A kognitív disszonancia speciális esete ez. Alapból a kognitív disszonancia azt jelenti: a cselekedet alapját adó gondolatról az egyén kideríti, hogy az téves, ez pedig belső feszültséget okoz benne. Ezt az ember hajlamos úgy “megoldani”, hogy saját magának hazudik: jellemzően tovább ragaszkodik a tévesnek bizonyult gondolathoz, nehogy be kelljen vallania, hogy hülyén cselekedett.
A klasszikus példa: az ember megveszi a drága fogyókúrás tablettát, aztán olvas róla, hogy az egész egy átverés csak, ezért elkezd fogyókúrázni, nehogy az legyen, hogy feleslegesen dobott ki pénzt, hanem inkább lefogy a tablettától függetlenül, magának is hazudva, hogy a tabletta végülis hatott. Persze tényleg “hatott”, csak nem úgy, ahogy kellett volna.
Ezt az egészet szívesen alkalmazzák reklámokban, de a piramisjátékok és vallási szekták is csinálják nagy sikerrel. Lásd, beléptem x szektába, mert az az “igazi”, majd jönnek az infók, hogy egy csomó baj van a szektával, ezeket azonban mind álhírnek mondom, nehogy az legyen, hogy egyszerűen hülye voltam, hogy beléptem.
Talán a legnevetségesebb eset egy 20-25 évvel ezelőtti magyar reklám volt, mely a vezetékes telefont akarta népszerűsíteni a mobillal szemben. A reklámban egy nő beszél mobilon egy másik nővel, mire az egyik kijelenti “ez a téma nem mobilra való”, aztán látjuk őket később, immár boldogan beszélgetve vezetékes telefonon. Próba arra, hogy valamiféle kognitív disszonanciát keltsen. Persze nem hatott, az átlagember megrökönyödött a reklámon, nem lett kognitívan disszonáns: azért ahhoz tényleg nagyon butának kell lenni, hogy valaki elhiggye, valami egészen más minőség a vezetékes és a mobil vonal, s az előbbi valahogy “emberközelibb”.
Még egy példa. Kőkemény nacionalista spanyol ismerős, VOX-szavazó, s mellette radikális állatvédő, de a kemény típusból, azaz vegetáriánus. (Én is állatbarát vagyok, de fékezett habzású.) Beszél micsoda kegyetlenségek vannak, pl. a horgászok megsértik a halakat a horoggal, aztán visszadobják őket, micsoda marhaság ez, a horgászok szadisták nyilvánvalóan. Valaki megjegyzi “na és a bikaviadal?”. A bikaviadal nagyon spanyol hagyomány. Az ember erre megrázza a fejét, majd azt mondja: “az más”. Megkérdeztem volna tőle, az hogyan van, hogy valaki nem eszik marhahúst, mert ellenzi a marha fájdalommentes levágását, de ugyannak az állatnak a kergetését és leszúrását az arénában helyesnek tartja, végül nem szóltam, mert láttam, milyen kellemetlenül érintette a felvetés.
17 éves koromban döntöttem el a kérdést. Utolsó évem volt érettségi előtt, s miden nap gyalog mentem haza az iskolából:
Át a legnagyobb kubai folyón (magyar mértékkel: patak), az Almendaresen. Volt egy 100 éves híd pont utam vonalában. Most rákerestem, s döbbentem látom, teljesen felújították:
Szóval sokat gondolkodtam azon, mi a teendő azzal amit mondani kell a rendszer miatt és amit valójában gondolok.
Erre a szokásos módszer akkor a belemagyarázás volt: azaz én azt mondom valójában, amit akarok, csak esetleg nem bontom ki a teljes igazságot, de alapvetően hű vagyok magamhoz. A szabadság látszata tehát.
Én viszont, különösen a híd környékén járva, arra jutottam, a szabadság látszatát kelteni a lehető legnagyobb rabság. Különösen az nem tetszett, amikor valakik azzal nyugtatták magukat: lám, beleviszek egy kevés saját elemet is a mondanivalóba, azaz végülis a rendszer ellen beszélek. Pedig ezzel még inkább erősítették a rendszert.
Magyar példa két humoristával: Hofi Géza és Sas József. Sas különösen gusztustalan volt azzal, hogy folyamatosan nyalta a rendszer seggét (persze tehetségtelen is volt, de ez más kérdés), megpróbálta a dolgokat kimagyarázni. Hofi meg azzal lett szimpatikus, hogy a tabutémákat egyszerűen elhagyta, ezekkel nem foglalkozott, mert ezekkel csakis rendszerhűen foglalkozhatott volna, míg a nem tabutémákban meg szabad volt. (S most teljesen mindegy, hogy így is a rendszer oszlopa volt.)
Manapság persze a kérdés még erősebb. Mára ugyanis a liberális hatalom elnyomóbbá vált, mint annak idején a kommunista.
Azaz vagy hallgatni, vagy mondani amit “kell”, de mindig tudva, hogy kényszerhelyzetben beszélünk ilyenkor. Persze nekem eleve szerencsém volt, sikerült dolgaimat úgy rendezni, hogy szinte sose kerülök kényszerhelyzetbe.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
