Egyre érdekesebb szakmai vita kezd kialakulni a népszámlálási metodikával kapcsolatban arról, hogy csak egy, vagy két nemzetiséget lehessen-e megjelölni a népszámlálási kérdőíveken. Az viszont nehezen érthető, hogy ez miért bő két héttel a népszámlálás kezdete előtt bontakozik ki…
Egyes közszereplők nyílt levélben kérik a döntéshozókat, hogy csak egy nemzetiséget lehessen bejelölni, az ötletgazda Most-Híd ugyanakkor hevesen tiltakozik ennek szűkítése ellen.
A mellette szóló érvek között találhatjuk, hogy amennyiben több nemzetiséget is be lehetne jelölni, az identitásukban megingottak, esetleg vegyesházasságok és egyéb interetnikus kapcsolatok révén kötelékkel rendelkezők is megjelenhetnének az adatok közt. Az ellene szóló érvek ellenben ugyancsak logikusan hangzanak, viszont nincs tisztázva, hogy melyik adat lesz elsősorban figyelembe véve, miként lesz kiértékelve.
Ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy ha kettőt lehet jelölni, lesznek, akik amúgy a magyart jelölnék, így viszont azt a második helyre sorolják; továbbá, hogy a 1. és a 2. hely bejelölésekkel bár nőne nemzeti közösségünk száma, egyúttal arányosan (vagy éppen pont aránytalanul) nőne az itt élő szlovákság lélekszáma is, ami átláthatatlan aránytalanságokat eredményezne. Gondoljunk csak bele, bármilyen önrendelkezési indítványt egy mozdulattal le lehet lesöpörni az asztalról arra hivatkozva, hogy például a Csallóközben 30-40 százaléknyi szlovák is él.
Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, félretéve az etnikailag homogén Felvidék képében megjelenő reményünket: valójában milyen állapotok uralkodnak körülöttünk, nem ilyen átláthatatlan keszekuszaság tapasztalható-e a mindennapokban? Nem tapasztalhatóak elmosódások, hangsúlyeltolódások? Nincsenek összekeveredve az identitási viselkedésformák?
Már a nyelvhasználat terén is milliónyi keveredés tapasztalható. Miért gondoljuk, hogy ez nincs kihatással az identitás meghatározására (amivel, valljuk be, egyre többen annyit sem foglalkoznak, mint az időjárás-előrejelzéssel)? Félre ne értsen senki! Egy szóval se mondom azt, hogy ne lenne fontos nemzeti identitásunk és ékes anyanyelvünk! Nekem és Önnek, tisztelt olvasó minden bizonnyal az, ezért bennünk fel sem merül kérdésként, hogy mit fogunk bejelölni és hányadik helyen.
De próbáljunk meg olyanok fejével gondolkozni (elég csak szűkebb vagy tágabb környezetünkből), akikről tudjuk, hogy számukra igenis összetett a kérdéskör és nem túlságosan kívánnak különösebben foglalkozni vele. Hány ilyet találunk körülöttünk? Róluk talán lemondunk? Aztán lemondunk azokról, akiknek az egészséges nemzeti öntudatuk már megbomlott, de azért különböző intenzitással ott pislákol még bennük a piros-fehér-zöld? Lemondunk továbbá azokról, akiknek semmi közük nincs Szent István vagy Kölcsey hagyatékához, de magyar házastársuk van; esetleg ide költöztek, vagy mondjuk a baráti körüket alkotják magyarok, stb. Ezért közvetetten bár, de belekerültek, s valamilyen szinten részévé váltak a magyar kultúrkörnek, sőt horribile dictu valamilyen szinten akár vállalnák is azt? Esetleg gondolkozzunk el azon is, mennyi olyat ismerünk, akinek a „Jolly és a Suzy” jelenti az utolsó láncszemet a magyar kultúrával.
Ha tetszik nekünk, ha nem, a 100 éve tartó kényszerű kisebbségi lét kikezdte sorainkat és hihetetlen nagy károkat okozva megbontotta identitásunkat (az összközösséget tekintve). Korábban értekeztem is erről a jelenségről, hogy a felvidéki magyarságnak milyen az identitásárnyalata, ami sok aggodalomra adhat okot, egyben kihívást jelent a metodikusok és a szakértők számára, hogy a hátrányos helyzetet hogyan lehetne előnyünkre fordítani.
Az előző két népszámlálási veszteségből kiindulva a mostanin is várhatóan fájdalmas fogyás fog mutatkozni. 1991-ben még 567 296-an voltunk magyarok a Felvidéken. Tíz évvel később, 2001-ben 520 528-ra csökkent a számunk (8,3%-os csökkenés), 2011-ben pedig a lélektani félmillió alá estünk: 458 467 (11,9%-os csökkenés). Ha ez a tendencia folytatódik, akkor ezúttal várhatóan 404 ezer és 420 ezer között lesz a számunk. Ha a két népszámláláson mért csökkenésünk átlagát vesszük alapul, akkor kb. 412 ezer prognosztizálható. Ez Szlovákia összlakosságához viszonyítva 7,6%.
Amennyiben tehát maradunk a régi metódusnál, borítékolható a demotiváló porlásunk (mint a székely szikla). Ami bár egyenes és nemes, de nagyjából a büszkén „kardba dőlés” módszertana. A megannyi veszély és bizonytalanság mellett ugyanakkor a másodnemzetiség lehetőséget kínál a gyarapodásra, legalábbis statisztikailag. Ez persze a hétköznapok valóságán vajmi keveset változtat, de ez érvényes az egész népszámlálásra. Lélektanilag ugyanakkor nagy a jelentősége. Mindennél biztosabb vagyok ugyanis abban, hogy jelenleg nem 4-500 ezer magyar érzelmű, vonatkozású emberfia él a Felvidéken. A többes nemzetiség azokat az embereket is láthatóvá tenné a demográfiai statisztika számára, akik – némi költői túlzással – nem 100%-osan származnak Árpád vérvonalából. Mindemellett tudatosítom és elismerem ennek nem csekély veszélyfaktorait is.
Ezért javasoltam korábban több ízben is, hogy ne a bizonytalan és kényes identitással próbáljuk lokalizálni a rejtőzködő magyarjainkat, hanem a nyelv által. Bár korábban – főleg a mečiari időszakban – a nyelv felvállalása is okozott bizonytalanságokat, mára ez hála Istennek megszűnt és kezd az európai normához közelíteni annak többletként való megbecsülése.
Ebből kifolyólag már 2014-ban is azt ecseteltem több fórumon, hogy a népszámlálási kérdések közé egy általános, a beszélt nyelvekre vonatkozó kérdést kellene beilleszteni, ahol bárki bátran feltüntethetne több nyelvet, melyen valamilyen szinten képes kommunikálni, akárcsak az életrajzokban. Mármost az angol, német és egyéb világnyelvek ismerete nyilván csak a társadalom idegennyelv-tudásáról nyújtana képet, egy nagyobb arányú magyar nyelvhasználati számadat viszont viszonylag pontos ábrát festene a rejtőzködő, illetve az identitásukban megingott „szlovmagyarok”-ról. Olyanokról, akik nem, vagy csak részben érzik magukat magyarnak, de különböző okok miatt, különböző mértékben kötődnek a magyarsághoz.
Ezzel az eljárással pedig gyakorlatilag feltárhatnánk a trianoni 100 évünk asszimilációs mutatóját is, aminek keserűségében nem kételkedem, mégis fontos, hogy pontosan szembesüljünk vele. Mindazonáltal a nyelv feltérképezésnek különböző operatív előnyei lennének. Nagyon fontos lenne ugyanis tudni, hányan beszélnek egy-egy nyelvet, mely segítene többek között a nyelvhasználat tervezésében, közfeliratok alkalmazásában és döntő jelentőségű lehetne a jogszabályi környezet kialakításában is.
Ha tehát bő két héttel a kezdődő népszámlálás előtt egy kérdést ki lehet vetetni a népszámlálási kérdőívekből, akkor akár cserélni is lehetne egy kompromisszumosabb megoldásra, ami esetünkben a beszélt nyelvek feltérképezése lenne. Így mindkét fél álláspontja érvényesülhetne és még csak nem is sérülne.
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
