Kiss Csilla, a nagyzerindi közművelődés kovásza Ez az utam, és amíg tehetem, ezen kell járnom!

http://www.nyugatijelen.com/jelenido/ez_az_utam_es_amig_tehetem_ezen_kell_jarnom.phpBalta János  2018. március 09.
Kiss Csilla, a Nagyzerind községbeli közművelődési élet fő szervezője, kovásza úgy érzi, a már kitaposott úton kell továbbra is járnia
Kiss Csilla magyar nyelv- és irodalom szakos tanárral arról beszélgetünk, hogy az Erdőhegyi Általános Iskolában gyakorolt tanári teendői, továbbá két kisgyermek nevelése mellett hogyan tudja ellátni Nagyzerind község kultúraszervező munkáját is? Ennek során négy tánccsoportban 70 gyermek és fiatal néptáncos próbáit kell folyamatosan szerveznie, felkészítenie őket az itthoni, illetve a kiszállásokkal járó fellépésekre.– Hogyan lehet ilyen sok kihívásnak megfelelni?– Mindez azzal jár, hogy nincs szabadidőm. Azt a minimálisat, ami mégis adódik, igyekszem a gyermekeimmel eltölteni, noha nálunk nem igazán van szombat vagy vasárnap, mert a négy csoporttal nemcsak próbálunk és táncolunk, hanem a pontosan összeállított évi program szerint szinte minden hónapban készülünk valamilyen előadásra, fellépésre.– Mennyi munkát jelent mindez, hetente?– Változó, mert más-más programokra készülünk. Példának okáért a február 17-én szervezett farsangi előadásra egyórás műsorral készültünk. Ez azt is jelentette, hogy előtte szinte naponta 11 és 19 óra között kisebb megszakításokkal próbáltunk. A leterheltebb időszakok a nyugalmasabbakkal váltják egymást, de teljes lazítás szinte soha nincs, mert valamilyen programra, folyamatosan készülünk az évi tervben…– Ismertetné az idei, egész évi programtervüket?– Az rendszeresen a farsanggal kezdődik, ami a néptánctól különbözik ugyan, de a néptánc-próbákat is folyamatosan megszervezzük. Utána március 15-re készülünk, amit minden évben igyekszünk megünnepelni vagy fellépéssel, vagy külön műsorral. Példának okáért tavaly Ibolyás forradalom címmel játékos délelőttöt szerveztem, ahol a gyermekek ismerkedhettek az 1848. március 15-én kitört forradalommal. Tavasztól rendszeresen elkezdődnek a fellépések, de a Nagyzerindi Napokra is készülünk. Az egy komplex program, hiszen minden tánccsoportnak illik új koreográfiával bemutatkozni, noha ez az időszak amúgy is túlterhelt, hiszen a nagyobbakra vizsgák várnak, vagy az érettségi. Ebben az időszakban nagyon nehéz őket összeszedni. Minden nyáron táborozni szoktunk, közben folyamatosan fellépünk, eleget teszünk a meghívásoknak sokszor olyan feltételek között, hogy egyszerre két fellépésen kell helytállnunk. Olyankor a nagyok egyedül mennek az egyik helyre, én a haladósokkal a másikra. Ősztől rendszeresen az Ibolya évzáró bálunkra készülünk, ahol más együtteseket is vendégül látunk. Tavaly rendeztük meg először a Mikulás-napi bált, a legkisebbeknek. Közben minden évben valamilyen hagyományt is felkarolunk, eddig változó volt, vagy betlehemeztünk, májusfát állítottunk, tavaly vödörrel locsolkodni voltak a fiúk. Mivel 7 évvel ezelőtt amatőr színjátszó csoportként alakultunk meg, ezt azóta sem hagytuk feledésbe merülni. Szerencsére a fiatalok igénylik és szeretik is, ezért évente egy rövidebb színdarabot valamelyik rendezvényre betanulunk. Egész évben próbálok arra is odafigyelni, hogy minden csoport kapjon valami többletet. Azon kívül, hogy a nagyokkal Krakkóban jártunk, ami szerintem egy óriási dolog volt, ugyanők kapták a március 15-i közösségépítő délelőttöt is. A haladósoknak szeptemberben szerveztünk nyárbúcsúztatóként csapatépítő délelőttöt. A legkisebbek megkapták a Mikulás-játszóházat, míg a menyecskék egy karácsony előtti vacsorán vehettek részt. Tehát nemcsak a néptáncra igyekszem összpontosítani, hanem a csapat megtartására is, próbálok igazi közösséget formálni.Lényeges a csapatépítés és -megtartás– Hogyan lehet összetartani azt a csapatot, amelyben általános iskolások, középiskolások, egyetemisták, sőt családos hölgyek is táncolnak?– Azt hiszem, a legfontosabb a bizalom és az őszinteség. Facebookon folyamatos kapcsolatban vagyunk, a legnagyobbak nagyon közel állnak hozzám, mert 7 évvel ezelőtt velük kezdtem, mondhatnám, együtt fejlődtünk, együtt nőttük ki magunkat. Partnerként tekintek rájuk, de természetesen megesik, hogy érvényre kell juttatnom a csapatvezetői szigoromat, tehát úgy teszünk, ahogyan én mondom! Ezzel együtt baráti viszonyban vagyunk, és ők nagyon elfogadó és összetartó csoportot alkotnak. Természetesen vannak kihullások is, mert elköltöznek, van, aki megunja, más iskolába járnak, de van egy nagyon erős mag, ami a nagyoknál 20 főt jelent. Ők Temesvárra vagy Kolozsvárra kerültek egyetemre, akkor is visszajárnak hozzánk, mert olyan élmények kötnek minket össze, és annyira ismerjük már egymást, hogy egy nagycsaládra hasonlítunk. Engem Anyamadárnak neveznek, ami nem bánt, hiszen a ragaszkodásukat fejezi ki, tartozni akarnak egy összeforrt közösséghez.– Mire készülnek mostanában?– Legutóbb február 17-én szerveztük meg nagyszabású farsangi programunkat, ami azzal járt, hogy kibújtunk a néptáncos voltunkból, ezért más stílusú vagy más népeknek a táncait tanultuk be. Mivel nagyon nehéz minden évben újat hozni, idén egy picit változtattunk, az 1920-as években szokássá vált stílust dolgoztuk fel, mind a négy csapat más táncot mutatott be korhű jelmezekkel. Az 1920-as évek tánchangulatát kívántuk feleleveníteni négy jelenetben, Al Capone-színezéssel. Utána a nagyokkal Sepsiszentgyörgy mellett, Bölönben részt vettünk egy háromnapos, hagyományos farsangi programon a Kékvirág Néptánccsoport meghívására. Velük három éve igen jó baráti viszonyban vagyunk. Ugyanilyen baráti viszonyt ápolunk az Elek Néptánccsoporttal is, fontosnak tartom, hogy a fiatalok kilássanak a világba, ismerkedjenek, tapasztaljanak.– Ifj. Szilágyi András koreográfus milyen időközönként látogat Nagyzerindre?– Mivel András is új tánccsoportot (Folk & Roll) alapított, sokkal több a munkája, ezzel együtt igyekszik hozzánk is eljutni, kivenni mindenből a részét. Ahova tud, maga is elkíséri az Ibolyásokat. Nagyon nagy szakmai segítség, ha egy-egy fellépésünkön jelen van, ő is nagyon jó viszonyban van a gyerekekkel, akik teljes mértékben elfogadták. Úgy gondolom, hiába lenne egy klassz csapatom, ha nem társulna hozzá egy tehetséges koreográfus.– Visszatérek az első kérdésre: hogyan lehet mindezt összeegyeztetni a tanári munkával, illetve a családi kötelezettségekkel?– Nagyon hálás lehetek a családomnak, mert egyrészt elfogadták az általam diktált munkatempót, stílust. Elsődleges segítségem a férjem, ugyanakkor óriási szerencsém, hogy a gyermekek imádják a nagyszülőket, a szüleimre pedig mindig számíthatok. Ők sok állatot nevelnek, ezért a gyermekek nagyon szívesen tartózkodnak náluk, de olykor a dédszüleim is besegítenek. A gyermekek vágynak hozzájuk, ugyanakkor mindketten táncolnak is, amire nagyon büszke vagyok. Az elején csoportvezetőként voltam büszke a gyerekekre, de most már anyaként is az lehetek, amikor az enyémek vannak fent a színpadon, s az teljesen más érzés. Ezért ahova lehet, magammal viszem őket. Amennyire sikerül, összekötöm a hasznost a kellemessel, amikor viszont otthon vagyok, minél többet próbálok együtt lenni velük. Az ugyancsak nehéz, mert ha otthon vagyok, az nem azt jelenti, hogy nem dolgozom. Ilyenkor állnak össze a programok, egyeztetések, levelezések, és azt hiszem, ezt a legnehezebb tolerálni az otthoniaknak, hogy sohasem állok le. Ha nem lenne mögöttem egy ilyen segítő családi háttér, a feladatok negyedének se tudnék eleget tenni.– A férje hogyan viseli el ezt a bonyolult életmódot?– Leginkább ő a dolgoknak az elszenvedője, de ő is bekapcsolódik a közösségi életbe, a nagyzerindi biliárdcsapatot erősíti.Hetvenen vannak– Mostanában hány gyermek és fiatal képezi az Ibolyások csapatát?– Nagyjából 70-en vagyunk…– Ez igen! Követendő példának tartom, ha egy nagyjából 1400 fős közösségben 70 gyermek és fiatal műveli a néptáncot magas színvonalon. Ehhez bizonyára szükséges a megfelelő támogatás, de egy olyan szervező, mindenes is, aki össze tudja fogni, képes megtartani a négy tánccsoportot. Hálás munkának tekinti a helybeli közművelődési élet szervezőjének, mozgatójának, a kovászának lenni?– Nem mindig hálás, nagyon sokszor úgy kellett „felszedniük a padlóról”, olyan sok támadás ért és némelyek annyira nem értik: miért kell valamit éppen így tennünk, miért vállalom? Sokszor hátsó szándékot látnak benne, vagy egyeseket a nem éppen könnyű természetem irritál. Éppen ezért sokszor fel akartam adni, de a Pro Zerind Egyesület mindig mellettem állt, lelkileg támogatott, a vezetői tanácsokat adtak. Időközben azonban megerősödtem, meg hát örököltem is a makacsságomat, párszor már szerették volna, ha megszűnünk, de engem nem olyan fából faragtak. Mi is Arad megyei magyar néptánccsoport vagyunk, és ebből nem engedek semmilyen szélnek. Másrészt azért nem tudnám abbahagyni, mert nem hagyhatom cserben a gyermekeket, akik hallgatnak rám és szívesen teszik, amit mondok. Számítanak rám, mert nekik az Ibolyás csoport jelenti a fiatalságukat. Ők is belátják: ha ez nem lenne, számukra is csak a kocsma maradna. Természetesen a szülők véleménye is érdekel, de főként a gyermekek számítanak. Ha látom a szeműkben a siker okozta csillogást és szeretettel teszik a dolgukat, az óriási lelki erőt ad a folytatáshoz. Krakkóban hatalmas lelki töltetet kaptunk, amikor egy teljesen idegen közönség előtt táncoltunk és olyan kitörő sikert arattunk, akkora tapsot kaptunk, hogy ennek varázsa teljesen feltöltött mindannyiunkat. Nagyos sokáig e siker hatása alatt voltunk és úgy érzem: nekem is, a gyermekeknek is szükségünk van a hasonló élményekre. Mert sokan kívülről úgy látják: milyen jó nektek, mindig utaztok valahova! Ez nem igaz, mert nem mindig esik jól otthon hagyni a családot, plusz 40 Celsius-fokban vagy szakadó esőben elindulni, 4 alsószoknyában, csizmában kivárni sorunkat a fellépésre. Olyan is van, amikor nem ízlik az étel, sokat kell utazni, fáradtak vagyunk, összezördülünk, mégis mosolyogva, kecsesen kell táncolnunk. Arról nem is szólva: ha olykor hiányzik vagy megbetegedik egy-egy tagunk, valakinek be kell ugrania helyette vagy a koreográfián az utolsó pillanatban kell változtatni. Ezer dologra fel kell készülni, ami sok stresszel is jár. Ezzel nem mondtam újat, minden csoportvezető tudja, miről beszélek. Ezen kívül a pályázatokkal is sok a papírmunka, ami ugyancsak az én feladatom, de nem panaszkodhatom, mert a polgármesteri hivatal dolgozói is segítenek benne.– Elhivatottságnak érzi, hogy a tanári munkája, a családi teendői közepette is fel kell vállalnia a községbeli kulturális élet szervezői teendőit?– Úgy érzem: ez az utam, és amíg csak tehetem, ezen kell járnom! Azzal is tisztában vagyok, hogy mindennek van eleje, de vége is. Éppen ezért egy pillanatig sem gondolom, hogy ennek mindig így kell mennie. A nagyok azonban olyan fejlettségi szintre jutottak, ahol bármilyen koreográfiát el lehet velük követni, ezért két-három évig feltétlenül kamatoztatni kell ezt a lehetőséget. Utána bizonyára lemorzsolódnak, mert a lányok férjhez mennek, a fiúk megnősülnek vagy diplomásan más életmódra váltanak. Nem mondom, hogy nincs megfelelő utánpótlás, de egyelőre ezért a csapatért én is mindent megteszek, ők is hasonlóan viszonyulnak hozzám.– Néhány év múlva bizonyára az utánpótlás is eljut a mostani nagyok színvonalára, ezért a nívó folyamatos lehet. Gondolom, nem fontolgatja a visszavonulást…– Nem fontolgatom, szerintem jó irányba haladunk, noha az elején sokan támadtak a stílusom miatt, nem engedtem, hogy beleszóljanak. Az eredmények engem igazolnak, tehát ezen az úton kell továbbmennünk!Amit fontosnak tartok még hangsúlyozni, hogy lokálpatrióta vagyok. Az itteni tanáraim oltották belém a röghöz kötöttséget, és ezt a szülőföld-szeretetet igyekszem átadni a fiataloknak is. Azért, hogy érezzék: nem kell mindenáron elvándorolni, az ember nem véletlenül született oda, ahova. Nem tudhatom, mi lesz a jövőben, de hiszem, hogy a Jóisten nem véletlenül alakította így a dolgaimat. Ha rosszat ad, abból is tanulnom kell, a jót pedig meg kell becsülni!– Természetesen a sikerhez a megfelelő támogatás sem hiányzott. Jelenleg hány rend ruhájuk van a táncosoknak?– A négy csoportnak 6 rend ruhája van, de már elkészült a palatkai ruha, amit tavaly Prentel Irénke néni varrt, méghozzá ajándékba. Az anyagot a polgármesteri hivatal biztosította. Óriási dolognak tartjuk, hogy a Hivatal mellett olyan lelkes támogatóink is vannak, mint Irénke néni. A tény, hogy a polgármesteri hivatal egy egész házat biztosít próbateremnek, a jelenlegi Ibolya Házat, szerintem újra azt példázza, hogy bíznak bennünk hosszú távon is. Már ezért sem lehet abbahagyni!– Ne is hagyják! Azt kívánom, hogy Nagyzerinden még sokáig viruljon az Ibolya! Köszönöm szépen a beszélgetést.


Forrás:polgarno.blogspot.com
Tovább a cikkre »