Kovács Zoltán Kisteleken, a Szent István király-plébánián szolgál. A 2018-ban szentelt fiatal pap életének olyan természetes része a sport, mint az evés vagy az alvás. Megtapasztalta ugyanis, hogy tettrekészség, életerő fakad a mozgásból. A plébánián beszélgettünk.
– Gyerekkorára vezethető vissza a mozgás szeretete? Erre nevelték?
– Egyáltalán nem. A családunkban senki nem élt különösebben sportos életet. Ha időnként kirándultunk, akkor persze felsétáltunk egy hegyre a várhoz, ha éppen úgy alakult, de egész napos túrára például sosem mentünk. A középiskolában kezdtem ráérezni a rendszeres mozgás örömére. Később pedig, amikor a szemináriumban megerősödött az önismeretem, elhatároztam, hogy az életem részévé teszem a rendszeres mozgást.
– Miért éppen a futást választotta a mozgásformák közül?
– Diákként a kosárlabda volt az én sportom. Társasági ember vagyok, és ebben a sportágban egyszerre élheti meg az ember a mozgás örömét és a közösségi együttlétet. Szerettem a csapatban játszani, és jól is ment, a középiskolai bajnokságban harmadikok lettünk megyei szinten. A futás akkor még csak kiegészítő mozgásforma volt számomra, azért futottam, hogy meglegyen az erőnlétem a kosármeccsekhez. A szemináriumban volt egy konditermünk, benne egy futópad, amit rendszeresen használtam. Csapatsportnak akkoriban a foci adódott, ebben a sportágban is fontos a futás, hogy az ember bírja szusszal az edzéseket és a mérkőzéseket. Emellett szeretek gyalogolni – zarándoklatokat tenni – és úszni is. A futás számomra az énidő lehetősége. Mivel alapvetően közösségi ember vagyok, közösségi hivatásban élek, ezért fontos számomra, hogy legyenek olyan időszakok, amikor magamban lehetek.
– Mi a célja a futással?
– Nem törekszem különösebb eredményekre, az életmódommal sem lenne összeegyeztethető a versenyekre való felkészülés speciális étrenddel, izomfejlesztéssel. Ráadásul a nagyobb futóversenyek mindig vasárnap vannak, hiszen az emberek akkor érnek rá. Mi, papok viszont ilyenkor szolgálatban vagyunk. Azért időnként, ha tudok, részt veszek egy-egy versenyen. Hetente kétszer tíz kilométert szoktam futni. Általában a szomszéd településre, Balástyára futok át Kistelekről, vagy a városban teszek egy nagyobb kört. A bicikliúton futok. A teljesítményem nem kiemelkedő, olyan, ami jól összeegyeztethető az életformámmal.
– Miért vált ilyen fontossá az életében a rendszeres mozgás?
– Ha az ember nem mozog, akkor stresszesebb, és lassabban forog az agya. A szemináriumban különösen éreztem, milyen nagy szükségem van a fizikai aktivitásra. Általában hét-nyolc órát tanultunk egyhelyben ülve, amikor pedig egy-egy nagyobb szigorlatra készültünk,
A szellemi teljesítőképességemet úgy tudtam szinten tartani, hogy rendszeresítettem az életemben a futást. Ha másképp nem, legalább a futópadon edzettem, magam elé tettem a jegyzetem, és futás közben is tanultam.
– Mit ad Önnek a futás?
– Kikapcsolódást jelent; ilyenkor kiszaladok a gondolataim közül. Utána pedig testileg-lelkileg felfrissülve tudom belevetni magam a feladataimba. Életerő fakad a mozgásból.
A futásban az is jó, hogy közben hangoskönyvet hallgathatok. Fontos, hogy a papnak mindig legyenek a fejében új gondolatok, így frissebb lesz a prédikációja, az újdonság erejével tud hatni a hívekre.
– Hogyan tudja beilleszteni a napirendjébe a rendszeres edzéseket?
– A vasárnap teljesen a szolgálaté, ilyenkor a szentmisékre, a szentségimádásra fordítom minden időmet. A hétfő a vasárnap után szabadabb napnak számít. A kedd, a szerda és a csütörtök hitoktatással telik Ópusztaszeren. A péntek mindig felkészülés a vasárnapra, a lelki beszélgetések és a látogatások ideje. Elmegyek azokhoz, akik nem tudnak eljárni a templomba, elviszem hozzájuk a szentségeket. Az esték a közösségi életről szólnak. Pénteken és néha szombaton is sok időt töltök a helyi fiatalokkal, a szentségimádás, az adoratio után teázunk, beszélgetünk. Imacsoportokat indítottam a plébániákon, és én is eljárok egy szegedi közösségbe, ez sokat jelent nekem, segítséget, lelki támaszt ad. Mindez persze a járvány előtti időkre érvényes időbeosztásom, most sok szempontból más a helyzet. Nem tudjuk megtartani a közösségi alkalmakat. De így is aktív az életem, egyáltalán nincs az az érzésem, hogy nem csinálok semmit. Hiszen járok a gyerekekhez az iskolába, misézek, tartom a kapcsolatot az emberekkel, nem érzem úgy, hogy elszigeteltségben élnék. A szabadidőmet pedig olvasással, felkészüléssel töltöm.
– Mi ad erőt ahhoz, hogy ne mulassza el az edzéseket, ne hagyja ki a napirendjéből a mozgást?
– Egy munkával töltött hosszú nap után egyszerűen jólesik a sport. Reggel korán kelek, hattól hétig szentségimádás van, nyolctól négyig az iskolában vagyok vagy a plébánián, és hittant vagy éppen gitárórát tartok a gyerekeknek. Amikor az esti mise előtt hazaérek, tele vagyok az egész napi élményekkel. Ilyenkor elmegyek futni, hogy kitisztuljon a fejem, magam mögött hagyjam a nap addigi részét. Utána az imádság is minőségibb. A futás olyan nekem, mint egy resetgomb. Újraindít, vitalitással tölt fel, oldja a munkával járó stresszt, és aludni is jobban tudok utána.
Olyan ez, mint amikor valaki már benne van mosogatásban, ha ilyenkor adnak neki még két poharat, azt is szívesen elöblíti. Ha az ember ellene mond a kényelemnek, és belevág, hogy teljesítse a napi edzéstervét, utána könnyebb elvégezni a ház körüli teendőket is.
– Az emberek többsége tudja, milyen fontos a mozgás, mégis nehezen szánja rá magát. Miért van ez?
– Eleinte nem könnyű felállni a fotelból, kimenni a meleg lakásból, kiszakadni a közösségi média hálójából. A kényelem nagy visszatartó erő. Aztán van, akinél a tudatos tervezés hiányzik, nem tudja úgy beosztani a napját, hogy beleférjen a mozgás. Ez a két legfőbb ok. Amit az ember nagyon fontosnak tart, azt így vagy úgy beilleszti az életébe. Ha valaki nagyon éhes, egy idő után enni fog. A mozgástól könnyű elszokni, de vigyázni kell ezzel, mert ha az ember nagyon eltesped, akkor nehezebb felállni.
– A fizikai erőpróbák teljesítéséhez szükség van egy bizonyos állóképességre, de fejben is rendben kell lenni.
– Az ember akkor tapasztalja meg, hogy mennyire így van ez, amikor egy nagyobb kihívásra vállalkozik. Múlt vasárnap például egy barátommal elindultunk Pálosszentkútra, egy 28 kilométer hosszú gyalogos zarándoklatra. Nagy szükség van az összeszedettségre, amikor az ember már nyolc órája gyalogol, fáj a lába, tanyák között visz az útja, sötétedik, kóbor kutyák jöhetnek szembe, és hátra van még négy kilométer. Ilyenkor kell az akarat és az elhatározás, hogy bár jó lenne pihenni, gyönyörködni a tájban, mégis megyek tovább, különben nem érek célba, és az az egész napomat beárnyékolná. Egyszer előfordult, hogy majdnem lekéstem a visszaúthoz kiszemelt buszt. 25 kilométer volt már mögöttem, és még négy-öt kilométert kellett megtennem a buszmegállóig. Az lazán egy óra, de nekem csak negyven percem volt, mert rosszul mértem fel, mennyi időre lesz szükségem. Így futnom kellett. Se kedvem, se erőm nem volt hozzá az egész napos gyaloglás után, de nem volt más választásom, különben lekésem a buszt, és nem jutok haza. Hiába fájt a lábam, nem állhattam meg, erőt kellett vennem magamon.
Ha nem tudom, mit akarok az élettől, milyen hivatásra, milyen társra vágyom, akkor hogyan lesz erőm tenni érte? Honnan lesz hozzá motivációm?
– Szokott beszélgetni híveivel a mozgás fontosságáról?
– Amikor valaki lelki problémával keres meg, arról panaszkodik, hogy nem hallja a Jóisten szavát, vagy egyszerűen úgy érzi, hogy kétségei vannak, azt szoktam javasolni, hogy aludjon egy jót, és mozogja ki magát, így levezetheti a felgyülemlett stresszt.
A lelkivezetés során gyakran tapasztalom, hogy igazából a stressz levezetésére van szükségük az embereknek. Régi igazság, hogy ép testben ép lélek. Egyáltalán nem biztos, hogy rosszul áll az imádsághoz, aki úgy érzi, hogy elhagyta az Isten. Lehet, hogy egyszerűen nem alszik és nem mozog eleget.
– Az iskolában a gyerekek mennyire kaphatók a sportolásra?
– Sokszor kérik hittanórán, hogy menjünk focizni. Télen pedig hógolyózni, csúszkálni vágynak. Ha megígérem nekik, hogy kimegyünk, rögtön motiváltabbá válnak, olyanok, mint a kisangyalok, és végigdolgoznak egy bő félórát, hogy utána tíz percet focizhassanak. Ha egy új sportot vagy mozgásformát tanítok nekik, arra mindig nagyon nyitottak. Amikor tizenhat éves voltam, bekerültem egy amerikai fiatalokból álló közösségbe, és elvittek a balatoni táborukba. Akkor kezdtem komolyabban hinni Jézusban. Közöttük tanultam meg az amerikai focit, és megszerettem a frizbit is. Nosztalgikus élmény számomra együtt játszani a gyerekekkel, ez mindig felébreszti bennem annak a balatoni nyárnak az emlékét és azt az érzést, hogy milyen jó volt rátalálni Istenre.
– Búcsúzóul megmutatja, hogyan indul útnak?
– Persze, akkor most jöhet a tréningnadrág! A vírusjárvány előtt mindig késő este futottam. Most hét óra körül el tudok indulni, így nyolcra visszaérek. Ha úgy érzem, hogy még nem volt elég a mozgásból, akkor később ugrókötelezek. Itt vidéken az emberek korán kelnek, és korán is fekszenek, így este már senkivel nem szoktam találkozni futás közben. A plébánia a főtéren van. Kistelek különlegessége ez a tér. A polgármester, aki maga is építész, az Ybl-díjas Palánkai Tibort kérte fel tervezésre. A tér stílusa, egységes arculata meghatározza az egész belváros képét. Ez a település központja, ahol a fontos közösségi események történnek. Itt van a templom, a plébánia, az iskola, a piac. Itt melegítek be, és itt fejezem be a futást „a miseizmok nyújtásával”.
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 21-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
