Két írás az osztrák elnökválasztásról

Két írás az osztrák elnökválasztásról

A Mozgástér blog két szerzője elemzi a vasárnapi osztrák elnökválasztás eredményét.

Galló Béla: Megkönnyebbült ostobaság

Egy kisvárosnyi levélszavazó mentette meg attól Ausztriát, hogy 1945 óta először a szélsőjobb jelöltje töltse be a legmagasabb közjogi méltóságot a mag-Európa egyik országában. Ha nincs az a harmincezer valahány borítékban lapuló voks, odaát most világtörténelmet írnak.   

Nem törtek át! – kiáltja euforikusan az európai baloldal, noha a megkönnyebbült ostobaságon kívül semmi oka sincs az eufóriára.

Igaz, a tiszteletre méltó zöld bácsi, van der Bellen célszalag győzelmével a legrosszabb osztrák forgatókönyv már tényleg nem következhet be. Nem a fölöttébb energikus Norbert Hofer lett az államfő, így aztán ki sem írhatja az előre hozott parlamenti választásokat, hogy a győzelmének lendületét kihasználva, pártja, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) még 2018 előtt learathassa a kormányra jutás dicsőségét. 

Szóval „nem törtek át”.

Még nem.

Még nem.

Minimális vesztesként (kis híján győztesként) Hofer azonban igazán profi politikusnak bizonyult. Idős ellenfelének gratulált, merthogy olyan sokféle színezetű szavazatot sikerült egybe gereblyéznie. Saját pártjának pedig azt üzente Hofer, na, mit szóltok, ezek itt mind összefogtak ellenünk, és lám, még így is majdnem mi győztünk. Csak így tovább, maradjunk hát együtt, tartsuk szárazon a puskaport 2018-ra.

S persze ahogyan azt kell, a választás után a győztes is, vesztes is, hitet tett amellett, hogy éljen az egységes Ausztria!

De ettől azért még minden marad a régiben: az ország nem véletlenül repedt ketté, s akárki győzött volna is, attól még nem forr össze.

Hidegfejű elemzők igyekeznek hűteni az indokolatlan baloldali lelkendezést. Az éles elméjű, előrelátó bécsi kolléga, Peter Plaiknert, aki túl azon, hogy megjósolta van der Bellen hajszálnyi győzelmét, egyenesen jeges vizet spriccel a lelkendezőkre.

Arra figyelmeztet, hogy a szélsőjobb szerte Európában párhuzamos világot hozott létre, mégpedig az áldozatok világát. Az áldozatokét, akik egyaránt megszenvedik a nagyvárosok dominanciáját (mint az FPÖ-re szavazó vidéki osztrákok), akik eddigi jólétüket érzik veszélyben, mert nem tudják kivédeni a globalizáció könyörtelenségét (mint oly sok középosztálybeli nyugati állampolgár), s persze akik eddig balra húztak, azok is képtelenek befogadni az egyoldalú tőkelogikának behódoló szociáldemokrácia hamis „alternatíváját.”

Pleiknertnek sok mindenben igaza van.

Abban mindenképp, hogy van der Bellennek nagyon nehéz lesz a kétségtelenül létező osztrák párhuzamosokat egyetlen eredőbe sűrítenie. Hiszen bármit nyilatkozik erről a választások után Hofer, ő bizonyára már az FPÖ irányvonalának erősítésén, azaz a párhuzamosság felmutatásán dolgozik gőzerővel. Elvileg Heinz-Christian Strache pártelnökkel együtt dolgozik ezen, avagy ki tudja, az se kizárt, hogy gyakorlatilag külön. Merthogy e győzelemmel felérő minapi veresége igencsak felértékelte Hofert, nem lenne meglepetés hát, ha megnövelte volna ambícióit.

Mindezzel együtt legkevésbé sem lenne pontos párhuzamot vonni az osztrák helyzet és Magyarország között. 

Ott nagyobbrészt a jólét féltése, nem pedig a reménytelen kilátástalanság táplálja a szélsőjobbot, miközben nálunk ez inkább fordítva van. Általános és régi tapasztalat az is, hogy aki magasabbról eshet le, s több a féltenivalója, az radikálisabb. Jobban meghallja a szirénhangokat, mint aki maga elé meredve, egykedvűen csak túlélni igyekszik a mindennapokat. Az aluljáró ritkán lázad, nemigen csinál forradalmat; erre inkább a lecsúszástól rettegő, maradék javait féltő középosztály mobilizálható.  

Paradoxon, de attól még igaz: a jóval erősebb nyugati középosztály jelentős része egyúttal radikálisabb is, mint a mi régiónkban fellelhető osztályos társaik. Marine Le Pen, a német AfD, Norbert Hofer és mások nagyobb esélyekkel építhetnek ezekre a félelmekre, mint nálunk Vona Gábor.

Vagyis nem kellene elsietni a dogot. Ha megkönnyebbülnek Hofer vereségétől, az nem vall éleselméjűségre.  Mert ha a nyugati középosztály félelmei nem enyhülnek, a szélsőjobb tovább erősödik. 

A neheze még hátravan. 

Törcsi Péter: Ausztria a kompromisszumok áldozata

A vasárnapi osztrák elnökválasztás második fordulójának valójában két nyertese is van. Persze, a következő hat évben Alexander Van der Bellen fogja betölteni az elnöki pozíciót, de Norbert Hofer és az őt támogató FPÖ is óriási muníciót szerzett a 2018-as (?) parlamenti választásokra. A választás végkimenetele az utolsó percig kétesélyes volt, mindössze 31ezer szavazattal sikerült a Zöldek jelöltjének a végén az élre kerülni, 165ezer érvénytelen szavazat mellett.

Ausztriában, akárcsak Magyarországon, az államfőnek alapvetően protokolláris szerepe van, elsődleges feladata a nemzet egységének megtestesítése. Hát ez nem lesz könnyű Van der Bellennek – mondjuk, ha Hofer nyeri meg a választást, neki sem lett volna egyszerűbb. Politikailag ennyire megosztott még nem volt Ausztria a második világháborút követően, de ennyire egységes sem. Azt ugyanis már tudják az osztrákok, hogy mit nem akarnak. Amit viszont még nem tudnak, az az, hogy milyen irányba szeretnének elmozdulni. Már az első fordulóban majd’ 80%-a a választóknak szavazott a két hagyományos kormánypárt, az SPÖ és az ÖVP jelöltjei ellen. Ennyire egyértelműen még nem fejezték ki az osztrákok, hogy mennyire elégedetlenek az országot 70 éve – vagy együtt, vagy külön – kormányzó „nagypártokkal”.

Ez a tendencia azonban nem most kezdődött, hanem évtizedek óta tart. Az osztrák politikai élet a szociáldemokraták és a néppártiak kompromisszumainak lett az áldozata: teljesen eltűnt a határvonal a két párt között. Totál mindegy volt az utóbbi évtizedekben, hogy a választók jobbra vagy balra szavaznak, hiszen mindig ugyanazt az unalmas nagykoalíciós csomagot kapták a választások végén. A két kormányzópárt ráadásul olyan politikai struktúrát épített ki az egész országban, amely a miniszteri pozícióktól a gazdasági életen át a legkisebb települések iskoláinak igazgatói székéig leosztott egymás között mindent. És ez az, amibe végleg beleuntak az osztrákok: hiába választanak négy-, újabban már ötévente új kormányt, soha semmi változás nem történik. Ami persze egy darabig elfogadható volt, viszont az utóbbi években számos olyan sokkhatás érte Európát, ami elbizonytalanította az átlag osztrák választópolgárt. Ugyan sem az euró-válság, sem a migránsválság nem kényszerítette térdre Ausztriát, de a polgárok elkezdtek félni. Kialakult bennük egy olyan szorongás, hogy most talán elveszíthetik azt a polgári jólétet, amit az elmúlt 50-60 évben sikerült felépíteniük. Ráadásul a migrációs nyomás hatására még a kulturális változásoktól való félelem is komoly mozgósító erő volt az elnökválasztások során.

A félelmen túl persze – ahogy ez számos európai országban tapasztalható – a választóknak elege lett a politikai korrektségből. Azt az alapvetően nyugat-európai tendenciát követte az osztrák politikai elit, aminek az eredménye az lett, hogy a politikai döntéshozatal teljesen eltávolodott a valóságtól és a választók valódi problémáitól. És persze ahelyett, hogy a politikai elit ezt felismerte volna, hangosan elkezdte populistázni azokat a pártokat és politikusokat, akik nem engedtek a pc-nek és felfogták, hogy csak akkor lehetnek sikeresek, ha ledöntik az évtizedes tabukat és nevén nevezik a dolgokat. Ezért sikeresek még mindig Közép-Európában a hagyományos pártok, hiszen megértették, hogy hosszú távon csak akkor tudnak hatalmon maradni, ha elvetik azt a doktriner politikát, amibe Nyugat-Európában sorra buknak bele az establishment pártjai.

De nézzük meg egy pillanatra, hogy végül kik és hogyan döntötték el az osztrák elnökválasztást. A lehető legtöbb módon megmérték a közvélemény-kutató cégek, hogy milyen társadalmi csoportok szavaztak a két jelöltre: férfiak-nők, iskolázottak-iskolázatlanok, városiak-vidékiek, munkások-értelmiségiek stb. Egyetlen mérés hiányzik ez pedig a bevándorlók vs. őslakosok. Nyilván, ha ilyen mérés is készült volna, akkor országos, pláne európai szintű botrány alakult volna ki. Hiszen az emberi jogi fundamentalisták szerint ilyen alapon különbséget tenni ember és ember között a legnagyobb bűn. (Persze az LMBTQIPA… betűszó szerinti különbségtétel jó és szükséges.) Hogy miért fontos kérdés ez? Azért, mert leveles szavazatok ide vagy oda, mégis csak Bécs repítette Van der Bellent a Hofburgba. Míg Ausztria nagy részében vagy vezetett Hofer, vagy legalábbis nagyon kiegyenlített volt a verseny, addig Bécs egy kerület kivételével egyértelműen a Zöldek jelöltjére szavazott a végeredmény pedig 62-38 lett Van der Bellen javára. Egyes statisztikák szerint több mint 30% azoknak a bécsieknek az aránya, akiknek vagy a szülei, vagy ők maguk nem Ausztriában születtek. Ha nem is feltétlenül rendelkezik minden bevándorló hátterű bécsi lakos állampolgársággal, ez a szám akkor is meggyőzően magas. És meg is érkeztünk a migrációhoz, mármint ahhoz, hogy szükséges-e minél több bevándorlót Európába engedni vagy nem? Bécs nem őshonos választói aligha támogatták a bevándorlás-ellenes Norbert Hofert, nyilvánvaló, hogy arra a jelöltre szavaztak, aki egyértelműen a migráció további elősegítése mellett foglalt állást, ő pedig nem más, mint Van der Bellen.

Távol álljon tőlünk, hogy különböző összeesküvés-elméletek gyártsunk, de a számokból jól látszik, hogy a baloldali és liberális politikai elit érdekelt abban, hogy korábbi és jelenlegi migránsokból elkötelezett híveket verbuváljon saját magának. Persze ez egy darabig működhet, de mi lesz akkor, amikor olyan számban lesznek jelen az európaitól eltérő kultúrkörből érkezett emberek, hogy szakítanak a balos „hagyománnyal” és megszervezik a saját politikai pártjaikat? (Brüsszelben már létezik olyan iszlamista politikai erő, amelynek a célja az, hogy megdöntse a belga alkotmányos rendet és helyette a saríát vezesse be.) Na, majd akkor talán eszükbe jut a nyugat-európai balosoknak is a szólás arról a veremről, amit másnak ástak, aztán végül… De akkor már késő lesz.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »