Kiss László, Breivik és az Alkotmánybíróság

Kiss László, Breivik és az Alkotmánybíróság

A közelmúltban nyilvánosságra került, hogy Kiss László, az úszók szövetségi kapitánya 55 évvel ezelőtt, fiatalon bűncselekményt követett el. A közvélemény egy része felháborodott: különösen az a része, amelyik a gondosan adagolt információmorzsák alapján úgy élte meg a régi történetet, mintha tegnap történt volna. A Kiss elleni hajtóvadászatban leginkább a balliberális fórumok és véleményvezérek jártak az élen, nem utolsósorban azért, mert Kiss Lászlót valamilyen rejtélyes okból „fideszesnek” tekintik. Az ítélkezés mámorában sutba dobtak néhány jogelvet, amelyek között több ezer éves is akad: már a római jog is ismerte az elévülés fogalmát, ami azt a tapasztalatot tükrözi a jog világába, hogy a tettek hatása az idővel elenyészik; hosszú idő elteltével már nincs értelme a büntetésnek. Az is nagy múltra visszatekintő jogelv, hogy senkit nem lehet kétszer ugyanazért a tettért felelősségre vonni, illetve, hogy a bűntett következményei, így a büntetett előélet nyilvántartása alól idővel mentesül az elkövető. A büntetés egyben bűnhődés is – legalábbis régebben így gondolták, Kiss László pedig ült börtönben. A jogállamiságot érő állítólagos sérelmek miatt bármikor szívszaggatóan jajveszékelő balliberális megmondóemberek most könnyedén túltették magukat ezeken a jogelveken, de Kiss László személyiségi jogait és az adatvédelmi szabályokat sem tartották tiszteletben. A nagy felháborodás és újraítélkezési vágy hajtóereje jórészt az a legújabb kori kisebbségvédelmi/emberi jogi/feminista szemlélet és indulat volt, ami a nők elleni erőszakos bűncselekményeket az emberiesség elleni bűncselekményekkel helyezi egy szintre. Ugyanis eddig csak az emberiesség elleni bűncselekmények nem évültek el. A nők alkotják a társadalom legnagyobb kisebbségét, hiszen többen vannak, mint a férfiak.

A Kiss Lászlót ellehetetleníteni akarók maguk is érezték, hogy szembemennek a tételes joggal, ezért kitalálták azt az érvet, hogy Kiss jog szerint ugyan megbűnhődött, de tette erkölcsileg nem évült el. Jog és erkölcs ilyen mértékű szembeállítása eddig példátlan, és a jövőben még súlyos következménye lehet.  Vessük össze a Kiss László tettét övező morális felháborodást azzal, amit a sortüzek miatt bíróság elé állított Biszku Béla tettei váltottak ki. De felidézhetjük Szabó István filmrendező lelepleződését is, amikor 2006-ban kiderült, hogy 1956 után évekig jelentett a kollégáiról az állambiztonságnak. Őt egyenesen az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc ölelte megértően a keblére, a baloldali értelmiség meghatott szipogásától kísérve. Ők nem bűnhődtek meg soha, az ő bűnük erkölcsi elévülhetetlenségéről nem értekeztek.

Anders Breivik norvég tömeggyilkos 2011-ben 77 embert ölt meg, zavaros, szélsőséges rögeszméitől hajtva. Magyar szemmel nézve luxusbörtön, ahol fogvatartják. Három szépen berendezett szoba, TV, számítógépes játék áll rendelkezésére, főzhet is magának. Mégsem átallotta beperelni a norvég államot, mert pl. a számítógépes játéknak nem a legújabb változata áll a rendelkezésére, és a leveleit is cenzúrázzák. Azt is felpanaszolta, hogy embertelen büntetésnek van kitéve, ugyanis öt éve magánzárkában tartják, azoktól is üvegfal választja el, akikkel érintkezhet. Ebben a norvég bíróság első fokon igazat adott neki, megállapítva, hogy a büntetés az emberi jogok európai egyezményébe ütközik. Breivik pimaszságán és a bíróság vélelmezett engedékenységén a magyar konzervatív és jobboldali közönség jó része is felhördült. Nehezményezik, hogy túl jók az életkörülményei, s úgy érzik, hogy egy tömeggyilkost nem illetnek meg a bíróság által megítélt jogok. A közösségi fórumokon megjelenik az a vélemény, hogy helyben tarkón kellett volna lőni, fel kellett volna akasztani, éljen kenyéren és vízen, annál többet nem érdemel. Itt is tetten érhető a politikai szál, nevezetesen, az ítéletet a már említett legújabb kori kisebbségvédelmi-emberi jogi szemlélet túlhajtásának tekintik. Ugyanazt a saját paródiájába forduló jogvédelmet látják itt munkálni, amelyik miatt pl. az érkező afrikai migránsok jóval nagyobb állami támogatásban részesülnek, mint az európai munkanélküli fiatalok, vagy kiüresítenek egy több ezer éves intézményt, a házasságot a militáns „másképp szexelők” kedvéért. Úgy vélik, hogy a társadalom jogos büntető igényével szemben egy tömeggyilkos mondvacsinált jogait helyezte előtérbe a bíróság.

Nincs igazuk. Az ember társas lény. Ezért az elszigeteltség, így a magánzárka pszichés következményei nagyon súlyosak, egy szintre helyezhetők a kínzás hatásával, ezt tanulmányok sora bizonyítja. A kínzás és az embertelen, megalázó büntetés tilalma sokkal régebbi, mint a mai balliberális „jogvédelem”. Az emberi jogok európai egyezményét a hidegháború közepén, 1950-ben hirdették ki Rómában, és az már maga is egy hosszú jogfejlődés eredménye volt.  Németországban a kínzás a 18. századtól nem lehet a büntetés vagy a nyomozás része. A római egyezmény Magyarországon 1992-ben lépett hatályba. Ami az ominózus előírást illeti, önmagukban a magyar börtönviszonyok a mai napig sokszor és sok helyen embertelenek, például a túlzsúfoltság, a lepusztultság és a rabok egymás elleni erőszakos cselekményei miatt. De ez nem ok arra, hogy ezt a büntetés természetes velejárójának tekintsük. A büntetés célja ugyanis nem a bosszú vagy a megtorlás, hanem a társadalom védelme, a bűnismétlés elkerülése. Ennek természetesen része, hogy legyen visszatartó ereje a büntetésnek, de ahhoz a szabadság elvesztésének elegendőnek kell lennie.

És végül, megint csak a baloldalon okozott felzúdulást az Alkotmánybíróság minapi döntése. E szerint nem ütközik az Alaptörvénybe, hogy a Magyarországon lakcímmel nem rendelkezők (jobbára a határon túli magyar kisebbség tagjai) levélben szavazhatnak a választásokon, a Magyarországon lakcímmel rendelkező, külföldön munkát vállalók viszont csak személyesen szavazhatnak, a külképviseleteken. A baloldal úgy véli, hogy az Alkotmánybíróság a Fidesz érdekében döntött, nyilvánvalóan diszkriminálva a külföldön szavazó magyar állampolgárok egy részét. Azt hiszik – bizonyíték nélkül –, hogy a külföldön munkát vállalók a baloldalra szavaznának, és ebben akarják őket akadályozni.

A baloldali véleményformálók nem veszik a fáradságot, hogy magát az alkotmánybírósági határozatot elolvassák, hanem a sajtóközleményekből indulnak ki. Az elfogult orgánumok pedig előzékenyen előemésztik a tényeket, így például kihagyják azt a mozzanatot, hogy az Alkotmánybíróság bevárta az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) az ítéletét egy lényegileg megegyező panasz kapcsán. Az EJEB elutasította a panaszt, pedig aligha vádolható azzal, hogy a Fidesz kezére játszana. Arról sem lehet olvasni, hogy az Alkotmánybíróság elfogadta azt az érvelést, hogy a Magyarországon lakcímmel rendelkezők levélben szavazása ellenőrizhetetlenné tenné a szavazatokat, és csalások előtt nyitná meg az utat. Annyit fogtak fel belőle, hogy „a levélben szavazás csalásra ad lehetőséget”, ezzel befeketítve a határon túl kisebbségben élőket. Azok a baloldali megmondóemberek, akik az Orbán-kormányt az Alkotmánybíróság és ezzel a fékek és ellensúlyok kiüresítésével vádolták, most maguk igyekeznek minden fórumon lejáratni a testületet. Erre egyetlen indokuk, hogy nem olyan ítélet született, amelyet politikailag ki tudtak volna használni.

Kiss László ügye, Breivik pernyertessége és az alkotmánybírósági döntés fogadtatásában az a közös, hogy a jogállami elveket politikai és érzelmi okokból sutba dobják olyan jeles értelmiségiek, akiknek nagy a felelősségük a nagyközönség orientálásában. Osztályharcos, kultúrharcos vagy konzervatív értékvédői hevületükben éppen azokat a közös civilizációs alapokat gyengítik, amin a társadalom áll. A jogállam fogalmának 18. századi kialakulása nem választható el a társadalmi szerződés fogalmától, amely szerint az emberek szabad és egyenlő felekként állapodnak meg a szabályokban; ezek betartása fölött az állam őrködik. Bármennyire is idealisztikus és vázlatos ez a leírás, a polgári társadalomnak ez az eszménye védelemre érdemes. A jogfejlődés története egyben az egyes polgár emancipációjának a története az állammal és az uralkodóval szemben. Ez testesül meg a jogállamban, a jog uralmában. A jogállami elvek eróziója nem a nagyobb igazságosságnak, hanem az önkénynek nyit utat. Ne legyünk ennek részese!

 

(A kép forrása: Flickr Creative Commons)

 

The post Kiss László, Breivik és az Alkotmánybíróság appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »