Kiss Lajos István: Állj, ki az? Tovább! Rendhagyó könyvajánló

Nos, tisztelt (még) Olvasók, ide figyeljenek!Ne kívánják tőlem, hogy olyankor is körülményeskedjek, amikor minden egyértelmű és világos. Mérhetetlenül büszke vagyok egyik-másik saját alkotásomra (pl. kisregényemre és nagyregényemre) – Istentől nyert legszebb ajándékaim közé sorolom őket! S most mégis kénytelen vagyok világgá kürtölni: van náluk nagyobb könyv! Van nálam nagyobb, tehetségesebb magyar szépíró!Nem, nem érzek keserűséget! Kiss Lajos István önéletrajzi ihletésű regényét elolvasni: életem egyik legnagyszerűbb szellemi–érzelmi élménye. Kétségkívül érdekes már maga az alaphelyzet is: egy 15 éves pesti srác ’56-os forradalmi ténykedése, elfogása, kíméletlen vallatása, kegyetlen börtönévei. Egy középfokon értelmes és tisztességes ember ha becsületesen megírja efféle visszaemlékezéseit, akkor a nem mindennapi történelmi kor és a nem mindennapi emberi helyzetek iránt érdeklődőknek máris felkeltheti az érdeklődését és együttérzését. S a történet végére jutván az olvasó oda teheti a kötetet a polcra a hasonló visszaemlékezések mellé – ugyanúgy egy életre megfeledkezve róla, mint a már ott sorakozó többiről. Nagy ritkán azonban akadnak olyan regényes korszak-felidézések is, amelyek valami miatt egészen kivételesnek bizonyulnak, s végigkísérik az ember hátralévő életét. Éppen ilyennek éltem és élem meg Kertész Imre Sorstalanságát. Kétségkívül szerepet kapott ebben a kellemes meglepetés is: noha holokausztregényként harangozták be, nem a szokásos holokauszt-kaptafára készült, amelyben a németek egytől egyig született fenevadak, az áldozataik pedig született szeplőtelenek, ráadásul némely vérmesebb visszaemlékezőnél szappan meg lámpaernyő készül belőlük… Kertész Imre őszinte és hiteles művet írt, s a tetejében még irodalmilag is igencsak értékeset: különösen szerkesztett mondataival, szórendjeivel és szófordulataival kiválóan érzékelteti egy olyan tizenéves gyermek lelkivilágát, akit teljesen ártatlanul fognak el, hurcolnak el, zárnak koncentrációs táborba, mutogatják neki a messzi kéményekből égnek szálló füstfelleget, s bár váratlanul – életkorához képest túlságosan is – sokat lát a világból, érteni annál kevesebbet ért belőle. Kertész műve – minden jobboldali fanyalgás ellenére is – művészi munka, remek regény, mégha szent meggyőződésem is, hogy a Nobel-díjat mégsem annyira emiatt érdemelte ki, hanem inkább amiatt, mert a díjat annyira erősen szorgalmazó németeknek nagyon jól jött egy olyan holokausztmű, amely végre mértékletességet és kiegyensúlyozottságot mutatott a szóban forgó történelmi bűnök és bűnösök megítélésében és ábrázolásában. A Sorstalanság egésze annyira magával ragadott, hogy három teljes újságoldalon elmélkedtem róla; szerencsére az Élet és Irodalom főszerkesztőjében, Kovács Zoltánban volt annyi vállalkozó kedv, hogy a teljes eszmefuttatást közölje a jellemzően a balliberális értelmiség által olvasott lapjában (A feladvány, ÉS, 2003. január 13.). Tisztelt (még) Olvasók! Az a nagy helyzet, hogy mindent megfontolva és mindent meggondolva – de valójában habozás nélkül – ki kell jelentenem: Kiss Lajos István emlékező regénye veri a Nobel-díjas Sorstalanságot is. A szerző szintén tökéletesen tudja azt, amit Kertész: hogyan aknázza ki a még gyerek főhős sajátos szemléletmódját. A felnőttség életkorába érő elme és lélek óhatatlanul megtapad valamilyen életideológiánál és életérzésnél, s onnantól kezdve egy egész művön keresztül mi, olvasók is kénytelenek vagyunk egy ugyanígy fókuszáló szemüveget viselni. Ettől persze nem feltétlenül lesz rossz a regény, az azonban bizonyos, hogy kevésbé tudhat olyan meglepő és izgalmas, mondhatni: annyira életszerű lenni, mint egy botorkáló, kereső, túlélésre játszó, kegyetlenül szenvedő gyermeki elme és lélek riadt rácsodálkozásai, egészen váratlan képzettársításai. A Sorstalanságot meghaladó nagy írói tehetség – a bámulatos írói teljesítmény – voltaképpen ahhoz kellett, hogy a gyermekként megélt különleges, helyenként fájdalmasan tragikus eseményeket habár gyermeki látásmóddal idézze fel, mégis lopja bele a már sokat megélt felnőtt bölcsességét. Mindezt úgy, hogy ne vesse el a sulykot, ne lógjon ki a felnőtt-lóláb: a gyermeki világból ne váljék olyan ideologikus megmondó mű, amely egekig magasztalná az ötvenhatosok bátorságát, másfelől pedig direktben verné el a port az összes kommunistán és kiszolgálóján. S valóban: miként Kertész Imrénél tudnak alávalók lenni a zsidó kápók, Kiss Lajos Istvánnál tudnak emberségesek lenni akár a legrettegettebb smasszerek is. Például a rejtélyes „fehér hajú”, aki még Budapesten, a „Kisfogház”-ban lehelt lelket a gyermek főhősbe, a vallatás során ronggyá vert lelkészfiúba. Ki tudja, nem tatozunk-e neki is köszönettel azért, hogy ha fél évszázad múltán is, de mégiscsak megszülethetett e remek mű… A Sorstalanság is, az Állj, ki az? Tovább! is az őszinte jelenetek miatt tud ennyire hiteles, és a sajátos „gyermekszemüveges” stílusa miatt tud ennyire megkapó lenni. Amit azonban Kiss Lajos István még ezeken is felül tud – s elképesztően jól csinál –, az az egész könyvet elejétől a végéig belengő, nagyon finom, mégis nagyon találó gunyorosság. Ha tetszik, ha nem, bizonyos értelemben kénytelenek vagyunk szórakozni még a legkínosabb jeleneteknél is. Mindjárt az első oldalakon „Jóbarát”-nak hívják a vallató tisztet, mert ugyebár mindig előzékeny, mosolyog, s egy ujjal hozzá nem nyúlna a kihallgatotthoz. Amikor kiment a szobából, főhősünk a gondolataiba merülten várakozott, mígnem megjelent négy fiatalember. S most tessenek figyelni, tisztelt (még) Olvasók, Kiss Lajos István szellemes stílusára, amellyel úgy képes szólni a legriasztóbb történésekről is, hogy közben írónak és olvasónak egyaránt megőrzi minden emberi méltóságát, de még az oly lehetetlenül abszurd Élet csendes csodálatára is futja belőle.„Kicsit közelebb húztam a székemet az íróasztalhoz, mintegy jelezvén, hogy várjanak a sorukra. Előbb az én ügyemet kell elintézni. Ígérem, rövid leszek, még így is legfeljebb késő délutánra, esetleg vacsorára érhetek haza, pláne, hogy azt sem tudom, hol vagyok – szóval türelem. Az előadó elvtárs kiment valamiért, én is őrá várok… Ekkor az egyik ’Jóbarát’ íróasztala mögé lépve becsukta a szélesre tárt ablakot. Néhány pillanat múlva pedig a legközelebb álló csendben sziszegve szólalt meg a hátam mögött: – Hogy mersz ülve maradni a jelenlétemben? – Hátrafordultam, hogy megnézzem, ki szólít, de abban a pillanatban kirúgta alólam a széket. Tulajdonképpen ez volt az első menet. Annak is csupán bevezető, mondhatnám, ismerkedési mozzanata. Ezen első padlóra kerülés után pedig már csak alig néhányszor tudtam felállni. Újra és újra odalent találtam magam, s csak arra vigyáztam, hogy jól összeszorítsam a szám, nehogy a fogaim kirepüljenek. Amikor végre abbahagyták és kimentek, nehezen tudtam feltápászkodni a padlóról. Rettenetesen fel voltam háborodva, és elhatároztam, hogy mindezeket el fogom mondatni ’Jóbarátnak’, aki tulajdonképpen kedves embernek látszik, cigarettával is megkínált, és nyilván semmit sem tud a távollétében történtekről. És tényleg semmit sem tudhatott a durva inzultusról, mert amint visszajött, ismét az írógép elé ült szinte jókedvűen, és ismét elém tolta a pakli cigarettát.Már éppen szólni akartam, hogy ne mászkáljon el, mert akkor itt ilyesmik történnek, hogy az…” És így tovább – ebben az emelkedett, a szörnyűségeket mégsem kilúgozó vagy feledtető szellemben –, mondom, a könyv elejétől a végéig. Ide eljutván, be is kéretőztem az íróhoz, hogy szeretnék tőle legalább hat könyvet vásárolni barátaimnak, születésnapos testvéreimnek. Mert e könyv sorsához az is hozzátartozik, tisztelt (még) Olvasó, hogy az utóbbi évtizedek e kétségkívül legnagyszerűbb magyar regénye csak magánkiadásban tudott megjelenni. A megkeresett kiadók nem vették a fáradságot arra, hogy észrevegyék, milyen kincs került a kezükbe. Tegyem hozzá, hogy amíg valamelyik bennfentes németnek nem jutott eszébe, hogy Nobel-díjas könyvet kellene csinálni a Sorstalanságból, Kertész Imre könyve iránt sem mutatott semmiféle érdeklődést a tisztelt közönség. Úgy vagyunk vele, hogy hamar megelégeljük a kötelező-ízű visszaemlékezéseket, egyre kevesebb újdonságot lelünk bennük. Kiss Lajos István könyvét is voltaképpen csak a Búvópatak c. irodalmi folyóirat 17. születésnapjának köszönhetem. Kaposváron tettem tiszteletemet egy röpke másfél órára, s akkor nyomta kezembe a szerző, mondván, ajándékképpen Varga Domokos – az ’56-ért ugyancsak elítélt író – fiának… (Zárójelben talán nem illetlenség megjegyeznem itt, éppen a szóban forgó folyóiratban, hogy szerkesztői azon nagyon kevesek közé tartoznak, akik felfigyeltek a mű nagyságára, s rendszeresen közölnek is belőle részleteket.) Ha már személyesen a szerzőtől megkaptam, beleolvastam, s ha már beleolvastam, foglyává váltam: mert úgy mesélt a kommunizmus e sötét korszakáról, hogy közben sokkal többről szólt. Nem annyira ötvenhatos, sokkal inkább egyetemes értékű mű született. Egy ösztönös, az idők során azonban igencsak kiforrt páratlan tehetség tollából. Voltaképp nagy szerencsénk, hogy az érlelődése nem szívós irodalmi próbálkozásainak, sokkal inkább élete hányattatásainak köszönhető. Arra való kísérletét, hogy robbantásokkal keserítse meg a szovjet megszállók életét, csak azért úszta meg a viszonylag csekély, két és fél évnyi börtönbüntetéssel, mert sokkal több volt a rovásán, mint amennyit rá tudtak bizonyítani. S ilyen eseteknél az volt szokásban, hogy bár hamar kiengedték az áldozatot, egy életen át besúgókat küldtek a nyakára, nem engedték továbbtanulni, tisztességes állásban elhelyezkedni. Hátha egyszer csak elszólja magát, hátha meggondolatlan lépésre szánja el magát, s akkor újra fülön lehet csípni, sittre lehet vágni, hogy csak úgy nyekkenjen belé.Mivel pedig nem irodalmi körökben s kánonokban csiszolódott, hangja, nyelvezete jellegzetesen azé az alkotóé, aki meg tudta őrizni szellemi szabadságát, függetlenségét. Mégiscsak jó, hogy ötvenhat hatvanadik évfordulója alkalmából pályázati kiírás született visszaemlékező alkotásokra, s hogy némi huzavona után az Emlékező Bizottság anyagi támogatásban részesítette az írót regénye megjelentetéséhez. Így kaphatott a tisztelt (még) olvasó egy olyan váratlan szellemi ajándékot, amely ’56 történelmének sajátos felvillantásaival valójában minden emberi sötétségnek és butaságnak igyekszik riasztó emléket állítani. Nyilván ezt kívánta tenni a szerző már könyve címének megválasztásával is. Műve egyetlen olyan adottsága ez, amellyel sokáig nem tudtam megbékélni. Innen is látni, hogy Kiss Lajos István nem egy szokványos hivatásos író – különben azonnal rájött volna, hogy az „Állj, ki az? Tovább!” könyvcímnek határozottan gyenge. Túlírt, mégis semmitmondó. A könyv vége felé azonban – már a fiatalkorúak sátoraljaújhelyi börtönében – érthetővé válik, miért ragaszkodott hozzá a szerző. Azért, mert annyira jól jelképezi a kérlelhetetlen renddé váló sötét butaságot. Amely még egy jószándékú, reszketeg öregurat is elüldözött a fegyintézetből, talán az utolsó igazi tanárt.„Nem jött többé az iskolába. Elege lett a folyamatos ’megaláztatásból’… Hát nem ismerik föl már messziről…? A csoszogó apró lépteiről…? Miért kell mindkét torony alatt oda-vissza megállnia és hangosan bemutatkoznia? Állj, ki az? Tovább! És megint a következő torony alatt… Nap mint nap – inkább beteg lett szegény.” Tisztelt (még) Olvasó! Önnek feladata van. Ha tudták a németek Nobel-díjas regénnyé magasztalni a Sortalanságot, mi is tudjuk Kiss Lajos István művét legalább a köztudat küszöbéig eljuttatni. Tegye meg érte mindazt, ami jó szívvel fakad Önből. Ha ehhez szüksége lenne a regényre is, itt tudja elérni a szerzőt: [email protected] Köszönöm megtisztelő figyelmét!*(Ez az írás megjelent a Búvópatak2019. novemberi számában.) Kiss Lajos István: Állj, ki az? Tovább!, regény, magánkiadás, 2017, 342 oldal, keménytáblás. A könyv a „Mansfeld Péter” Pályázat keretében jelent meg.

Hírdetés


Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »