Keresztényként Egyiptomban – beszélgetés egy szalézi szerzetessel

Keresztényként Egyiptomban – beszélgetés egy szalézi szerzetessel

Abuna Louis Ghorghi Reefat szalézi szerzetes, pap a kairói Zaytoun közösségben. Nicoletta Volpi, a közép-olaszországi szalézi tartomány kommunikációs munkatársa interjút készített vele arról, milyen az élete egy szalézinak Egyiptomban.

– Hogyan fedezte fel szalézi hivatását egy túlnyomórészt muzulmán országban?

– Volt egy rokonom, aki pap volt. Gyerekként számomra ő volt a modell, a tanúságtevő. Felső-Egyiptomban születtem és egy keresztény általános iskolába jártam, de a diákok többsége muszlim volt. Sok barátom volt közöttük. Az iskola igazgatója is muszlim volt, talán még egy kicsit fanatikus is.

A negyedik osztályban elgondolkodtam azon, hogy belépnék a szemináriumba. Két évvel később találkoztam egy szalézival, aki beszélt nekem a hivatásról és ez a találkozó meghatározó volt számomra. Megemlítettem neki, hogy pap akarok lenni. Amikor meghallotta ezt az iskola igazgatója, a jó jegyeim ellenére nem akart engedni a záróvizsgára. Ekkor a helyi plébános elment az iskolába, hogy beszéljen vele, megmagyarázza a helyzetet, így sikerült befejezem a hatodik osztályt. 1967-ben a plébánosom azt javasolta, hogy ahelyett, hogy a kopt katolikusokhoz mennék, lépjek be a Szalézi Társaságba. Amikor találkoztam a szalézi atyákkal, kezdetben kicsit megbotránkoztam, mert náluk sok minden más volt, mint amit én valaha láttam és tapasztaltam. A papok például a tipikus egyiptomi ruházat helyett nadrágot viseltek, vagy fürdőnadrágban fürödtek a tengerben.

– Milyennek látja a jelenlegi politikai, gazdasági és társadalmi helyzetet?

– Sok minden megváltozott, jobb lett… Ez megnyilvánul abban is, hogy 24 keresztény vesz részt a kormányban, és nagyobb a szabadság. Úgy érezzük, tisztelettel bánnak velünk és odafigyelnek ránk. A szabadság és tisztelet légköre uralkodik, és még az sem tűnik furcsának, ha egy keresztény kijön az utcára és tolmácsolja jókívánságait a muzulmánoknak ramadán alkalmából. (…) Még sok időre van szükség, hogy gazdasági szinten is megmutatkozzanak az eredmények: most az átállás időszakában élünk, bizonytalan az életszínvonal és széleskörű a munkanélküliség.

– Elmondana nekünk egy történetet az életükből?

– Sok emberrel találkozom, és sokan kérnek segítséget tőlem. Volt egy család, amelyet néhány héttel ezelőtt ismertem meg. Egy férfi, a felesége és a két gyereke, hat és négy évesek, akik mintegy két hónappal ezelőtt jöttek Kairóba szerencsét próbálni. Az édesanya májbeteg, szerették volna gyógyíttatni, de nem volt elég pénzük. Amikor először találkoztam velük, legalább 50 fontra volt szükségük, hogy megvegyék a felírt gyógyszereket. Ugyanezen a napon egy jótevőtől kaptam 200 fontot, és ezt nekik adtam. A kezelés költségei is hamarosan összegyűltek, pont időben, és ők mindig azt mondogatták, hogy az Úr elküldi a szükséges pénzt. Az isteni Gondviselés nem hagyott cserben! Valóban úgy tűnt, hogy mindig az én oldalamon áll! Ez a család egy olyan szállást bérelt, ahol nem voltak háztartási gépek, bútorok, nagyon rossz állapotban volt minden… Ahogy elterjedt ennek a híre, mindig kaptak valamit. Egy lány szekrényeket talált nekik, a másik egy heverőt adott, mi, szaléziak egy kályhát tudtunk adni… és így tovább. Az Úr soha nem hagy minket cserben, nem hagyja, hogy bármiben is szükséget szenvedjünk.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »