Kibeszéletlen történetekkel van tele Erdély – Antennák a fenyőfákon: a tiltott meccsnézés mint ellenállási forma

Néhány napja igen érdekes kiadvány jelent meg angolul a Palgrave Macmillan kiadónál Tiltott futball Ceausescu Romániájában címmel. A szerző, Péter László Kolozsváron élő szociológus egy nyolcvanas évekbeli jelenséget járt körbe: emberek ezrei indultak el a hegyekbe külföldi televíziós jelet vadászva, hogy apró sporttévéken focimeccset nézzenek. Nagyon sokan voltak, és az akkori kommunista hatalom nem tudott mit kezdeni velük.

Romániában a többi szocialista országtól eltérően alig volt klasszikus politikai értelemben vett, tömegtámogatásra épülő alternatív ellenelit. Elszórt értelmiségi és spontán tiltakozások voltak, de ezek nem generáltak utcai tüntetéseket. Az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadásnak vagy a tíz évvel későbbi brassói munkástüntetésnek elsősorban anyagi okai voltak. Pontosan ezért értékelődik fel minden olyan tömegessé vált kollektív viselkedés, amely valamiképpen a rendszerrel szemben határozta meg magát – fejti ki könyvében a kolozsvári sportszociológus, Péter László.

Kutatásának eredményei szerint a kollektív focimeccsnézés társadalmi gyakorlatát a kényszer szülte. 1982 után vált egyértelműen tömegjelenséggé, amikor a Spanyolországban megrendezett futball-világbajnokságot a román állami televízió nem közvetítette. Hivatalosan azzal érveltek, hogy a román válogatott nem szerepel rajta, és amúgy sincs ott semmi látnivaló. A valóság persze egészen más volt: villamos energiát és jogdíjra kifizetendő kemény valutát akartak spórolni, ezért legfelső utasításra mondták le a közvetítéseket. A döntés következtében komikus helyzetek is kialakultak. A bukaresti Electronica nevű műszakicikk-gyártó a piaci rést felismerve rá is állt a tévéantenna-erősítők gyártására. Amikor mindez a titkosszolgálat, a rettegett Securitate közvetítésével a pártvezetés tudomására jutott, őrjöngve betiltották a terméket.

Egy, a KISZ központi bizottságának tulajdonában lévő lap is hasznos tanácsokat publikált, tökéletes időzítéssel. 1986-ban a Tehnium havilap márciusi, áprilisi és júniusi számában is hosszan értekeztek az amatőr antennakészítés kérdésével. A márciusi írásban például Nagy teljesítményű antennák címmel két mérnök részletes műszaki adatokkal, frekvenciatáblázattal, rajzokkal és méretekkel példázta, hogyan lehet háromszáz kilométeres távolságból is megfelelő tévéjelet befogni. Jó kérdés, hogyan sikerült a szerkesztőknek kijátszaniuk a cenzúra éberséget. Bár elképzelhető, a rend éber őrei nem éppen a műszaki lapok részéről várták a támadást. A magyar ajkú olvasóknak még az Ezermester nevű, barkácsolóknak szánt anyaországi folyóirat is közölt hasznos tanácsokat, és ezt akkoriban még meg lehetett rendelni, ellentétben az irodalmi-közéleti lapokkal.

A nehéz és lényegében eseménytelen szocialista hétköznapokban a hiányra frappáns válasz született: sport- és labdarúgás-szerető emberek találékonysággal, ügyességgel és nem utolsósorban bátorsággal fontos társadalmi intézményt teremtettek.

Ez egyszerre volt alkalmas nem csupán a labdarúgás közösségi keretek közötti fogyasztására és a szórakozásra, hanem a kisebbségi csoportokhoz tartozók etnikai kollektív identitásának a megerősítésére és kifejezésére is. Nem utolsósorban pedig de facto szembement az akkori totális diktatúrával. Olyan újszerű ellenállási formát hívtak életre, amely bizonytalan és tanácstalan helyzetbe hozta magát az elnyomó gépezetet is. A hegyeken, dombokon zajló események alkalmával olyan ellenzéki közösségek jöttek létre, és afféle tevékenységek alakultak ki, amelyek a csendes ellenállás, a kilépés-menekülés és tiltakozás kollektív megnyilvánulásainak is tekinthetők. „Kimentünk a szabadba, hogy szabadok legyünk” – fogalmaz a könyvben az egyik adatközlő.

Többféle megoldás volt: akik rendelkeztek autóval, és volt benzinjük, elkocsikáztak azokra a településekre, ahol már lehetett fogni a magyar televízió adásait. Sokszor akár több száz kilométeres távolságot is megtettek. Azokra az időkre Kercsó Árpád jégkorongedző így emlékszik vissza egy interjúban: „Bánffyhunyadon a magyar tévé is tisztán bejött, egy-egy magyar válogatott meccs előtt olyan kocsisorok alakultak ki az úton, mint péntekenként Budapest és a Balaton között. Egy-egy családhoz heten-nyolcan telepedtünk be meccset nézni, vittünk a háziaknak süteményt, bort, ahogyan vendégségben illik. Olyan összetartó erő volt az, hogy ha rágondolok, most is könnybe lábad a szemem.” Kercsó 1977–1982 között a gyergyócsomafalvi iskola tornatanára volt, majd 1985-ben Magyarországra költözött, ahol sikeres karriert futott be, a Ferencváros és a magyar hokiválogatott edzőjeként is dolgozva.

Aki nem tudott messzire utazni, annak maradt a kísérletezés a környékbeli dombokon, hátha be tudja fogni a magyar, a szovjet vagy a bolgár tévé jelét. A Székelyföldön főleg az utóbbiakat. A gyergyócsomafalviaknál a meccstelenség okozta hiányban az áttörést Mester Gábor tévészakember jelentette, aki az általa eszkábált antennával befogta a moldovai tévé adását a környező hegyekben. Így sem volt tökéletes a vétel, előfordult, hogy az antennás ember a tükörben nézte végig a meccset, mert tartania és mozgatnia is kellett a berendezést, hogy lássanak valamit. „Még a pálinkát is más öntötte a számba” – fogalmazta meg a könyvben.

Néha a meccsnézés tényleg átfordult ellenállásba: a mérkőzés végén az emberek népdalokat fújtak, egyszer az István, a király rockoperát is elénekelték spontánul. Ha hasonló esetek a Securitate tudomására jutottak, a hangadókat behívták és megfélemlítették, de magát a meccsnézést nem tiltották meg. Az elvtársak is kíváncsiak voltak a mérkőzésekre: Déván például egyenesen az erősítő-, átjátszóállomáshoz járt ki a megyei pártvezetés. Ezen alkalmakkor az átlagembereket elzavarták a környékről, hiába telepedtek ki ők is saját egyszerű antennájukkal. Az is nagyon érdekes, hogy egy antenna a gyulafehérvári római katolikus érsekség tudtával és engedélyével került fel a Szent Mihály-székesegyház hatvanöt méter magas tornyába: a papok is kíváncsiak voltak a meccsekre.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »