Kinek a kulturális forradalma?

Kinek a kulturális forradalma?

Vajon a szellemi holttér, a zeitgeist páncéloshadosztályait és muszkatömegét meg lehet-e verni, vissza lehet-e szorítani lábjegyzetekkel, önhivatkozásokkal és a közösségi médiába posztolt, Kassákot kényszeredetten megidéző szabadversekkel? Vajon a reakciós kulturális forradalom létrejön-e ráolvasással?

“Az oroszok már a Lövőház utcában vannak. – Akkor ideje lenne csinálni valamit.”

Budai polgárok beszélgetése 1945 januárjában.

Kezdjük ott, hogy a kultúra ma már nem a szellem, az ember fennhatósága alá tartozik. Ma a tőkéé és az algoritmusé (ezek egylényegűvé alakultak, azaz: az algoritmus tőke, a tőke algoritmus). Mindkettő láthatatlan és kiismerhetetlen. Mindkettő az emberfeletti virtualitásból száll alá. Mindkettő transzcendens. Úgy teszi zárójelbe az életünket, ahogyan mi zárójeleztük be, tettük értelmetlenné azoknak a bennszülötteknek az életét, akik előttünk még nem ismerték a tüzesvizet vagy a himlős pokróc gyilkos trükkjét. De mondhatnánk akár a villámlás és a tűz előtt térdeplő, attól halálosan rettegő előembereket is. Valahogyan így viszonyolunk ma az algoritmushoz mi is. Ma már nincsen intuíció, ami föléjük kerekedhetne. Az intuíció helyét is átvették az adatok kérlelhetetlen tényszerűségei, amelyeknek nincsen többé köze a valósághoz, mert az istenségként, bálványként tisztelt big datát is a virtualitás tenyészti ki. Ma egy Facebook, egy Instagram oldal társadalmi, közösségi értéke magasabb árfolyamon játszik, mint egy gótikus katedrális. Ha ugyanakkor (véletlenül) felgyullad egy ilyen egykor szakralitást és a szellemet képviselő szakramentum, akkor a fentebb említett felületeken megjelenő hisztérikus reakcióhullám is csak a virtualitás helyiértékét növeli. Az ember feladta az életét a nemlétért. Az európai kultúra ismeretlenné vált és nem hat többet a földrészen élő emberek életére. Amit ma európai kultúrának nevezünk, az csak önkielégítésre használt fogyasztás és semmi köze J.S. Bachhoz, a kalotaszegi legényeshez vagy A walesi bárdokat szavaló Sinkovits Imréhez. De egyébként senkihez, aki komolyan vette a kultúrát az elmúlt száz évben. A kultúra magányos ügy. Privát szféra.

Hírdetés

A kultúra ugyanakkornem azért veszett el, mert az illegális bevándorlók vagy Mark Zuckerberg elrabolták tőlünk, hanem azért, mert többé senkinek nem volt fontos. Oriana Fallaci érzékletesen leírja, ahogyOlaszországban a milánói dóm és az azt környező keresztelőkápolnákba ürítettek a fresh off the boat partraszálló szudáni és szomáliai drogdílerek, férfiprostituáltak és állandóan üvöltő, rikoltozó zsibvásárosok. De akkor abban nem az volt a kétségbeejtő, hogy ez megtörtént. Dehogy.Ez volt a normális, a kézenfekvő reakció. Úgy érezték mindaz, ami körülöttük van, amit látnak, amikor felnéznek a harangtornyok felé, csak ennyit ér azoknak a fehéreknek, akik itt élnek.

2020-ban a koronavírus-hisztéria még inkább a virtuális térbe terelte az embereket. Pontosabban: ürügyet szolgáltatott arra, hogy önként tülekedjünk a virtuális nihilbe. Még villanypásztor, ösztöke és a kényszerítő félelem sem kellett hozzá. Minden természetesnek tűnt. Most pedig – úgy tűnik – mindenki a virtualitásba bambulva önmagát imádja már. Önimádók és a saját maguk kultuszát építő influencer-imposztorok nem fogják előre mozdítani a közös ügyet. Röviden: a kultúra és a forradalom sem lehet virtuális, mert mindkettő valósághoz van láncolva. Mindkettő hús és vér. Emberi. Ára van. Amit elég bátornak kell lenni megfizetni. Aki ezt az igazságot nem tudja, nem ismeri, arról nem tudhatjuk, hogy egyáltalán mit tud. Mert ahogyan Gramsci kései öntudatlan követője, Gil-Scott Heron, a “black power” mozgalom ősatyja énekelte: “revolution will not be televised”. És milyen igaza volt. Talán tényleg van mit tanulnunk tőlük, ha már ilyen sokat felejtettünk.

Lánczi Tamás

 

politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »