Költészet napja: a vers belső éneklésből nő ki

Költészet napja: a vers belső éneklésből nő ki

Ma van a költészet napja, lapunk életében viszont nem túl fennkölt szerda ez. Mielőtt elfogynak a sorok, álljon itt két vélemény arról, hogy miért fontosak a versek a világban.

Lackfi János: A költészet sosem önmagában, pőrén létezett. Az ősidőkben énekelték, szavalták, falba vésték a szövegeket. Walther von der Vogelweide rocksztárnak számított a maga korában, de ez az ismert dalnok analfabéta volt. Nem evidens tehát, hogy könyvekben kell megromolnia minden műnek. Jól mutatja szerintem a költészet vitalitását, hogy milyen sokan osztanak meg manapság verseket a közösségi médiában, és az is rendjén való, hogy ezek a megosztások megosztják a közönséget. A felhasználók istenítik a költőket, vagy éppen melegebb égtájakra küldik őket, a lényeg az, hogy olvassák a szövegeiket. Vannak persze meditatívabb, csendesebb alkatú alkotók is, de ha az Átokföldje című gigantikus költemény szerzője, T. S. Eliot macskákról is publikált blődli szövegeket – amelyek végső soron világhírűvé, a jogutódjait pedig gazdaggá tették –, akkor nekünk, mai szerzőknek sem kell tartanunk a könnyedebb megszólalásmódtól. Hogy mi a vers? Az, amit mondogatunk magunkban. A vers a belső dudorászásainkból nő ki, és ilyenkor, a költészet napja táján pedig pláne sűrűsödnek: járdára írnak, fákra lógatnak verssorokat. Szerintem fontos lenne minél inkább a hétköznapjaink részévé tennünk a verseket, hiszen többféle lelki és testi természetű haszonnal is jár.

Nényei Pál: Az elhangzás gesztusa óriásit képes dobni a versszöveg jelenlétén. Csokonai Vitéz Mihályt vagy Arany Jánost is olvashatnánk dallammal együtt, bár ez nagyon nehéz lenne, mert úgy szocializálódtunk, hogy a szöveg egy elvont struktúra. A költészet némileg értelmiségi huncutkodássá vált, eltávolodott a dalszövegektől, bár mostanában kezd visszatalálni hozzájuk. A walesi bárdok és a Szózat versformája például megegyezik, és mindkettő passzol a Gyertyafénykeringő dallamára. Szoktuk is órán erre énekelni mindkettőt, de olyan is előfordult már, hogy a Szózat Egressy-féle dallamára énekeltük Arany János balladáját, ami pedig fából vaskarika, hiszen a skót balladaforma szólal meg a magyar verbunkos dallamára. Érdemes végiggondolnunk, mekkora jelentéstartalommal gazdagodik a költemény, amikor valaki kiáll, és elénekli a versét. Talán furcsán is hangozhat, de a pusztán csak szövegek helye a mai világban egy kicsit képlékeny. Az avantgárdtól kezdve egészen a posztmodernig zajlott egy diskurzus arról, hogy mire használjuk a szöveget, mit is jelent valójában. Ezzel szemben például a film valóban érzéki hatásokat kelt, nem úgy, mint a szövegek, amelyekkel egy kicsit óvatosak vagyunk. Túl kifinomult mostanában a trendi költészet, bár ezalatt nem a slamet értem, mert az pontosan ezt a fajta, általam hiányolt bátorságot hozza vissza.

A költészettel kapcsolatban nagyon finnyás vagyok, ezért kimondottan nehéz megválaszolni, szerintem kire érdemes odafigyelni. Elsőre két név jut eszembe, Varró Dánielé és Kovács András Ferencé. Számomra nagyon fontos elvárás, hogy a költő uralja anyagát, és teljes birtokában legyen a nyelvnek, amellyel dolgozik.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »