„Kimegyünk a konyhába, már ott toporog a politika”

„Kimegyünk a konyhába, már ott toporog a politika”

Forr a levegő idén a Quimby körül. Huszonöt éves lett a zenekar, ennek örömére egy feldolgozás-lemezt és egy angol nyelvű válogatáslemezt is kiadtak, a negyedszázados évfordulót pedig november 26-án összművészeti nagykoncerttel ünneplik a Papp László Sportarénában. A koncert napján jelenik tizenhatodik, Jónás jelenései című albumuk. Nyáron azonban nem a születésnap, hanem a tusványosi fellépésük miatt találták meg őket a rajongók, akik azzal vádolták a zenekart, hogy behódoltak a hatalomnak. Kiss Tibit, az együttes énekes-gitárosát a botrány hatásairól is kérdeztük. De szóba került a kiábrándult ország, a dalok politikai üzenete, a világsiker és az apaság is.

– Épp a sportarénás koncertre próbáltok. Más egy ilyen méretű fellépés, mint egy kis klubkoncert? Máshogy készültök, máshogy álltok hozzá?
– Amint színpadra lépünk, eltűnnek a különbségek a klubkoncert és az arénás fellépés között. Ha zenélünk, minden pillanat ugyanolyan fontos. Persze a mostani koncertben sokkal több meló van. Nem elég csak önmagunkra figyelni, hanem pontosan meg kell komponálni a műsor minden egyes elemét. Teljesen új látvánnyal készülünk, egy csomó vendégzenész is lesz, akikkel külön-külön próbálunk, hogy összeszokjunk a koncertig, fel kell építenünk egy dramaturgiát. Hozzáállásban ugyanaz, a részletekben, a befektetett munkában sokszorosa egy átlagos koncertnek.

– Összművészeti utazásra invitáljátok a közönséget. Korábban a Szigeten egy egész napot szenteltetek a különböző művészeti ágak vegyítésének. Miért tartjátok ezt fontosnak?
– Ez a kezdetektől fogva velünk van. Talán azért is, mert a legtöbbünk más művészetek felől érkezett a zenébe. A fellépéseink inkább performanszok, mint koncertek. Amihez kell persze az is, hogy eleve színesebb a zenei palettánk, mint egy átlagos bandának. Nem rock zenekar vagyunk, vagy blues zenekar, vagy hip-hop zenekar, hanem ezek egyvelege. Rengeteg műfajt megszólaltatunk. Minden stílusra olyan eszközként tekintünk, amit fel tudunk használni, amit be tudunk dobni a kohónkba, hogy ott összeolvadjon a többivel. Ez vonatkozik az előadásmódra is. Minél több érzékszerve hat egy koncert, annál izgalmasabb. Persze vannak olyan fellépések is, ahol csak egy kis lámpa pislákol a sötét klub sarkában. Ott a rock and roll szaga az erősebb.

– A 25. születésnapra jelent meg a Tükröm, tükröm című lemez, amelyen magyar zenekarok dolgoztak fel Quimby-dalokat. Nem tartanak attól, hogy ez a gesztus azt üzeni, az együttes hivatkozási pont lett a könnyűzenében, és ezzel a klasszicizálódással lassan véget ér a kreatív időszak?
– Egyszerűen kíváncsiak voltunk rá, hogyan hallatszik a Quimby kívülről. Mi nem tudjuk meghallgatni a saját lemezeinket, és szerettünk volna egy olyan albumot, ami nekünk is szól. De ez csak játék volt, kísérlet arra, hogy meglássuk magunkat mások tükrében. Nem akartunk, és nem is tudnánk klasszicizálódni, hiszen a mai napig az működtet bennünket, hogy igyekszünk megvalósítani az ötleteinket. Ez az üzemanyagunk. Muszáj, hogy állandóan helyzetbe hozzuk magunkat, újabb és újabb feladatokat jelölünk ki, amelyek kreatív folyamatokat indítanak el. Ebből élünk szellemileg. A baráti kapcsolat mellett ez tartja össze a Quimby-t. Minden más csak díszítés, toll a kalapra.

– Komoly botrány lett a júliusi tusványosi fellépésetekből. A zenekar Facebook-oldalát ellepték a dühös hozzászólások, a legtöbben azzal vádoltak benneteket, hogy lefeküdtetek a Fidesznek, amiért „Orbán Viktor kedvenc fesztiválján” zenéltetek. Lecsillapodták már az indulatok, vagy még mindig megtalálnak benneteket azzal, hogy eladtátok magatokat a hatalomnak?
– Minden csoda három napig tart. Leülepedett a dolog, aki akart, már elkönyvelt minket ilyen vagy olyan zenekarnak. Az ügy háromnegyede egyébként is vagy téves információkon alapszik, vagy szimpla hülyeség. De ennek ellenére nagyon rosszul érintett minket. Mindig is az volt a célunk, hogy kimenjünk az éjszakába és klassz dolgokat csináljunk a közönségnek. Mi azért mentünk Tusványosra, hogy muzsikáljunk.

Hogy ebből a koncertből ekkora botrány lett, jelzi, hogy a magyar lelket furcsa betegség támadta meg. De erről a főnökeink tehetnek, és nem az átlagember. Mindig fejétől büdös a hal. Az embereknek pedig lassan elege lett az egészből. Csalódtak az újkori demokráciában, mindenki rájött, hogy ez a próbálkozás nem is annyira rólunk szól.

Ugyanakkor az, hogy a tusványosi ügy kifakadt, mint egy rossz kelés, pozitívumokkal is jár. Sokat tanultunk belőle, nem baj, hogy megtörtént. Rádöbbentünk, hogy a tömeg nagyon hamar elkövet ostobaságokat, ha felhergelik. Kicsit olyan volt, mintha kívülről láttuk volna magunkat, mintha a Brian életének azok a képsorai peregtek volna, amikor a felheccelt tömeg alig várja, hogy végre halálra kövezhessen valakit. Volt benne valami abszurd, csak az a baj, hogy a magyar lélek drámaibb, mint a Monty Python, ezért nehezen tudtunk nevetni a botrányon. Ezek sokkal mélyebb sebek, és gusztustalanabb kelések.

– Azt mondod, tanultatok az esetből. Ez azt jelenti, hogy visszavesztek a kritikából, és távol maradtok a közélettől?

– Nem, semmiképpen. Még keményebben kritizálunk majd. Az esetből azt tanultuk meg, hogy vannak, akik előbb a zenekar fényében táncolnak, majd gátlástalanul hülyeségeket terjesztenek rólunk. Meg azt, hogy a média lételeme a torzítás. Az eset után egy hétig nem tudtam újságot olvasni, mert folyamatosan azzal szembesültem, hogy hazugságokból építik fel a sztorit. Sajnos az újságírók mindig valamilyen érdekek mentén kanyarítják a tollukat, ami borzasztó káoszhoz vezet. Persze szíve joga mindenkinek leírni, amit akar, csak akkor biggyessze elé a figyelmeztető jelzést, hogy „ez csupán fikció, nem biztos, hogy találkozik a valósággal”.    

– Korábban nem foglaltatok állást közéleti kérdésekben, aztán jött a Kivándorló blues, majd a Forradalom című dalotok, amelyeknek nehezen félreérthető politikai üzenete volt…
– Mindenhol ott a politika. Ha kilépünk az utcára, beülünk a taxiba, elmegyünk a boltba, de még csak ez sem kell, elég, ha kimegyünk a konyhába, már ott toporog a politika. Bent a lakásban. Ez pedig nyilván hatással van ránk, és hatással van a dalainkra is. Én közérzeti rock and rollnak hívom, és ezt könnyű félreérteni. A Kivándorló blues kapcsán azt írták, hogy én támogatom a kivándorlást. Hát a lószart! Az a dal arról szólt, hogy fogadjuk el, ha valaki úgy érzi, hogy külföldön tud boldogulni, mert ott nem lesz alkoholista, elmebeteg, vagy öngyilkos. Drukkoljunk neki, hogy tényleg sikerüljön, de ne szóljunk bele egymás életébe.

Magyarországon ma mindenki kurvára okos, mindenki tudja, hogy a másiknak hogyan kéne élnie, de közben senki sem veszi észre, hogy ugyanabban a ködben tapogatózunk, és ugyanúgy nem látunk az orrunkig sem.

– English Breakfast című idei lemezetek nyitódala a Heaven Goes to Hell, ami a háborúról, az emberek közötti örök küzdelemről szól. Ezzel a közérzeti rock and roll látószögét tágítjátok, és a szíriai konfliktusra reflektáltok?
– Minden dologról írok, ami megérint. A dalszövegről a szíriai háború is eszünkbe juthat, de megírhattam volna két évtizeddel ezelőtt is, akkor meg a délszláv válságra asszociálhattunk volna. Az aktualitásokban mindig az általános emberi működést keresem. Ezt a dalt a folyamatos torzsalkodások ihlették. De nem akartam hippi-nótát írni, inkább elmeséltem egy történetet, aminek a lényege, hogy ha valaki megmar engem, akkor én visszamarok, és ennek sosincs vége. Mert nincs senki, aki azt mondaná, hogy most már elég a játékból. A harc lételeme az emberi fajnak. De bizonyos kereteken túl elveszti az értelmét.

– Az induláskor sok dalotok angolul szólalt meg, majd hosszabb szünet után most ismét egyre többször írtok ezen a nyelven. Miért tértetek vissza az angolhoz?
– A kezdetekkor sokat koncerteztünk külföldön, ahol nem volt baj, ha értik, miről szólnak a dalok. Ráadásul eleinte a kedvenc külföldi előadóink hangulatát gyúrtuk össze és alakítottuk a saját képünkre. Az első éveket ez határozta meg. Később, ahogy egyre ismertebbé váltunk itthon, szerettünk volna közvetlenül hatni, ami angol szövegekkel nem nagyon működik. Még ha jól is tud valaki angolul, a dal nem megy át úgy, mintha magyarul szólna. De ha egy téma angolul jön elő, akkor angolul írjuk meg a mai napig. A nyelvet is ugyanúgy használjuk, mint a zenei műfajokat. Van német refrénünk, spanyol refrénünk, de oroszul is énekelünk.

 – Egyszer egy fiatal magyar zenekar tagjai azt nyilatkozták, ha öt éven belül nem válnak világhírűvé, nagyon szomorúak lesznek. Mi a helyzet a negyedszázados Quimby-vel, elégedettek vagytok az elért eredményekkel?
– Minden gyerek úgy áll a tükör elé énekelni, hogy egy napon meghódítja a világot. De minden fiatal elhiheti, hogy magyar sztárnak lenni is marha jó. Ráadásul a magyar nyelv sokkal egzotikusabb az angolnál, és akik fogékonyak az újdonságokra, azok külföldön is nyitottak lesznek az ismeretlen nyelvű dalokra.

Persze a popiparban sok ezer ugyanolyan zenekart találunk, akik tökéletes marketinggel a hátuk mögött indulnak neki, de nem hiszem, hogy ez lenne a boldogság útja. Azt kell csinálni, ami jön, ami inspirál, ami megragad. Én egyáltalán nem vagyok szomorú, hogy nem lettünk világsztárok. Nem is tudnánk mit kezdeni vele.

 – McMenemy Márk Daddy Cool című könyvében arról mesélsz a szerzőnek, hogy milyen apának lenni. Hogyan tudod összeegyeztetni a zenész életmódot az apasággal?
– Nem vagyok rock and roll apuka. Nekem ez a dolgom. Ugyanúgy, ahogy a taxis taxizik, a tanár tanít, az orvos meg gyógyít, én dalokat írok és zenélek. Nem tartom ezt különlegesnek.

– Huszonöt éve zenéltek, és ez – akármilyen közhelyes – felveti a kérdést, hogy meddig lehet még csinálni?
– Ez egy főpróba nélküli előadás, magunk előtt vágjuk az utat, és amíg ez megy, addig csináljuk. A Quimby története úgy indult, hogy néhány fiatal lement a garázsba, elkezdett ökörködni, és ez olyan jól sült el, hogy folytatták. És huszonöt éve ezt ismételgetjük. Hogy mikor szűnik meg a varázs, fogalmam sincs. De amíg jóban vagyunk, amíg inspiráljuk egymást, addig toljuk. Sok tervem volt és van az életemre, de a Quimby magasra tette a lécet. Ez így egy elég jó élet.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »