Kétszáz év együtt a zsidókkal: Szolzsenyicin mellőzött könyve talán most kitör a csendből (II. rész)

Kétszáz év együtt a zsidókkal: Szolzsenyicin mellőzött könyve talán most kitör a csendből (II. rész)

Mint azt az első részben láthattuk, a zsidóság jelenlétének első másfél évszázada Oroszországban a máshonnan is ismert képletet mutatja: uzsora, üzérkedés, parasztok kizsákmányolása, a beilleszkedésre való képtelenség, és a mindebből adódó ellenszenv, a pogromokban elpattant húr, majd pedig a gazdanép rendjének, kultúrájának befolyásolása, eltörlése a forradalmi szervezkedéseken keresztül. Így érkezünk el az 1917-es évhez, mely viharos volt az orosz-zsidó kapcsolatokban, és örökre megváltoztatta a történelem menetét is egyben.

Szolzsenyicin a februári forradalom miatt nem helyezi a felelősséget teljesen a zsidókra, mint mindig, itt is tárgyilagosan igyekszik rámutatni az oroszok felelősségére, mondván ezt „orosz kézzel, orosz ostobasággal hajtották végre”, de megjegyzi, hogy mindennek az orosz ostobaságnak gyakorlatilag zsidó eredete van: „Ideológiájában azonban jelentős, meghatározó szerepet játszott a történelmileg kialakult orosz hatalom iránti engesztelhetetlen gyűlölet, amire az oroszoknak nem, a zsidóknak pedig volt számottevő okuk. És az orosz értelmiség a magáévá tette ezt a szemléletet.” (705. o.)

Az író folyamatosan visszatérő ellenérzése annak kapcsán, hogy a zsidó szerep tabutémának számít, felteszi a könyvének is alapot szolgáló kérdést, majd megadja rá a választ:

„Szabad-e megtudakolnunk, kik voltak azok az ennyire sikeres és sorsfordító egyének, akik a VB-t alkották? Szabad: legalábbis akkor, amikor a vezetők cselekedetei meredeken megváltoztatják a történelem menetét. Meg kell mondanom, a végrehajtó bizottság összetétele 1917-ben is ugyancsak izgatta mind a közvéleményt, mind a sajtót. Amíg a VB számos tagja álnév mögé rejtőzött és két hónapig bujkált a nyilvánosság elől, Isten tudja, ki irányította Oroszországot. Később aztán kiderült, hogy a VB-ben volt egy tucat közkatona, az eseményektől távoltartott együgyű látszatember. A többi, ténylegesen tevékenykedő három tucat több mint a fele zsidó-szocialista volt. Voltak oroszok is, kaukázusiak, lettek és lengyelek is. Az oroszok a negyedét sem tették ki a testületnek.” (706. o.)

Majd a „mérsékelt szocialista” W. Sztankevicset idézi ugyanott, aki erről így számol be: „a bizottság személyi összetételében megdöbbentő (volt) az idegen elemek nagy száma…, ami teljességgel különbözött mind petrográdi, mind országos létszámarányuktól”. Szolzsenyicin neveket is felsorol:

„A zsidók aktív vonzódása a forradalmi megmozdulásokhoz azonban ekkor is megnyilvánult. Az azt megelőző legutolsó, igaz, a mensevikekkel közös, OSzDMP- (Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt) kongreszszuson (London, 1907) a 302-305) küldöttből a zsidók létszáma sokat ígérően meghaladta a 160-at, vagyis többségben voltak. Az áprilisi összejövetel eredményeként (1917, éppen hogy elhangoztak Lenin kirobbanó »áprilisi tézisei«) a bolsevikok új központi bizottságának 9 tagja között találjuk G. Zinovjevet, L. Kamenyevet, Ja. Szverdlovot. (Az OSzDMP-ból átnevezett) OK(b)P [Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt] nyári VI. kongresszusa megválasztotta a KB 11 tagját, köztük Zinovjevet, Szverdlovot, Szokolnyikovot, Trockijt és Urickijt. Aztán 1917. október 10-én a »történelmi értekezleten« a Karpovkán (Himmer és FIaxerman lakásán), az értekezleten, amely döntést hozott a bolsevik államcsínyről, a 12 résztvevő között van Trockij, Zinovjev, Kamenyev, Szverdlov, Urickij, Szokolnyikov. Ugyanott választották meg az első, a jövőben annyira fontos politikai bizottságot, és 7 tagja között megintcsak megtaláljuk Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet és Szokolnyikovot. A számok önmagukért beszélnek. D. Sz. Paszmanyik erről érthetően így vélekedik: »Semmi kétség, a zsidó szakadárok régen túlléptek százalékos arányukon… és túl sok helyet foglaltak el a bolsevik komisszárok között.«” (742. o.)

Ami a számokat illeti, a könyv angol nyelvű Wikipédia-szócikke egészen fejére állított képet fest a műről (a forrásmegjelölésekből ítélve a nem teljes verzióra alapozva), tulajdonképpen úgy állítva be, mintha az író mentegetné a zsidókat és elítélné az oroszok zsidóellenességét, ami a valóságnak egy teljes kiforgatása. Szolzsenyicin súlyos kritikát és vádakat fogalmaz meg a zsidósággal kapcsolatban hosszas művén keresztül. Például a szócikk az állítja, hogy: „Szolzsenyicin együttérzőn tagadja, hogy a zsidók voltak a felelősei az 1905-ös és 1917-es forradalmaknak”, ami valótlan: a szerző korabeli kommentátorok és zsidók szavaival mutatja be, hogy a forradalmi mozgolódás, bár a legelején (a 19. században) nem igazán, de később (a 20. század elejére már) messzemenően zsidó túlsúllyal zajlott (lásd: első kötet, hatodik fejezet).

Miután a szócikk azt állítja, hogy a szerző „tagadja” a zsidók szerepét a vizsgált forradalmakban, ami írásom korábbi és későbbi részeiből is láthatóan nem igaz, azt is állítja, hogy: „Szolzsenyicin elítéli »az összeesküvések történelmi hatalmának babonás hitét«, melyek sokakat arra vesznek rá, hogy az orosz forradalmakért a zsidókat okolják és figyelmen kívül hagyják az »orosz kudarcot, mely saját történelmi hanyatlásunkat határozta meg«”. Ez is egészen félrevezető. Szolzsenyicin a hivatkozott szövegben nem a forradalmak zsidó dominanciájában való hitet tekinti „összeesküvésekben” való „babonás” hitnek, hanem némiképp gúnyolja azokat, akik mindenben valami összeesküvést látnak és elfogultan képtelenek a saját (orosz) népükben hibát találni, majd történelmi példákat hoz fel arra vonatkozóan, hogy bizony az oroszok történelme bővelkedik hibákból mindenféle összeesküvések nélkül is, ahogy azt is megemlíti, hogy nem lehet a „zsidó nép egészét” felelősnek tartani a forradalomért. A szerző itt a fehér emberre oly jellemző igazságosság mentén igyekszik elkerülni a részrehajlás hibáját és (jogosan) rámutat az elfogultak túlzásaira. Ennek ellenére a Wikipédia-szócikk figyelmen kívül hagyja, hogy mindez egy olyan sokoldalas fejezet végén olvasható, amely fejezet hosszasan pont a zsidók felelősségét mutatta be részletesen 180 forrásra alapozva és elég egyértelműen ki is jelentve ezen felelősséget, de még az idézett megjegyzés közvetlen folytatását se veszi figyelembe, melyet én azért mégiscsak idéznék:

„A zsidó forradalmi ifjúság (és lám, azok nevelői is), így azok a zsidók, akik »jelentős forradalmi erőt képeztek«, úgy tűnik, elfelejtették a bölcs tanácsot, amelyet Jeremiás adott a Babilonba hurcolt zsidók számára. »Keressétek a békét azokban a városokban, ahova elhurcoltalak titeket; imádkozzatok a javára Jahvehoz, mert az ő békéjétől függ a tietek is.« (Jeremiás, 29-7.)

Oroszország zsidósága viszont, amely csatlakozott a forradalomhoz, csak a »város« tönkretételére törekedett, s nem gondolt a következményekre.” (481. o.)

Komoly felelősségre vonás ez… A szócikk majd így ír: ”Szolzsenyicin tévesen azt állítja, hogy a zsidók felülreprezentáltak voltak a korai bolsevik vezetőségben és a biztonsági apparátusban, forrás megjelölése nélkül. Például azt állítja, hogy »az első szovjet kormány 22 miniszteréből hárman voltak oroszok, egy grúz, egy örmény és 17 zsidó«”. Forrásként a szócikk szerkesztője nem Szolzsenyicin könyvének oldalszámát adja meg, hanem egy másik író orosz nyelvű könyvére hivatkozik, ahol a fenti idézet szerepel. Ez a 2012-es könyv egy Jurij Nerszeszov nevű valakinek a munkája, aki csupán idézi (és kritizálja) a fentieket (59.o.), de az idézet nem Szolzsenyicintől származik, hanem egy  Andrej Dikij (Zankevics) nevű szerző 1967-es Zsidók Oroszországban és a Szovjetunióban című (nem igazán alapos) könyvéből. Egy az orosz oldalon (itt) képeket is láthatunk róla, és a vizsgált idézetet. Ráadásul Dikij 20 emberről ír, nem 22-ről, amint azt a lusta Wikipédia-szócikk állítja. Tehát ez egyrészt nem Szolzsenyicin „állítása”, de nem is szerepel abban a könyvben, amiről a szócikk szól, mely így azt a látszatot kelti, hogy az idézet abból származik. A felületes olvasó azt a következtetést vonhatja le mindebből, hogy Szolzsenyicin egyrészt nem hibáztatja a zsidókat, elítéli a zsidókat bíráló „összeesküvés-elméleteket”, és ahol a zsidók felülreprezentáltságáról ír, ott meg nem is helyes a forrás nélkül megadott adata. Ezzel szemben, ami a zsidók felülreprezentáltságát illeti, ezt messzemenően bizonyítja Szolzsenyicin mindkét kötetén keresztül temérdek adattal alátámasztva – függetlenül attól, hogy egy nem is tőle származó és az adott könyvben nem is szereplő idézet helytelen…

Dikij szócikke önmagában is érdekes: ebben, miután kijelentik, hogy tudománytalan és antiszemita, megjegyzik, hogy mellesleg Szolzsenyicin „alaposan” felhasználta írásait ebben a művében (ami egyébként nem igaz). A megadott hivatkozások egyike se támasztja alá ezt a vádat, némelyikben Szolzsenyicin meg sem említődik. Nem meglepő mindez természetesen, ismerve a cionista hasbara aktivizmust, mely elismerten belenyúl többek között Wikipédia-szócikkekbe is.
 

Visszatérve a könyvhöz: a forradalmi 1917-es évben az eleinte több ágazaton futó politikai paletta (bundisták, mensevikek stb.) lassan szűkült, ahogy a bolsevikok hatalomra törtek. Ennek következtében számos zsidó átpártolt hozzájuk, amely aztán a bolsevik önkényben csúcsosodott ki főleg 1918-tól (július 10-én fogadták el az új alkotmányukat). Ennek az átpártolásnak azonban megint csak több oka volt, mint egyszerű politikai, netán megélhetési pozicionálás. Szolzsenyicin ezt így illusztrálja: „Dávid Azbel visszaemlékezéseiben részben megmagyarázza ennek az áttelepülésnek a motívumait saját nagybátyjának, Aron Iszaakovics Weinstein, a nemrég említett neves bundista példáján: »Előbb rájött, mint a többiek, hogy pártja, hasonlóan a többi szocialista párthoz, pusztulásra van ítélve… Rájött valami másra is: csak a bolsevikokhoz csatlakozva maradhat életben, és védelmezheti tovább a zsidók érdekeit.«” (773. o.)

1917-ben nyüzsögve keresték a helyüket a zsidók a bolsevik izgatottságban és győzelmi mámorban, megalapozva a későbbi évtizedek tömeggyilkos gépezetének, ahogy az Orosz zsidók könyve is írja: „Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nagyszámú zsidó bolsevik tevékenységét sem, akik saját munkahelyükön a diktatúra másodlagos ügynökeiként működtek, és számtalan szerencsétlenséget okoztak az ország lakosságának” (755. o.) I. F. Nazsivin is korai szovjet élményei alapján számol be a zsidó nyüzsgésről a Kremlben, mondván a népbiztosok tanácsának hivatalában „mindenfelé hihetetlen rendetlenség és zűrzavar. Mindenütt lettek, lettek, lettek meg zsidók, zsidók, zsidók. Sose voltam antiszemita, de mennyiségük egyszerűen szemet szúrt. Ráadásul mindnyájan a legzöldfülűbb korban.” (754. o.)

Nem tartott sokáig ezen zsidóknak, hogy az antiszemitizmus ellen hozzanak rendeleteket a bolsevik hatalom egyik első intézkedéseként, de létezett zsidóügyi bizottság is. Szolzsenyicin szerint „Lenin pedig ezekben a hónapokban folyton folyvást csak a zsidó téma körüli feszültséget figyelte”, a tanácsokhoz intézett körlevelet az „antiszemita felbujtás kérdésében”, szerinte ugyanis szükség volt „a zsidókérdésnek és az antiszemitizmus elleni harcnak szentelt rendkívüli tanácsülésekre”. Fő felelősnek a pravoszláv papokat tette, akikre szerinte „fokozott figyelmet kell fordítani” vélt antiszemitizmusuk miatt. Lenin szerint az „átkozott cári önkényuralom” uszította rá a „sötét munkásokat és parasztokat a zsidókra”, a cári rendőrség pedig „a földesurakkal és a tőkésekkel szövetkezve rendezte a zsidópogromokat”, egyszersmind ártatlan bűnbaknak tekintve a zsidóságot. „Gyalázat azokra, akik gyűlöletet szítanak a zsidókkal szemben”, mondta. (758. o.) Később súlyos büntetésekkel sújtották az „antiszemitizmust”, legyen az kényszermunka, vagy – legalábbis papíron ilyen is létezett még Sztálin uralma alatt is – halálbüntetés.

A keresztény- és oroszellenes üldöztetés jellegét Szergej Bulgakov teológus-filozófus így fogalmazta meg 1941-ben: „Éppen a bolsevizmus alatt mutatkozott meg a legnyomatékosabban a zsidóság akaratereje és energiája. A zsidó részvétel az oroszországi bolsevizmusban – sajnos – aránytalanul és túlontúl nagy. Ez pedig mindenekelőtt a zsidóságnak a szent Izrael ellen elkövetett bűne… És nem a »szent Izrael«, hanem az akaratos zsidóság nyilvánult meg a hatalomban, a bolsevizmusban, az orosz nép megfojtásában. Habár itt a keresztényüldözés a bolsevizmus ideológiai és gyakorlati programjából eredt általánosan, nemzetiségi különbségek nélkül, ugyanakkor megvalósításában természetesen a legnagyobb mértékben éppen a zsidó istentelenségi »biztosok« vettek részt” (762. o.).

Akkoriban a zsidók között a cionista-kommunista ellentét gyakran megmutatkozott, ami később, Izrael megalakításának közeledtével, majd pedig fennállása alatt csak még inkább kiéleződött. A filoszemiták és zsidók által gyakran felmagasztalt Winston Churchill írt egy cikket 1920-ban erről az ellentétről: „A londoni Sunday Heraldban 1920 februárjában (a »Cionizmus a bolsevizmus ellen: harc a zsidó nép lelkéért« c. cikkében) Winston Churchill ezt írta: »Most ez az – Európa és Amerika nagyvárosi alvilágából származó – hírhedett személyek bandája üstökön és torkon ragadta az orosz népet, és a hatalmas Orosz Birodalom kétségbevonhatatlan urává vált.«” (770. o.) A szovjet „antiszemita-törvények” alatt Churchill számára akár még munkatábor is lehetett volna a jutalma cikke miatt, ha nem halál, de két évtized múlva mégis ő segíti győzelemhez a nemzetromboló kommunizmust a huszadik század és az emberi történelem nagy ideológiai háborújában…
 

A bolsevizmus éppen hatalomra tört, így a zsidóság nagy része inkább Trockijt, mintsem a cionista Herzlt követte: „Herzl útja akkor messzinek és szinte irreálisnak tűnt. Trockij és Bagrickij útján pedig a zsidók már most kiegyenesedhettek, és azonnal nem csak egyenrangú, hanem egyenesen kitüntetett nemzetiséggé válhattak Oroszországban.” – idéz zsidó történészt a szerző (776. o.) Ennek kapcsán még megjegyzi: „Az Oroszország és a zsidók gyűjtemény társszerzői nagy aggodalommal írták 1924-ben: világos, »hogy nem minden zsidó bolsevik, és nem minden bolsevik zsidó, de ugyanígy nem kell sokáig bizonygatni a zsidók mértéktelen és mértéktelenül szenvedélyes részvételét a se élő, se holt Oroszország bolsevikok általi megkínzatásában. Ellenkezőleg, azt kellene alaposabban tisztázni, milyen lenyomatot fog hagyni az orosz nép tudatában a zsidók részvétele a pusztításban. Az orosz ember sosem látott azelőtt zsidót a hatalomban.«” Szolzsenyicin aztán kijelenti: „Most pedig látott, de aztán lépten-nyomon. És ráadásul a kegyetlen és korlátlan hatalomban.” (781. o.)

Röviddel az új alkotmány elfogadása után II. Miklós orosz cár és családjának kivégzése szintén egy tragikus, zsidó történet. Az előkelő Romanov családot 1918. július 16-án érte el a vég, amikor torz külsejű, az országban még csak gyökeret sem vert, szinte a csatornából előmászó, többnyire zsidó bolsevikok hatalmi mámorban agyonlőtték. Nem csak a családot, gyerekestül, de még a háziorvost és a cselédeket is. Pár nem zsidó is részt vett ebben, de a fő felelősök névsora egy bar-micvó meghívójának a névsora is lehetne: Jakov Jurokszkij, Jakov Szverdlov, Filipp Goloscsokin, vagy akár Lenin, aki egynegyed zsidó volt maga is (és félig mongóliai kalmük).
 

Ebben az időben szervezte meg Trockij és másik két zsidó társa, Efrájm Szkljánszkij és a cár hóhérja, Jakov Szverdlov a vörös hadsereget, melynek soraiban „sok zsidó harcolt. A vörös hadsereg néhány egysége kizárólag zsidókból állt, mint például a Joszef Furman parancsnoksága alatt álló dandár” De nem is a katonák között volt az igazán jelentős a zsidó jelenlét, hanem a vezetőségben, amit az izraeli kutató Aron Abramovics is bemutat szovjet kiadványok alapján: „Trockij parancsára »megalakultak a frontok, vezérkarostul, valamint új hadseregek is«, és »majdnem mindegyik front és hadsereg forradalmi katonai tanácsaiban voltak zsidók« (felsorolja a legismertebbeket: itt van D. Weiman, Je. Pjátnyickij, L. Glezárov, L. Pecserszkij, I. Szlávin, M. Liszovszkij, G. Bitker, Kun Béla, Brillant-Szokolnyikov, I. Hodorovszkij). (…) »a hadseregek forradalmi katonai tanácsainak három tagjából egy, vagy kettő mindenütt zsidó volt«” (788. o.)

Nem csak a vörös hadsereg, de a vérengző, oroszokat terrorizáló, rögtönítélő és „elítéltjeit” helyben kivégző Cseka is messzemenően zsidó volt, a sok név felsorolása mellett ezt olvashatjuk erről:

„Egy mai kutató, aki elsőként kezdte vizsgálni »a zsidók (és más nemzeti kisebbségek) szerepének és helyének problematikáját a szovjet apparátusban«, a feltárt levéltári anyagok alapján levezeti, hogy »a büntetőszervek tevékenységének kezdeti időszakában, a vörös terror időszakában a nemzeti kisebbségek a Cseka központi apparátusának mintegy 50%-át tették ki. Emellett az apparátus felelős beosztásaiban a kisebbségek aránya 70%-os volt.« A szerző 1918. szeptember 25-i statisztikai adatokat idéz: a nemzeti kisebbségek között, a lettek tömege és a lengyelek jelentős száma mellett igen szembetűnő a zsidók jelenléte is, különösen a »Cseka felelős és aktív munkatársai«, komisszárok és vizsgálóbírák között. Például »az ellenforradalom elleni harc osztálya – a VCsK szervezetében a legfontosabb osztály – vizsgálóbíráinak fele zsidó volt«.” (795. o.)

A Cseka zsidó dominanciájánál maradva, Szolzsenyicin felidézi a zsidó gőg egyik árulkodó megnyilvánulását: „Milyen váratlan büszkeséggel sorolja fel az Alef c. folyóirat »Zsidók a Kremlben« c. cikkében azokat a zsidókat akik 1925-ben a népbiztosok tanácsának köztisztviselői voltak felsorol 8-at az állami bank 12 igazgatósági tagjából, ugyanennyit a szovjet szakszervezetek csúcsáról. De meg is magyarázza: »Egyáltalán nem kell félnünk a vádaskodástól. Ellenkezőleg: a zsidók aktív részvétele az akkori állami életben ismét megmagyarázza, miért álltak az állami ügyek akkor jobban, mint ma, amikor odafenn lámpással kell keresni a zsidókat.« Nehezen hihető, de mindezt 1989-ben írták le…” (873-874. o.)
 

Az 1920-as évek jól teltek a zsidók számára. Bár a hébert üldözte a hatalom, annak a cionizmushoz való kötődése miatt, a jiddis dominált és a zsidók magabiztosan élhettek, Odesszában bizonyos kormányszervek nyelve jiddis volt a ’20-as, ’30-as években, a rádióban pedig „zsidó órák” voltak ezen a nyelven. (913. o.) Egy zsidó publicista őszinte szavait idézi Szolzsenyicin azt bemutatván, mennyire elrugaszkodtak az akkori zsidók a valóságtól, és mennyire nem érdekelte őket az az oroszellenes szenvedés, amihez hozzájárultak, sőt, aminek az élén jártak:

„Az egyetemi előadótermekben a hangulatot gyakran határozták meg a zsidók, akik nem vették észre, hogy miközben intellektuális lakomájukat ülik, az ország alapvető népességének táborában a pusztulás uralkodik. (…) Évtizedeken keresztül a zsidók azokra a hitsorsosaikra voltak büszkék, akik a forradalom idején fényes karriert futottak be, és nemigen gondolkodtak el azon, mi módon kapcsolódik ez a karrier az orosz nép valóságos szenvedéséhez. [Ma pedig] fajtársaim megdöbbentő egyöntetűséggel tagadják a XX. századi orosz történelemmel kapcsolatos bármiféle vétküket.” (935. o.)

Pedig vétkük akad bőven, nem csak Oroszországban, de világszerte is. Ha Szolzsenyicin művének van egy alapvető eleme, az a felelősség kutatása és felfedése. A könyv írására is az ihlette, hogy nem talált tabumentes elemzést erről a korszakról: azok szerinte csak elfogult és mindenben a zsidókat látó művek, vagy a zsidókat csak mosdató munkák. Könyvének tárgyilagos elemzése azonban minden figyelmesség ellenére is lesújtó a zsidóság szerepét és felelősségét illetően ebben a tébolyban, amely az emberiség egyik, ha nem a legnagyobb vérengzéséhez, pusztításához vezetett: főleg ha kitekintünk Oroszországból és ott is a zsidó felelősséget látjuk. Ki hinné, hogy például a kínai kommunizmus, és annak minden tömeges pusztítása is zsidó közvetítéssel jött létre? Az amerikai zsidó lap, a The Forward büszkén számolt be erről pár éve:

Még akkor is, amikor eltávolodtam Istentől és a zsinagógától, kulturálisan mindig is büszke voltam zsidóságomra. Ezen büszkeség egyik eleme az elnyomottak segítésének hagyománya, és a mi jelenlétünk a szociális mozgalmakban, mint amilyen a munkaügyi és polgári jogok.

Ameddig nem láttam az A forradalmár című dokumentumfilmet a Philadelphiai Független Filmfesztiválon, helytelenül azt hittem, hogy Kína a forradalmi időszak alatt egy olyan ország volt, amely nem érezte a zsidó ölelést. Valójában 85-90 százaléka azon külföldieknek, akik segítették a kínaiakat a kommunista hatalomátvétel idején zsidók voltak. Köztük volt a Goldman Sachs brókercég alapítójának lánya is, aki elhagyta a Park Avenue-i kényelmes otthonát, hogy a kínaiakat segítse.

A forradalmár a déli születésű Sidney Rittenberg történetét mondja el, ő az egyetlen amerikai, aki tagja volt a Kínai Kommunista Pártnak. A mandarinul beszélő Rittenberg, akit eredetileg az amerikai hadsereg küldött Kínába Japán önfeladásának idején a második világháború végén, Mao Ce-tungnak és Csou En-lajnak, a Kínai Népköztársaság első miniszterelnökének befolyásos tanácsadójává vált. A műsorszóró hatóságnál betöltött központi szerepe, melyben a kommunista Kína nézőpontját magyarázta el Amerikának, nagyobb fizetéssel járt, mint amit Mao kapott.

Rittenberg és a „85-90%” között volt még Jakob Rosenfeld is, akiről a Háárec írt ekképpen Zsidók, akik Mao mellett harcoltak című cikkében: „Nem volt sok, de Jakob Rosenfeld egyikük volt; Kína később azzal tisztelgett előtte, hogy bélyegre nyomatta arcképét.”
 

Európában is zsidók terjesztették a kórt, ezt nekünk, magyaroknak kell a legkevésbé bemutatni: a gyakorlatilag teljesen zsidó Kun-féle Népköztársaság (melynek szintén itt a 100. évfordulója), majd a szintén zsidók által dominált Rákosi-korszak erre örök példa, ahogy a feminizmus útját is két zsidó nőszemély igyekezett törni: Bédy-Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma. Romániában Ana Pauker taposta a vörös utat, Németországban szintén: Rosa Luxemburg, Clara Zetkin, Karl Liebknecht, Paul Levi, Werner Scholem, Karl Radek, Alekszandr Parvusz stb. A müncheni forradalom feje (és későbbi miniszterelnök), Kurt Eisner is zsidó volt, ahogy két társa is, Lujo Brentano és Villa Jaffé. Eugen Leviné és Ernst Toller is ugyanitt említendő. Dél-Afrikában is zsidók adták a négerek alá a vörös lovat: Joe Slovo, Lazar Bach, Ray Alexander, Sam Kahn stb. Az Amerikai Kommunista Párt szintén zsidó aktivizmus eredménye volt: Bejamin Gitlow, oroszországi zsidók leszármazottja volt az egyik alapító, Jay Lovestone szintén fontos szerepet töltött be, Israel Amter, John Arnold, Joseph Brodsky és még sokan mások jogi, politikai, kulturális és gazdasági területekről is támogatták a kommunizmust odaát. Így tettek a kémek is, a szovjeteknek kémkedő és az amerikai helytartóik által szervezett kémhálózat is zsidók terepe volt: Manfred Stern, Alexander Petrovics Ulanovszkij, Lisa Rozensweig, George Abramovics Koval, és még sokan mások… Ha már Amerika és Szovjetunió, említtessék itt meg David R. Francis, Oroszország amerikai nagykövete, aki annak idején így írt hazájának 1918-januárjában: „Itt a bolsevik vezetők legtöbbje zsidó és 90 százalékuk a száműzetésből tért vissza, kevéssé foglalkoznak Oroszországgal vagy bármely másik országgal, ők internacionalisták és egy világméretű szociális forradalmat akarnak elindítani.” (Oroszország az Amerikai Nagykövetségről, 1921, 214. o.)

Lengyelországban is hasonló képet látunk. Krzysztof Szwagrzyk lengyel történész 2005-ös könyve, melynek címe A biztonsági apparátus Lengyelországban: annak vezető káderei 1944-1956. Az első kötetből megtudhatjuk, hogy sok zsidó alkotta az elnyomó kommunista rendszert, és hogy Sztálin zsidókat választott a megfelelő posztokra azért, mert azoknak szerinte nincs kötődésük Lengyelországhoz. Sok kommunista tábor és börtön zsidók által volt igazgatva, egyik legismertebb ilyen Salomon (Shlomo) Morel, táborigazgató 1945-ben, majd 1949-1951 között, melyek mellett börtönöknek is parancsolt ezekben az években, akinek hírhedt kegyetlensége és bűnei miatt kikérték később Izraeltől a lengyel szervek, de a zsidó állam megtagadta azt. A könyv aztán felsorol számos másik nagy hatalmú zsidó fejest a lengyeleket tömörítő táborvilágból. Szintén olvashatunk Nyikoláj Szelivanovszkijről is, aki magas rangú NKVD-tiszt volt és vezető szovjet kémelhárító és a lengyelországi kommunista titkos rendőrség tanácsadója. Ő dicsérte a zsidókat Lengyelország kommunizálásában, megemlítve, hogy a titkos rendőrség 18,7 százaléka zsidó volt 1945 környékén, de a vezetőséget illetően ez az arány 50% (miközben a társadalomban a zsidók mindössze 1% ekkor). Szwagrzyk egy nagyobb időszakot vizsgálva is súlyos zsidó felülreprezentáltságot mutat.

Ennyi témába vágó kitérő után kanyarodjunk még vissza Szolzsenyicin könyvéhez! Az író közismerten megjárta a Gulágok büntetőtelepeit. Tapasztalatait pedig nem hajlandó véka alá rejteni: „A Gulág vezetőségét – felsoroltam a »Szigetvilág«-ban. Igen, ott is jelentős arányban szerepeltek a zsidók. (A fehér-tengeri balti nacsalnyikoknak az 1936. évi szovjet dicsőítő gyűjteményből átvett arcképei felháborodást keltettek: lám, csupa zsidót válogattam össze. Én azonban egyáltalán nem válogattam, hanem lehoztam a BelBalt láger összes felső vezetőjének fotóját abból a hallhatatlan könyvből, és ugyan kinek a választása, kinek a bűne, ha mindnyájan zsidók?) (..) Nem tagadhatjuk: a történelem sok szovjet zsidót tett Oroszország sorsának beteljesítőjévé.” (950-951. o.) Majd később az A Gulágon című 8. fejezetben (987. o.) szintén nem rejti el, hogy  a zsidó foglyok (mert azok is voltak) alapvetően kiváltságosnak minősültek, és nekik könnyebb volt ott az élet, legalábbis más csoportokéhoz képest.
 

A sztálini korszak híres az „antiszemitizmusáról” és a „tisztogatásokról”, de Szolzsenyicin szerint ezek nem kimondottan zsidóellenes megnyilvánulások voltak: „Nem érthetünk azonban egyet azzal – nem ildomos, a lelkiismeretünk nem visz rá –, hogy a zsidók üldözéséhez soroljuk azok kiűzését a megtorlás szerveiből. Nem volt ebben a kiűzésben semmiféle zsidóellenes motívum.” (955. o.), majd később hozzáteszi: „A zsidók csak azért kerültek a cséphadaró alá, mert bőségesen voltak jelen a szovjet csúcsokon.” (964. o.) „Nem, a 30-as évek hivatalos szovjet légköre teljesen mentes volt a zsidókkal szembeni rosszindulattól. És egészen a háborúig a szovjet zsidóság meghatározó többsége rokonszenvezett a szovjet ideológiával, egyetértett a szovjet rendszerrel. »Zsidókérdés« a Szovjetunióban »a háborúig valóban nem volt, vagy szinte nem volt«; akkoriban »a nyilvánvaló zsidófalók még nem voltak lap- és folyóiratszerkesztők… sem személyzeti vezetők« (ellenkezőleg, a legtöbb ilyen posztot zsidók foglalták el).” (979. o.)

Miközben a „zsidóellenesség” az, amiről oly sokszor hallunk a sztálini korszak kapcsán, Szolzsenyicin fájdalmasan panaszkodik az elfeledett, senkit látszólag nem érdeklő parasztság szenvedésének figyelmen kívül hagyásáról:
 

„Mindeközben a kuláktalanítás pestisjárványa idején a parasztoknak nem ezreit, hanem millióit fosztották meg mind a lakhatási, mind az élethez való joguktól. És eközben minden szovjet írótoll (közöttük pedig milyen sok a zsidó) mint a sír hallgatott az oroszországi parasztság ezen dermesztő pusztításáról. Velük együtt hallgatott az egész Nyugat is, valóban, mert talán nem tudott róla? Vajon nem a szovjethatalom megóvása végett? Vagy egyszerű közömbösségből? Hiszen ez egyszerűen elképesztő: 15 millió parasztot nemcsak egyszerűen megfosztottak a felsőfokú tanulmányok lehetőségétől, a diplomához vagy a tisztán szolgálati beosztásokhoz való joguktól, hanem őket ki is fosztották, összeterelték, mint az állatokat saját házaikból és a tajgába, a tundrába hajtották a pusztulásba. És a városi aktivisták forróvérű soraiban előreiramlottak a zsidók is, hogy lelkesülten végrehajtsák a kollektivizációt, és magukról pedig látható, rossz emlékeket hagyjanak. Ugyan, ki emelte fel a hangját akkor a parasztok védelmében? És nemsokára rá, 1932-33-ban Oroszországban és Ukrajnában 5-6 millió ember hal éhen, és mindez Európa szomszédságában történik! És a szabad világ szabad sajtója a legteljesebb hallgatásba burkolózik… És még ha legpontosabb magyarázatként el is fogadjuk az akkori nyugati sajtó mindenekfeletti balosságát, és a szovjet szocialista »kísérlet« iránti odaadó rajongását, mégis megdöbbentő, milyen csodálatosan magasra szárnyalhat a vakság, és a több tízmillió ember szenvedése iránti érzéketlenség.

Amit a szem nem lát, arra a szív sem rezdül. (…)

Már az előző fejezetben láttuk, hogy a kollektivizáció során »számos zsidó kommunista mint parancsnok és mint élet-halál ura volt jelen a vidéken«. Ez újabb heget vont az ukrán-zsidó viszonyra, amely amúgy is évszázadok óta feszült volt. És habár az éhség a sztálini politika közvetlen eredménye és nem csak Ukrajnában fordult elő (kegyetlenül végigtarolt a Volga mentén és az Urálban is), mégis az ukránok között azonnal széles körben elterjedt az a nézet, hogy az egész ukrajnai éhínségben jócskán benne van a zsidók keze. Ez az értelmezés sokáig tartotta magát (az ukrán külhoni sajtóban pedig a XX. század 80-as éveiben is jelen volt). »Némely ukrán meg van arról győződve, hogy a zsidók különleges szerepet játszottak az éhínség előidézésében… Egyesek állítják, hogy az 1933. évi éhínség a zsidók bosszúja volt Hmelnyickijért.«” (965-966. o.)

Panaszként említhető meg, hogy a holodomorról nem olvashatunk túl sokat, pedig egy részletes bemutatást megérdemelt volna, főleg annak tekintetében, hogy ott is zsidó főszereplőket találunk Lazar Kaganovics és Genrik Jagoda személyeiben, akik kivitelezték a sok millió ukrán szándékos halálra éheztetését. (Pontos számot nem lehet mondani, de általában 5-10 millió közé teszik a éhhalálban elpusztulók számát.) Ahogy az Ynet izraeli portál is írta néhány éve a Sztálin zsidói című cikkben: „Nem feledhetjük, hogy a modern korszak egyes legnagyobb gyilkosai zsidók voltak. (…) És mi, zsidók? Egy izraeli diák elvégzi a középiskolát anélkül, hogy valaha hallotta volna a Genrih Jagoda nevet, a 20. század legnagyobb zsidó gyilkosáét, aki az Állami Politikai Igazgatóság parancsnokhelyettese, aki az NKVD alapítója és parancsnoka volt. Jagoda szorgalmasan végrehajtotta Sztálin kollektivizálós parancsait és legalább 10 millió ember haláláért felelős. Zsidó megbízottjai alapították és igazgatták a gulág rendszerét.”
 

Szolzsenyicin a második világháború zsidó veszteségeinek és tragédiáinak bemutatását sem mulasztja el röviden. Tiszteletteljesen beszél a zsidókat ért vérengzésekről, felsorolva számokat, adatokat többnyire zsidóktól (S. Schwartz, I. Arad, M. Kupovetszkij stb.). Bár nem tér ki erre hosszasan, azért a holokausztban hívő emberként pár bekezdést arra is szán, az azzal kapcsolatos zsidó vélekedések főbb jellegének bemutatásával, s bizony nem mulasztja el itt sem bemutatni azt az álláspontot zsidó gondolkodókat idézve (bár megjegyzi, hogy ez ritkaság), miszerint a zsidóellenes atrocitások esetleg a zsidó viselkedés következményei lehetnek: „A 70-es évek végén olvashatjuk Dan Levinnél: »Ebben a kérdésben Branover professzorral értek egyet, aki úgy tekinti, hogy a katasztrófa jelentős mértékben büntetés volt a bűneinkért, többek között a kommunista mozgalom vezetésének bűnéért. Ebben van valami.« Nem, ennyire szembeötlő változás nem történt a zsidóságban. A mai zsidóság tömegei számára ez a megközelítés sértőnek és istenkáromlónak tűnik. Sőt, ellenkezőleg: »Maga a holokauszt ténye erkölcsi igazolásul szolgál a zsidó sovinizmus számára (…)«. (1043. o.)

Érdekességként olvashatunk arról, hogy a „gázkamra” egy zsidó találmány, azt ugyanis Iszáj Davidovics Berg moszkvai NKVD-vezető találta ki: amikor már nem bírták a kivégzések tempóját, a teherautóban összekötözött emberekhez bevezették a kipufogógázt, majd mire odaértek a tömegsírnak szánt árkokhoz, az áldozatok már halottak voltak. (955. o.) Ugyanígy hazánkban is a valódi „Dunába lövetés” a zsidó Vörös Őrség (Landler Ernő, Bíró Dezső, Seidler Ernő, Rákos Ferenc, Rákosi Mátyás stb.) által az apjával együtt a Dunába lőtt Hollán Sándorral kezdődött.

Szolzsenyicint 1945-ben nyolc év kényszermunkára ítélte a Jagoda-vezette NKVD, melynek vezetőségéről az egykori rab ezt írja, nevek felsorolása után: „Nyilvánvaló, hogy nem mindenki zsidó, de legalább a fele. És nem mentek el a csekista zsidók, nem szorították ki őket abból az NKVD-ből, amely Kirov halála után leszámolt az országgal…” (949. o.) Sztálin halálát követően aztán a kiszorított, megbízhatatlannak ítélt és a cionista zsidó rabok lassan visszatértek korábbi helyeikre, a cionista mozgolódás is belendült (1065. o.), bár az akkori vezetés inkább volt arab-párti és Izrael-ellenes, Szolzsenyicin szerint a zsidókban politikailag nem bízó akkori vezető felismerte a nemzetközi zsidó befolyás erejét: „A hruscsovi kormányzat politikája továbbra is ugyanilyen maradt, nem kötelezte el magát egyetlen iránynak sem: feltételezhetően Hruscsov különösebben nem szerette a zsidókat, de nem is akart velük harcba szállni, meg azért látta is, hogy nemzetközi síkon ez neki sehogy sem éri meg.” (1070. o.) Ennek ellenére, az ekkoriban a zsidó túlsúlytól egyre inkább megszabaduló kommunista hatalom ellenségesen kezelte a folyamatosan a cionizmus felé tolódó zsidóságot, akikre a kémkedés és hűtlenség alapvető gyanújával tekintett.

Mivel a vörös hatalom hivatalosan jellemzően tagadta, hogy lenne bármilyen zsidókérdés, Szolzsenyicin így feszegeti a témát: „A zsidókérdés pedig egy, a világon szerteszórt és lelkében öszszeforrt nemzet háromezer éves hihetetlen létezésének kérdése. Olyan nemzeté, amely az államiságról és területiségről vallott mindenfajta elképzelés ellenére él, méghozzá rendkívül élénken és erősen befolyásolva az egész világtörténelmet. Amiért is a zsidókat „a világtörténelem tengelyének” is nevezték. Ugyan mitől is ne létezne ez a kérdés?” (1087. o.) Később pedig kijelenti: „Meg kell szoknunk, hogy a zsidókérdésről ne halkan és ijedősen, hanem érthetően, világosan és megokoltan beszéljünk.” (1090. o.) Szintén felismeri az író azt, amit mindenki felismer, aki csak egy kicsit is beletekint a világtörténelembe, és a zsidók múltjába, melyben folyton visszatérnek ugyanazok az elemek: „Ezen könyvem írása közben meggyőződhettem arról, hogy a zsidókérdés nem csak mindig és mindenütt jelen volt a világtörténelem során, de soha nem volt nemzetspecifikus, mint más nemzeti kérdések, hanem – talán az izraelita hitnek köszönhetően? – mindig beleszövődött a legáltalánosabb dolgokba.” (1091. o.) Vajon a mindenkori korok, népek és kultúrák hibája mindez, vagy egyszerűen a zsidóságra jellemző egy alkat, amely folyton a felszínre tör, s ezen alkat rendszerint káros a gazdanépek számára? Csakis a kommunizmus történelmét figyelve is azt látjuk, hogy a zsidók világszerte a legaktívabb felismerhető csoportként törték az utat a vörös terror számára (még Kínában is), így ezt a kérdést már csak ez alapján is könnyű megválaszolni.

Izrael 1967-es hatnapos háborúja további feszültséget teremtett a szovjetekkel, de a ’70-es években az addigi kiutazási tiltást, amely az ún. „refusenik” zsidókat érintette feloldódott, és egy alijázó hullám vette kezdetét az addigra a kommunizmust gyakorlatilag elhagyó zsidók körében, így több százezren vándoroltak ki Izraelbe. A zsidók elfordulása a kommunizmustól (legalábbis annak szovjet világától) nem csak a cionizmusban mutatkozott meg, de létrehozott különböző új politikai-ideológiai irányvonalakat is. Még a zsidó bolsevizmus fénykorában, 1923-ban alapította a marxista Félix Weil Frankfurtban a Társadalomkutató Intézetet, melyben zsidó társaival (Walter Benjamin, Theodor Adorno, Max Horkheimer, vagy a Kun-rezsimben is aktív Georg Lukács stb.) a marxista elméletet igyekeztek szociokulturális keretek között a nyugat számára fogyaszthatóvá tenni: némi freudi pszichoanalízis itt, hirschfeldi szexológia ott, és a gépfegyveres bolsevizmus helyett egy értelmiségi egyveleget teremtettek meg, mely később a média és akadémia fajtársi segítségével a populáris kultúra és a köznapi gondolkodás részévé vált, melynek hatásosságát a fajkeverő polgárjogi mozgalmakban és a családbomlasztó feminizmusban is láthattuk a ’60-as évek környékén. Az ún. kritikai elmélet (Frankfurti Iskola), ez az immár kulturális formában megjelenő marxista egyveleg sokkal hatásosabbnak bizonyult a társadalom átformálására, mint pl. egyenruhás NKVD-sek valaha is lehettek volna.
 

Mialatt a bolsevik terror a félelem és elnyomás módszerével pusztított, amiből viszonylag vissza lehet állni egy összeomlás után, addig a kultúrmarxizmus a társadalom egész pszichológiai önképének átformálására törekszik, nem meglepő tehát, hogy a faji és szexuális témák jelentősek a kritikai elméletben. Az ezt a vonalat képviselő értelmiségiek nem csak szinte teljesen zsidók voltak, de egyben a marxizmushoz is egyenesen köthetőek: ezért is kellett elhagyniuk a korábbi németországi székhelyüket áttelepülve többnyire az Egyesült Államokba. Jellemző, hogy például olyan méregkeverőik, mint Marie Jahoda vagy Ernest Dichter annak idején Bécsben le lettek tartóztatva politikai felforgatókként, majd nyugatabbra költözve folytatták ugyanezt, immár akadémiai szinten. Egy másik, a kommunizmustól jóval távolabb eső, de jelentős trockista zsidó háttérrel rendelkezik a neokonzervativizmus is, mely Amerikában vált népszerűvé és dominánsan zsidó vonal (a New York-i Értelmiségiek csoportja, vagy Max Shachtman, Leo Strauss, Norman Podhoretz stb.). Jellemző, hogy bár az irányzat valamiféle „jobboldali” és „konzervatív” színben tetszeleg, mégis messzemenően cionista, Izrael-párti és sok esetben a kultúrmarxista társaik által lefektetett értékeket vallja, ezért is láthatjuk folyton neves neokon zsidókat, mint Max Boot, Bill Kristol (aki maga is trockista volt), a multikulturalista álláspontot képviselni például a nem fehér tömeges bevándorlás kérdésében, amit támogatnak. Az utóbbi már azon fantáziál, miként lehetne lecserélni a fehér munkásosztályt „új amerikaiakkal”.

Szolzsenyicin könyve elmélkedéssel ér véget. Az A vádlott Oroszország című fejezetben bemutatja a zsidók későbbi hozzáállását a bolsevizmusban játszott szerepüket illetően, melyet panaszkodóan elégtelennek tart. Kifejti miként képeszti el az, hogy bár nem számít ilyesmire igazán, mégis megdöbbenti, hogy a szovjet korszak zsidó elemzői a saját felelősségük miatti legalább kínosság érzése helyett, sokkal inkább az oroszokat hibáztatják mindenért, illetve hogy bár a zsidók előszeretettel hangoztatnak univerzalista álláspontot, mondván, a származás és nemzetiség nem számít, mégis ők figyelnek az ilyesmire a leginkább, és erőszeretettel mutatnak rá az orosz nemzet bűneire… Felidéz egy példát a fentiekre saját életéből:

 

A legcsodálatosabb azonban: a betetőzése a nemzetek megkülönböztetésének mellőzését annyira állhatatosan követelő Pomeranz hozzám intézett második levelének. Ebben a sokoldalas heves levelében (a legfeldúltabb, súlyos kézírással) Pomeranz aztán megmutatta – méghozzá ultimátum formájában! – hogyan lehetne megmenteni ezt az undok Pokol tornácánt. Egyetlen megoldás marad számomra: Geraszimovicsot zsidóvá KELL változtatnom, hogy a regényben a legmagasztosabb lelki hőstettet okvetlenül zsidó hajtsa végre! »Az, hogy Geraszimovics orosz prototípusról került megrajzolásra, egyáltalán nem fontos«, éppen így ír a nemzetek észre nem vevője, csak a kiemelés van tőlem. Igaz, hagyott nekem egy tartalékmegoldást is: ha mégis orosznak hagyom meg Geraszimovicsot, akkor bele kell vennem a regénybe egy azonos hatású alakot, egy nemes lelkű önfeláldozó zsidót. Ha pedig sem az egyik, sem a másik hegoldást nem választom, arra az esetre Pomeranz nyilvános patáliával fenyeget meg. (Erre a javaslatára már nem is válaszoltam.) (1115. o.)

Az oroszok hibáztatása (akiknek felelősségét az író folyamatosan elismeri) mögé bújtatott zsidó felelősség elrejtegetése szemmel láthatóan bántja a tisztességes hozzáállást kívánó egykori rabot: „Ennyire határozottan és kórusban zengeni Oroszország sokfajta bűnéről és hitványságáról, a zsidókkal szembeni kifogyhatatlan bűnösségéről! És őszintén hisznek is ennek a bűnnek a határtalanságában, éppen ez az! Tömegesen hisznek benne! Miközben csendesen, oldalazva és suba alatt távolabb terelgetik a maguk fajtáját a felelősségtől a Cseka által kivégzettek egy részéért, a halálraítéltekkel teli uszályok egy részének elsüllyesztéséért a Fehér- és a Kaszpi-tengerben, a kollektivizálásból, az ukrajnai éhezésből, a szovjet vezetés minden ocsmányságából kivett részükért, a »bennszülöttek« elbutításának szolgálatában kimutatott tehetséges igyekezetükért. Mindent megtesznek, csak ne kelljen bevallaniuk bűneiket.” (1120. o.)

Művének utolsó oldalain a zsidó asszimiláció kudarcát kénytelen beismerni: „A beolvadás állhatatlanságát látjuk sok példán, akár tömeges, akár egyéni példán, mind Európában, mind Oroszországban, ahogy korábban, úgy a legutóbbi időkben is.” (1157. o.) Ezzel még finoman is fogalmazott…

A két kötet alapján világos, hogy Szolzsenyicin nem „utálja” a zsidókat, könyve higgadt és tárgyilagos, nem mulasztja el időről időre megemlíteni a pozitív példákat sem, ahogy a zsidók szenvedései iránt sem közömbös. Ennek ellenére teljes lelki nyugalommal kijelenthetjük, hogy a nagy orosz író szemében a zsidóság képtelen tisztelettel együtt élni az oroszokkal, azok mindig ilyen-olyan módon a saját törzsi szemszögükön keresztül látnak mindent, és az abból adódó érdekeik mentén igyekeznek tevékenykedni mint csoport. Ez egy helyes meglátás, ugyanakkor ezt globális és történelmi szinten is fontos felismerni. Emiatt is tekintem ezt a könyvet egy nagyon fontos könyvnek, mert bár csak egy régióra összpontosít, ezen alapvető és lesújtó következtetés elől nem menekül az olvasó. A mű stílusilag kellemes, az író gondolatmenete könnyen követhető, és sok helyütt izgalmas is, nem egy száraz adathalmaz – sikeresen töltötte meg szívvel a szerzője. Áthatja a múlt miatti bánata és az orosz sors iránti aggodalma. Ez utóbbit támasztja alá a Russia Today által fiával, Jermolájjal készített interjú is, melyben az megemlíti, hogy apja élete utolsó időszakában sokat aggódott nemzete sorsáért.

Talán most, hogy a közelmúltban elkészült a nemzetközi közönség számára is elérhető angol fordítás, lassan kitör ez a fontos és nagyszabású mű a meg nem érdemelt csendből, és a minden idők leggyilkosabb rendszerének további megismerése mellett az azt mozgató etnikai, kulturális elemek is felismerésre találnak.

Végezetül a zseniális orosz filmrendező, Alexandr Szokurov háromórás, elragadó dokumentumfilmjét ajánlanám az oroszul vagy angolul értők figyelmébe, mely a rendező és az író közötti hosszas, szenvedélyes beszélgetéseket tartalmazza 1998-ból.

Szokurov megjegyzése az A vörös kerékről a nagy író utolsó művére még inkább vonatkoztatható, de álljon itt zárásként tanács gyanánt is egyben:

 

Mint sok más művét, ezt a könyvét sem olvasták honfitársai. Észrevétlen maradt. Ki tudja – talán félnek sivár jövőjükbe tekinteni. Ha olvasták volna, talán elkerülhettek volna egy ilyen sivár jövőt. (Alexandr Szokurov, Uzel [Csomópont], 1998.)

És egy Szolzsenyicintől:

 

„Megismétlem, amit a bolsevikoknak is mondtam: nem akkor kell szégyellni a gyalázatos dolgokat, amikor írnak róluk, hanem amikor teszik azokat.” (993. o.)

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »