Királynői trónon a dán filmben

Királynői trónon a dán filmben

Trine Dyrholm: „Szeretem a nehéz szerepeket. Jó megmutatni, hogy az élet milyen helyzetek elé állítja az embert…”

Dánia berlini Ezüstmedvével díjazott színésznője Trine Dyrholm. Több film köti Thomas Vinterberghez, koppenhágai rendezőjéhez. 
Karlovy Vary idei fesztiválján bemutatott Nico, 1988 című drámában a hatvanas évek ikonikus énekesnőjét, Andy Warhol múzsáját, Alain Delon szerelmét és Jim Morrison szeretőjét játssza. 

Trine Dyrholm korosztálya egyik legkarizmatikusabb európai színésznője. A legjelesebb dán filmrendezők foglalkoztatják. Thomas Vinterberghez olyan alkotások kötik, mint a Születésnap vagy A kommuna, amelyért a Berlinalén díjazták, de játszott az Oscar-jelölt Egy veszedelmes viszonyban és a Csak a szerelem számít című vígjátékban is. Szerepei szerint volt már legyőzhetetlen amazon, saját fiát elcsábító anya, luxuséletű karrierista, elhagyott feleség, leszbikus katonanő. Legutóbb, szőke haját barnára festve, fiatalon elhunyt szexszimbólum. Elemében, színészileg, akkor érzi magát, ha sokkoló figurát játszhat. Mint most, az olasz Susanne Nicchiavelli filmjében, a Nicóban. 

Húsz éve már, hogy megtanultuk a nevét. Thomas Vinterberg Cannes-ban díjazott alkotásával, a Születésnappal azonnal belépett a legjelesebb európai színésznők sorába. 

Ez a film mérföldkő a dán filmgyártás történetében. Az akkor induló Dogma mozgalom úttörő darabjainak egyike volt. A saját ruháinkban, a saját sminkjeinket felhasználva álltunk kamera elé mindannyian. De a történet sem volt megszokott. Egy férj, egy apa és fia rettenetes titka. Első látásra minden rendben a családban, később aztán kiderül, nagyon nagy a baj, csak eddig leplezték. Kiváló volt a forgatókönyv, azt viszont egyikünk sem sejtette, hogy majd világraszóló visszhangot kelt. Cannes-ban a nézők húsz percig állva tapsoltak, mi pedig, egy kis ország filmesei nem akartunk hinni a szemünknek. Ekkora sikerre senki nem gondolt közülünk. 

Minden cannes-i tudósítás „a dán csodáról” szólt. Aztán pár évre mégis visszaállt a csend. Vinterberg sem tudta rövid időn belül megismételni a korábbi sikert. 

Thomas így is csodagyerek. Fiatal kora óta ismerem, már a főiskolán is csodáltuk őt, minden vizsgafilmje élményszámba ment. A Születésnappal valósággal berobbant az európai filmművészetbe, de minden alkotónak vannak gyengébb és erősebb évei. Ez így természetes. Thomas is sokat küzdött magával, tanult is rengeteget, hiszen több koprodukciós filmben dolgozott, aztán jött A vadászat, a Submarino és A kommuna. Szeret improvizálni, gyakran állítja váratlan helyzetbe a színészeit. Ezekből a szituációkból ugyanis mindig születik valami új, valami szokatlan, értékes pillanat. Mindig örülök, ha számol velem, jólesik, hogy részese lehetek a rendezői világának, s hogy még mielőtt elkezdenénk a forgatást, kíváncsi az észrevételeimre, beleszólhatok a dolgok állásába, a forgatókönyvbe. Ha ugyanis hozzátehetek valamit a leírt szöveghez, formálhatok a szavakkal megszült figurán, a kamera előtt már tisztább az utam. Ismerek rendezőket, akik sokkal autoritatívabb módszerekkel dolgoznak, tisztelem is őket a végeredmény miatt, de soha nem voltam, és nem is szeretnék pusztán eszköz lenni egy alkotó kezében. Ha csak alkatrésze lennék egy víziónak, annak az én szemszögemből semmi értelme nem lenne, és nem is tudnék kiteljesedni benne. Engem a forgatás egész folyamata érdekel, nem csak a saját szerepem. Az Örökösök című dán sorozatban én játszottam az excentrikus Veronika Gronnegaard egyik lányát. Veronika körül mindig történik valami furcsa, kirívó. Titkára azonban csak a halála után derül fény, amikor a gyerekei már az örökséget rendezgetik. Nos, ennek a sorozatnak a két részét én rendeztem, és ez nem kis büszkeséggel tölt el. 

Nagyobbal, mint A kommunában nyújtott alakításáért elnyert berlini Ezüstmedve? 

A kommuna Thomas Vinterberg személyes története, mondhatnánk azt is, hogy önvallomása. Egy életérzés diagnosztizálása. Thomas mesélte, hogy Koppenhágában, a hetvenes évek elején az utcájukban levő harminckét ház közül hatban kommuna volt. Minden kommuna egy népes „családot” alkotott. Thomastól hallottam, hogy az ő kommunájuk egészen más volt, mint a többi, hiszen főképp akadémikusok, újságírók és tanárok alkották. Az értelmiség krémje. Ő maga szerette is, nem is ezt a fajta együttélést. Tinédzserként a teljes szabadságot élvezte benne, hogy bárkivel létesíthetett szexuális kapcsolatot, de ha kitört a balhé a házban, akkor nemegyszer a tettlegességig fajultak a dolgok. Ha egy házaspár elvált, mindketten addig maradtak a kommuna tagjai, ameddig akartak. A gyerekeik pedig még akkor is ott éltek egy ideig, amikor már egyik szülő sem volt a ház lakója. Anna, akit én játszom a filmben, azért beszéli rá a férjét, hogy költözzenek be egy ilyen házba, mert így akarja meghosszabbítani a fiatalságát. Egyvalamivel azonban nem számol: a férje egy bent lakó nővel az oldalán lelécel. Nekem is van egy barátnőm, aki ilyen kommunában élt pár évig, mert őt is vonzotta ez a fajta életforma. Színésznőként nagyon izgalmas volt alámerülni egy ilyen helyzetben, az Ezüstmedvének pedig, amelyet az alakításomért kaptam, nagyon örültem. De egészen más érzés rendezni, és más egy díjat átvenni. A kettőt nem is lehet összehasonlítani. 

Milyen visszhangot váltott ki Dániában az Örökösök című sorozat, amelyben Grót alakítja, aki csinos is, gazdag is, erős is, a lelke mélyén mégis boldogtalan, mert nincs férfi az életében? 

Sokan túl keménynek, túlságosan önállónak látták, de nem mondták, hogy nem ismernek ilyen nőket. Nem is kellett bizonygatnom egy percig sem, hogy ez egy kitalált figura, ilyen az életben nincsen. Ellenkezőleg. Az ő története az én nemzedékem története, azoké, akik 1968 után születtek. A független, egyedül is jól érvényesülő nőké, akiknek már csak a családalapításhoz kell a férfi, egyébként jól megvannak egyedül. 

Hírdetés

Sorozatbeli anyjának négy gyereke van négy különböző férfitől. 

Talán hippiként élt, azért alakultak így a dolgai. Lehet, hogy van is némi irigység bennünk, hogy a mi életünkből kimaradt a hippikorszak, hogy ezt a fajta szabadságot mi már nem élhettük meg? Vagy annak örülünk, hogy mi már egy konzervatívabb társadalomban nőttünk fel? De akkor miért zavar olyan nagyon bennünket a sok szabály, amelyeket az évek során ránk kényszerítettek? Gro, akit én játszom a sorozatban, egy meglehetősen szabadon gondolkodó család tagja, de lehet, hogy épp ezért vont szögesdrótot maga köré. Nem akarja, hogy ő is, akárcsak az anyja, bárki számára elérhető legyen. És az sem volt rá jó hatással, hogy az anyja életében mindig a munka, vagyis a művészet állt első helyen, s csak utána jöttek a gyerekek. 

Nico, a hatvanas évek ismert énekesnője viharos szerelmeket élt meg. Volt vagy ezer koncertje, aztán a drogok áldozata lett. Negyvenkilenc évesen halt meg. „Hiába voltam szép, boldog sosem lehettem” – mondja a filmben. 

Pedig nem akármilyen szépség volt, a hatvanas évek egyik legvonzóbb nőalakjaként ünnepelték szerte a világon. Ebben a szerepben mégsem érezte jól magát. Többre vágyott. Ne a szépségemért szeressenek, hanem a művészetemért, gondolta. Láttam egy vele készült interjút, amely nagyban inspirált a szerep megformálásában. Azt kérdezték tőle: Megbánt-e valamit az életében? Megdöbbentő választ adott: „Csak azt, hogy nem férfinak születtem.” Gyorsan megfejtettem, miért mondta ezt. Gyönyörű nő volt, de nem hozhatott önálló döntéseket. Sodródott. Mindig a férfiak szabták meg az útját. Ők határozták meg neki, hogy mikor, mit tegyen. Andy Warhol is csak úgy berakta őt a híres Velvet Underground nevű zenekarba. Modell is volt, színésznő is, de úgy igazából egyik sem. Hagyta, hogy manipulálják, mert nem tudta, hogy mit is akar voltaképpen. A szórakoztató ipart pedig mindig az erős férfiak irányítják. 

Andy Warhol, a pop-art királya is meglehetősen erős egyéniség volt. 

Sok jót nem is mondhatunk kettőjük kapcsolatáról. Warhol úgy bánt Nicóval, mintha a magántulajdona lett volna. Az első „banánalbum”, a The Velvet Underground Nico olyan hatással volt a világra, hogy Nicót már csak ezzel azonosították. A mi filmünk arról szól, hogy mi rejtőzik az ikon mögött, milyen művész, milyen nő, milyen anya volt igazából Nico. 

Milyen? Sikerült megfejtenie? 

Szerintem férfias energia fűtötte. Ma már ebben sem látunk semmi különöset, ám akkor, a hatvanas években, főleg egy szexszimbólum esetében ez még nem volt elfogadott. Nem is vágyott ő erre a szerepre, nem is szerette, neki elég lett volna a maga művészete, a zenéje. A legnagyobb problémája meglátásom szerint az volt, hogy nem állt mellette senki, akit megkérdezhetett volna, hogy merre forduljon, melyik irányba, hogy egyszerűbb legyen az élete. Nem volt, aki segítsen neki. Ezért nyúlt a drogokhoz, és ez lett a veszte. 

Német nőként egyébként sem lehetett könnyű dolga a szórakoztatóipar nemzetközi színterén. 

Főleg a hatvanas években! Gondoljunk csak bele, az is mennyire nehezítette az életét, hogy Alain Delon nem vállalta fel a gyerekét. Nico ebben a küzdelemben is egyedül maradt. Szeretem az ilyen bonyolult szerepeket. Jó megmutatni, hogy az élet milyen nehéz helyzetek elé állítja az embert. Nico egyszerre erős és magányos. Őt sem kímélte az élet. 

Segítette a szerep megformálásában, hogy popénekesnőként kezdte a pályáját, és csak később lett színésznő? 

Nagyban. Tizennégy évesen részt vettem az Eurovízió dalversenyén, országos turnékra jártam, lemezeim jelentek meg. Így könnyebb volt beleélni magam a szerepbe. Bár a rendező azt mondta: „Külsőleg egyáltalán nem hasonlítasz Nicóra, és a hangod sem olyan, mint az övé, a nőiessége viszont esszencionálisan ott van benned.” 

Egy ilyen ikonikus nőalak megformálása mindig átgondoltabb feladat, mint egy fiktív hősé. Vagy nem így látja? 

Meg is ijedtem, amikor elolvastam a forgatókönyvet. Nicóról ugyanis nagyon keveset tudtam, de remek ötletnek találtam, hogy megmutassuk élete utolsó, legnehezebb szakaszát. Ez óriási kihívás elé állított. Pár nappal később már a rendezővel beszélgettem a filmről. Mindent pontosan látott maga előtt, én pedig egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy elvállaljam-e a szerepet vagy ne. Nicónak és nekem találkoznunk kellett. 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »