Kocavadászok és zöldbárók

Kocavadászok és zöldbárók

Gondolatok egy szomorú, de viszonylag szerencsés végkimenetelű eset kapcsán. Arról, hogy vannak olyanok, akiknek látását a természet védelme annyira elhomályosítja, hogy már nem észlelik az embert, csak a medvét. Az egész évben küszködő gazda gyakran csak a kárral marad, mert „fent” nem ő a fontos.

medvejaras_foto kertesz laszlo_b(fotó: Kertész László)

A gyergyószentmiklósi kórház intenzív terápia osztályán szeptember elsején meglátogattam Csibi Istvánt, akire néhány nappal korábban medve támadt Ditró–Orotva határában. Őt Tamás Lajos vadász mentette meg, aki lelőtte a medvét, amikor az István combját marcangolta.
A beutalt sérült elmondta, hogy egy húszhektárnyi területen, ahol az ő földje is van, ez évben már hét (!) medvebocs született és él. Rossz volt hallgatni, amint egy fiatalember, aki itthon akar gazdálkodni, elmeséli, miként mocskolják meg évről évre a medvék a termést. (A villanypásztor semmit sem ér, mert a bocsok úgyis bemennek, a medve átkúszik alatta stb.)

Azt mondta, a nagy testű állatok úgy hántják ki a kukoricacsövet a héjából, mint az emberek, lerágják, és amelyik földdarabba beleállnak, ott nem marad épen egyetlen tő kukorica sem. És ez lehetetlen helyzet, mert most, ebben az időszakban a kukoricát betakarítani még nem lehet, mivel még éretlen, ellenben a medvék pont ebben az időszakban, szeptemberben és októberben hizlalják fel magukat a télre készülve. Kibékíthetetlen az ellentét!

Csibi István nagy költséggel dolgozta meg egész évben a földet. Szívszorongató volt hallgatni mindezt a kórteremben. Megkértem, hogy a történetét mesélje el mindenkinek, mert sajnos még ma is sokan vannak, akik úgy gondolják, a medvéket kihajtották az erdőből, levágták az erdőket, leszedték a gombát, zaj van stb., de azt nem akarják meghallani és megérteni, hogy a legnagyobb baj a túlszaporulat! És igen, ezért tényleg az emberek a felelősek, a döntéshozó emberek. Azok a politikusok, akik félnek a felelősség nélküli nagyhangúakkal szemben álláspontot foglalni. Azok, akik könyörtelenül végrehajtják, amit üzennek Brüsszelből (sőt túllihegik!). Szerintem ez így nagyon nincs rendjén.

A látogatásra elkísért Feren­czy István, a kórház igazgatója, akitől megtudtam: ha Csibi Istvánnak a combja belsejét harapja és marcangolja a medve, akkor biztos nem látogathattam volna meg, ugyanis ott vannak az ütőerek.

„Zöld” tevékenység és a környezetszennyező cégek

Talán a medvekérdésre is igaz a Metazinon olvasható cikk. Íme egy idézet belőle: „Soha nem éltünk egészségesebben, jobb módban, soha nem voltunk olyan iskolázottak, mint ma. Mindezt elveszíthetjük, ha nem segítünk azokon, akik kívül rekedtek a pozitív változásokon. A szerzők a középosztályban bíznak, pedig tudják, hogy a nagy jövedelmi differenciálódás miatt a közép kiürülőben van. Mégis, a középnek kell nekigyürkőznie, hogy az érdemtelen kiváltságokat lenyesse, a szegényeket pedig felkarolja. Máskülönben a történelem majd megteszi úgyis, csak sokkal drasztikusabban és igazságtalanabbul.”

A társadalom apró, de annál hangosabb kategóriájára hívnám fel a figyelmet e téma kapcsán. Ők azok a természetvédők, akiket három típusba sorolok. Minden tiszteletem az első két típusnak: 1. aki nem pénzért folytatja e tevékenységet; 2. aki pénzért csinálja, de mindenkire tekintettel, észszerűen. A 3. típussal van bajom. Azokkal, akik meghitten fürdőznek a táj szépségében, miközben nagy fogyasztású luxusterepjáróik az erdőszélen csak arra várnak, hogy hazaröpítsék őket, miután csókot intenek minden lepkének, és kipipálják a napi jó cselekedetet. Agyonösztöndíjazva, EU-s pénzekkel kitömve védik a természetet, esetenként olyan cégek többletprofitjából játszva a természetvédőt, amelyek nem egészen környezetkímélő tevékenységet folytatnak. Itt-ott a szakértőt játszva, ügyeskedéssel „szedik a sarcot” a Natura 2000 jogcímén, és az udvari pottyantós vécéhez is hatástanulmányt kérnek kemény pénzért, amit a szomszéd, hasonló kasztból származó „szakértő” egyesülete, vállalkozása kiállít. (Mondhatni, feltalálták a modern adózás egy új nemét, törvényekkel bebetonozva!)

E sajátos érdekeiket, jólétüket védő „természetvédők” sok ezer eurós tiszteletdíjat, előadói vagy kutatási díjat, fizetést, tanulmányutat vagy projektpénzt kaptak az elmúlt években, és egyre többet kapnak. Jól megélnek azt sulykolva a közvéleménybe, hogy a gombaszedők és az üzemterv szerint dolgozó erdőkitermelők okozzák a medveproblémát, és érdekük ezt hangoztatni. Közben magasról tesznek a vadkárokkal küzdőkre, abból viszont országos médiacirkuszt kreálnak, ha valaki védeni meri a termését, amelyért keményen megdolgozott, és történetesen kínjában megsebez egy „nyakörves” medvét. Sajnos erre a média is inkább vevő. Azt kell látni, ők szerintem a társadalom szabályrendszerén, értékrendszerén felül álló új helyi bárók, akik magasan tesznek mindenre és mindenkire.

Ez a harmadik típus egy nagyon elenyésző, ám annál befolyásosabb kisebbség. Néhány száz emberről van szó, a társadalom mintegy 0,01 százalékáról, amely a birodalmában felhúzott palotái magaslataiból fittyet hány a 99,99 százalékra. Vesszen az, aki foggal-körömmel óvja a verejtékes munkával megtermesztett gabonáját, amely a megélhetést jelenti egész családjának, mert a medvének igenis szíve joga kiválasztani a nassolásra alkalmas területet!

Gondolkodjunk, emberek!

Elkorcsosodott városi, mi több, házi medvéket tenyésztünk?! Szálljon le mindenki egy pillanatra az olümposzi fellegekből a realitás talajára: mi lehet fontosabb az emberéletnél? Míg ez a 3. típus a legújabb, EU-s pénzen vett birtokát ünnepli, és a legnagyobb környezetszennyező vállalatok támogatásával emelteti magát a természetvédelem piedesztáljára, addig az egyszerű ember karácsonykor is ötkor kel, hogy ellássa állatait, amelyeket nevükön szólít, és a széltől is óv, hogy a medve majd egy laza pofonnal darabokra szedje.

Egyesek elítélik azt, aki hangot ad elkeseredésének, amikor tönkreteszik fáradalmas munkája eredményét, elítélik, aki leszed néhány gombát az erdőben, hogy gyermekeinek azzal kedveskedjék, pálcát törnek mindenki feje fölött, miközben elismeréssel bólogatnak az álszent önjelölt természetvédők propaganda-előadásain. Hol báránybőrbe bújva, a szívfájdalomtól könnybe lábadt szemekkel adják el magukat, hol habzó szájjal csapnak két kézzel az asztalra, mindig tudják, hova, mikor és hogyan kell simulni ahhoz, hogy célba érjenek. És célba is érnek, hisz orránál fogva vezetik az egész társadalmat, manipulál(ná)nak minket, hatást gyakorolnak a médiára, benne vannak a tévében, ott díszelegnek az újságok címlapján, a csapból is az folyik, amiket ők hangoztatni akarnak, és észrevétlenül építenek magukra globális brandet.

A megalomániájuk természetesen nem engedi meg, hogy ezzel a szinttel megelégedjenek, így beleszólnak a döntéshozatalba, a törvénymódosításokba, a politikába, markukban tartják a nagykutyákat, anélkül, hogy azok észrevennék. Mindeközben meg persze eltaposnak mindent és mindenkit, aki az útjukba kerül, és a már-már saját képükre formált vadakat állítják helyükre. Mindehhez lelkesen asszisztálnak az úgynevezett kocavadászok is, akiknek az az egyik legfőbb ismertetőjelük, hogy szakértelmük és lelkiismeretük fordítottan arányos az egójukkal. (A kocavadász nem tévesztendő össze az amatőr, ám tehetséges vadásszal, sem a kezdővel. A kocavadász az, aki teljesen tehetségtelen, de pénze van, és szeret tündökölni.)

Mielőtt bárki az ellenkezőjével gyanúsítana, ezúton is közlöm: szeretem az állatokat. Úgy gondolom azonban, meg kell találni a racionális középutat. Nem kezelhetünk vadállatokat macskakölyökként, a saját érdekükben sem. Ami pedig a legfontosabb: nem nyomhat többet a latban egy állat élete egy emberénél. Olyan megoldást kell találnunk a kialakult helyzetre, amely egyik félnek sem káros. Ugyanakkor senkinek sem érdeke, hogy felcserélődjék az ember és az állat szerepe és élőhelye. Tavasszal tervezzük a medvepopuláció megszámolását, az összes érintett szakértő bevonásával, azaz további konkrét lépésekre készülünk.

A Hargita Megyei Tanács tehát számtalanszor felhívta a figyelmet a problémára, javaslatokat tettünk, nem hiába. Ám mindez nem elég. Sokszor az az érzésem, távolabb inkább figyelnek ránk, mint Bukarestben.

Borboly Csaba

A szerző a Hargita Megyei Tanács elnöke


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »