Az egyik kedvenc vitám a klasszikus és modern liberálisok közti ádáz vita. Kb. olyan, mint amikor a diliházban arról vitáznak a törzsvendégek, hogy 2+2 az 3 vagy 5. Mindkét fél mondja a maga hülyeségeit, egyetlen dologban értenek egyet: hogy 2+2 az nem 4.
Ha innék kávét, azt mondanám “csak egy kávét kérek”, bár ez kezd már unalmas közhely lenni.
A liberalizmus alaptézise az, hogy a legfőbb érték az egyéni szabadság, ezt mindent maga alá temet, legalábbis másodlagossá tesz, tehát az ideális társadalom az, mely az egyéni szabadságok lehető legszélesebb rendszerén alapszik.
A klasszikus liberalizmus alapvető kezdete talán Thomas Hobbes, de őt még befolyásolta a normalitás, így belátta: ha nincs semmilyen közösségi erő, akkor az egyéni szabadságjogok elnyomáshoz vezetnek. Hobbes ezt úgy oldotta meg, hogy a felvilágosult abszolút monarchiát tekintette az ideális politikai rendszernek: azaz van egy abszolút hatalom, mely nem kérdőjelezhető meg – azaz nincs demokratikus választás, mert ha lenne, akkor ezzel megdönthető lenne a felsőbb hatalom – és mely az erőszak monopóliumával rendelkezik, viszont ez a hatalom erejét kizárólag a rendszer kereteinek fenntartására használja, miközben minden embernek biztosítja a természetes szabadságot. Azaz a király lever minden olyan próbálkozást, mely megpróbálja a rendszert kihasználni rendszerellenes célra, de egyébként teljes szabadságot ad minden alattvalónak.
Hobbes követője, John Locke már elveti ezt az abszolút hatalmat, joggal, hiszen senki se garantálhatja, hogy az abszolút király mindig felvilágosult lesz. Ő már valamiféle általános józan észben hisz,
A dilemma tehát röviden: hogyan lehet elérni, hogy mindenki szabad legyen, de közben az erős egyének ne tegyék szolgáikká a gyenge egyéneket. Erre 2 lehetséges válasz van:
- az egyik, nevezzük talán liberális-konzervatívnak azt mondja, nincs is probléma, hiszen kell mindig elit, s íme ez nem egy születési jogú, születési alapú elit, hanem meritokratikus elit, mely piaci alapon bizonyította rátermettségét, s ez teljesen rendben is van: vezessék a társadalmat a legjobbak, ez a lehető legjobb az alul levőknek is,
- s a másik, talán liberális-szociális válasz (bár a név nem igazán jó, valójában ez messze a többségi klasszikus liberális válasz ma) felismeri, hogy a konzervatív válasz ellentétes a liberális elvekkel.
Ez utóbbinak a legnépszerűbb megoldása John Stuart Mill XIX. századi angol filozófus, a liberalizmus egyik nagy alakja. Ő alkotta meg a megoldásnak vélt “kár” elméletet, azaz az egyén szabadságának határa más egyén szabadsága, tehát addig lehet szabad valaki, míg szabadsága gyakorlásával nem okoz másnak kárt.
Jól hangzik elsőre, csak persze végig gondolva feltűnik: ennek semmi értelme, ez egy gumiszabály. Hiszen ha úgy akarom, semmit se tekintek kárnak, ha meg másképp, akkor meg minden kár. Pl. nekem kárt okoz, ha a szomszéd zenét hallgat, mert áthallatszik, miközben én csendet akarok, azaz a szomszéd sose hallgathat zenét. Miközben a szomszéd is kárt szenved, hiszen az én hangérzékenységem kárt okoz neki, emiatt nem hallgathat zenét, miattam nem hallgathat zenét soha.
Józan ésszel belátható: külső szabály kell, nem lehet az egyének szabadságából kiindulva megoldást találni. Lásd az állam törvényt hoz, mekkorra a maximális hangerő zenehallgatáskor, s a nap mely óráiban tilos a zenehallgatás, aztán büntet, ha valaki ezt nem tartja be, s pont.
Ezek után ismét két út van:
- ragaszkodni Millhez, sok belemagyarázgatással,
- felismerni, kell valamilyen külső keret.
A külső keret leggroteszkebb változata a modern woke-eszme, ahol már az az állítás, hogy az egyének nem képesek felismerni az őket ért kárt se, mert tele vannak hamis eszmékkel. Így vagy egyetértesz a mozgalommal mindenben, vagy a tudatod téves, ez esetben viszont nincsenek jogaid. Kb. mintha akkor se engedhetném meg a szomszédnak a zenehallgatást, ha ez engem nem zavar, mert ez esetben én tévesen ítélem meg saját érdekeimeit, nyilvánvalóan “elromlott” ember vagyok, ha nem zavar a szomszéd hangos zenéje.
Most persze karakíroztam, de tessék meggondolni: pont ezt állítják a woke-ok a szexizmus kapcsán. Lásd, ha egy nőnek tetszik, hogy megdicsérik külsejét, akkor az a nő nem igazi nő, hanem férfi képzetekkel megterhelt tudatú nő, aki képtelen felismerni elnyomottságát. Azaz addig kell nevelni a nőt, míg fel nem ismeri: neki nem szabad, hogy tetsszen a dicséret.
A woke eszme tulajdonképpen Karl Popper nyílt társadalom szcientista elméletének a végsőkig fejlesztése.
Pedig az egyetlen élő megoldás: a liberalizmus alapelve nem működőképes, a liberalizmus téveszme. Nem a legfőbb érték az egyéni szabadság, s szükségszerűen borzalmas az a társadalom, mely az egyéni szabadságok lehető legszélesebb rendszerén alapszik.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
