volt), s még fokhagymás lángost is jelenthetett. Akkoriban jelent meg Magyarországon a hotdog, így az is volt kapható, mindig rákérdeztek “kecsuppal vagy mustárral kéred?”. Komoly, verekedésig fajuló nyelvészeti viták zajlottak arról hogy mi a helyes ejtés: a “kecsöp” párt és a “kecsap” párt harcolt a legkeményebben, én harmadikutas voltam a “kecsup” verzióval.
A keményebb férfiak a sült kolbászra és hurkára is vállalkoztak, bár azok akkoriban nem voltak szokásos nyári ételek. A korabeli közvélekedés szerint “télen szokás disznót vágni, akkor kell kolbászt és hurkát enni”.
A gyerekeknek meg volt fagylalt (3 íz: vanília, csoki, puncs, más nem létezett) és vattacukor. A vattacukor árus magánvállalkozó olyan 50-60 közti kövér szakállas férfi volt (szóval nagyjából mint én most), aki mindig viccelődött a kislányokkal, egyik kedvenc szövege a “kislány koromban én is nagyon szerettem a vattacukrot” – akkor ez még viccnek számított, ma már a modern genderista időkben ez kamingautnak minősülne, s senki nem merne nevetni rajta.
Már akkor furcsa gyerek voltam. Míg más korombeliek vagy lányokkal ismerkedtek vagy fociztak, esetleg horgásztak, addig én az üdülő könyvtárát látogattam, meg senki által nem figyelt dolgokat tanulmányoztam. Persze aztán mindig összehaverkodtam 1-2 hasonló sráccal: a nagy számok törvénye szerint mindig akadt legalább még 1 kamasz, aki csajozás, focizás, horgászás helyett a gyakorlati életen teljesen kívül álló dolgokról szeret vitatkozni.
Többet között valószínűleg én voltam az egyetlen, aki elolvasta a minden falra kihelyezett házirendet minden évben: röhejes hivatali műnyelven megfogalmazott szabályokat tartalmazott, köztük olyanokat, melyeket élő ember sose tartott be. Nagyon tetszett, hogy ezt akkoriban egy magyar humorista is felfedezte, s kabarészámot csinált belőle. Hála az internetnek, a szám megvan:
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
