Kereszt és parlament

Kísérlet a kereszténység és a demokrácia elvi összehasonlítására.

Írta: Almásy Gergely.

Bevezető

     Jelen dolgozat arra vállalkozik, hogy a kereszténység és a demokrácia elvi szintű összehasonlítását – a teljesség igénye nélkül – elvégezze. A kereszténység a mai világban ugyanis már nem egy mindent átható valóságként jelenik meg, mint ami választ ad az élet nagy kérdéseire, hanem csupán partikulárisan van jelen, lealacsonyítva a vallás, mint magánügy területére. A polgári társadalomban a döntő kérdésekben nem lehet hivatkozni keresztény válaszokra, mert az nem minősül mérvadónak. A liberális demokrácia fenntartja azt az elvet, hogy a világnak világi eszközökkel, világias látásmóddal kell megoldania a felmerülő problémákat. A hit maradjon csak az ember magánügye. Azzal viszont, hogy kivonja a világot a hit valóságának egyetemes áthatottságából, megfosztja az embert és a világot saját teremtett és teleologikus mivoltától. Így minden céltalanná és oktalanná válik. Más szavakkal nincs a Létnek, létezésnek stabilitása. Amikor ettől a szilárdságtól megfosztjuk a világot, csak akkor támadhat fel a demokrácia a maga szabadságeszményével és világnézetével. A jelen, a kijelentett abszolút igazságok helyett, a relatív vélemények kora, ahol a lényegi kérdések szubjektív tudáson alapulnak. Így egyedül az válik lényegessé, hogy a különböző vélemények szabadon áramolhassanak a világ dolgairól. Nem fontos, hogy a vélemény igaz vagy hamis. A vita formálja a végleges álláspontot. Egy demokráciában a kereszténység tehát átlényegül. Elveszíti egyetemességét és egyszerű véleménnyé változik. A jelen dolgozat célja így közelebbről az, hogy a kereszténység elvi sajátosságait mérlegelje a demokrácia elveivel.

Témánkat különböző nézőpontokból közelítjük meg. Elsősorban filozófiai-történelmi, morális, végül a szabadságeszme szempontjából. 

 

Kereszténység és demokrácia

     A mai demokrácia eredete a Krisztus előtti görög világhoz köthető. Ez alatt azonban nem feltétlenül csak – konkrétan – az athéni demokrácia értendő, s jelen dolgozat nem is az athéni demokrácia mibenlétével kíván foglalkozni, hanem elsősorban azzal a gondolati szabadsággal, ami a Peloponnészoszi-félszigetet meghatározta a Krisztus előtti 400-500 évben. Itt ugyanis egy olyan világ bontakozott ki, ahol a különböző filozófiai iskolák és a különböző filozófiai tételek kigondolói és képviselői, szabadon hirdethették meggyőződéseiket és álláspontjaikat a világ dolgairól, az nélkül, hogy valaki ez miatt elítélte volna őket. Így a görög gondolkodás világában egy olyan demokratikus légkör alakult ki, ahol békésen megfért egymás mellett a milétoszi, eleati, szofista, sztoikus stb. létszemlélet. Nem harcoltak egymás ellen fegyverrel a különböző filozófiai tételek hirdetői, nem volt vérre menő harc a kizárólagosságért, éppen azért, mert nem tulajdonított senki megdönthetetlen igazságot saját filozófiai álláspontjának, egy másik állásponttal szemben. Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába c. munkájában jól világítja meg azt a problémát, hogy a filozófia jelentése nem a bölcsesség, a sophia birtoklását jelenti, hanem csupán annak szeretetét. Ebben a szellemiségben filozofáltak. A kettő között (szeretet és birtoklás) óriási különbség van. Mikor Heraikleitoszt megkérdezték, hogy mi végre a bölcsesség, azt válaszolta, hogy nem tudja, de mindenesetre szereti a bölcsességet. Éppen ezért arra a megállapításra juthatunk, hogy egyik görög filozófiai iskola sem birtokolta a sophiát (tehát egy abszolút, megdönthetetlen bölcsességet), mert ha ez így lenne, nem lehetne megcáfolni, megdönteni egy másik filozófiai álláspont tételével. Minden oldalról igaznak kéne lennie. Gondoljunk itt csak arra, hogy a legtöbb görög filozófus az arkhé-t (őselvet, ősprincípiumot) másnak tételezte. Thálész a vizet jelölte meg az őselvnek, Anaximandrosz a végtelent (aperion), Anaximenész a levegőt stb. A lényeg az – s ez legyen végül a konklúzió –, hogy mivel a görög filozófusok az értelemre támaszkodtak, így a sophia szükségszerűen mindig csak személyes lehet. Nincs általános érvénye, s éppen ezért nem áll fenn tárgyilagosan. A görög bölcsesség mindig csak a tudáson alapul, ami pedig az értelem konstrukciója. Azonban ne felejtsük el, hogy itt a tudás (gnosis) még nem úgy jön létre (legalábbis nem minden esetben), mint a keresztény világban, ahol egyfajta kettőségből (objektum-szubjektum, alany-tárgy) következik, hanem itt a tudás, – a legtöbb esetben – önmagában áll. Ez alatt az értendő, amit Hegel „szubjektív különösségként” definiált. Hogy ez közelebbről mit jelent, annak bemutatására a jelen dolgozat most nem vállalkozik, mert tárgyától eltérne.[1]

     Tovább menve a gondolattal, határozzuk meg pontosabban a demokrácia elvi kapcsolatát a filozófiával. A demokráciában és a filozófiában az a közös, hogy egyiknek sincs tárgyilagos és megdönthetetlen kiindulópontja. Nem áll szilárd talajon, s nem a stabilitásból, a végső kérdésből adódó végső és egyetlen megdönthetetlen feleletből indul ki, mert azt természeténél fogva nem ismerheti. Felteszi ugyan a nagy kérdést, de nem tudhatja rá a választ, mert a válasz soha sem lesz végleges és változatlan, hanem mindig relatív marad. A kérdést a jövőben mindig újra válaszolják, amiben ugyan megsemmisül, de mint egy főnixmadár, saját hamujából újjászületve, tovább szárnyal újra az ismeretlen jövő felé. Mondhatnánk ugyan, hogy a demokrácia stabil talaja a szabadság, ám éppen ez a vélekedés lehetetleníti el azt, hogy az egyetlen Igazság megismerhető legyen. Ez az akadálya annak, hogy az ember a kérdéseire kielégítő választ kapjon. Ahogy Joós Ernő, kiváló Nietzsche kommentátor megjegyzi: „Mi az Élet? Sem logika, sem psichológia, sem a tiszta ész kritikája nem ad erre választ. De tudjuk, hogy létezik, tudjuk, hogy élünk, még akkor is, ha nem tudjuk ésszel megragadni ennek a fogalomnak a tartalmát.”[2] A demokráciából hiányzik a Lét stabilitása. Mivel hiányzik, ezért a Létre vonatkozóan csak végtelen számú kérdést képes megfogalmazni.

     A demokrácia és a filozófia elvi tekintetben tehát soha nem válik szét, mert a nem-tudásban közösséget alkotnak. A modern világban ez az elv gyakorlati tekintetben úgy működik, hogy egy (parlamenti) párt világnézete, véleménye (még ha akármennyire is jó) nem nyomhatja el egy másik (ellenzéki) párt világnézetét. Nem tarthatja fenn a kizárólagosságot, mert akkor totalitarizmusra, diktatúrára törne. Egy párttömörülés éppen azt fejezi ki, hogy más világnézete van az egyeduralomra törni akaró párttal szemben. Így mivel az uralkodó párt világnézetétől eltér a véleménye és gondolkodása, az uralkodó párt „bölcsessége” és igazsága nem lehet objektív és adekvát. Hiszen ahogyan kifejtettük, egy igazi demokráciának az alapja az, hogy senki nem bírja az igazságot, mert azt senki nem ismerheti. Minden párt függetlenül és önállóan gondolkodik, s maga hozza létre szubjektív képességei révén a saját igazságát, ami mindig csak pártigazság lesz, s nem objektív igazság. Az utóbbi a demokráciában nem létezik. Ennek érvényét úgy gondoljuk a fenn említettekben kellőképpen megvilágítottuk.

     Szükséges még rámutatni arra, mielőtt rátérnénk a kereszténységre és a demokrácia kapcsolatára, hogy pártvilágnézeten a tényleges világnézetet értjük, amiből a párt a törekvéseit meríti. Nem arról van itt szó, hogy mondjuk az egyes pártok képviselői hogyan vélekednek a kenyér, üzemanyag áráról, vagy éppen az adók mértékéről. Sokkal inkább az egyes pártok konkrét sajátosságairól van itt szó. Más szóval, hogy mi a párt valóságfelfogása, mi az amiből kiindul. Milyenek az alapelvei. Például vannak pártok, akik erősen materialista beállítottságúak, mások liberálisok, konzervatívak stb. Mind-mind feloldhatatlan eszmei különbségekkel állnak egymás előtt, akiknek igazságuk csak szubjektív lehet, hiszen mindannyian eltérő filozófiai állásponton vannak a világgal kapcsolatban.

     Rátérve tehát a kereszténység és a demokrácia kapcsolatára, mindenekelőtt szükséges rávilágítanunk arra, hogy a kereszténység lényegét tekintve nem filozófia. Szigorú értelemben ugyanis a filozófia a természetből indul ki, a kereszténység a természetfelettiből. Így mivel nem természeti igazságról van szó, ezért nem lehet más-más oldalról szemlélni, hanem csakis egy objektív oldala van, ami mindenki számára azonos formával rendelkezik. Míg egyazon (természeti) dolgot lehet százféleképpen látni (mert kiindulópontja a konkrét szubjektum), addig Isten Kinyilatkoztatása csak egyféleképpen nyilatkozik meg. Meghaladja az értelem területét, mert nem relatív és szubjektív, hanem magában foglalja a teljes objektivitást, amihez a szubjektum utólagosan odafordulhat. Az egyetlen igazságot tehát a tárgyilagosan fennálló, mindenki számára adott Kinyilatkoztatás abszolutizálja. Ez jelenti a stabil talajt, amin a keresztény létszemlélet megvalósul.

     Egy kis kitérőt téve, vizsgáljuk meg az elmondottak fényében, hogy miért nem volt szüksége a demokráciára a középkori Európának, mikor még a kereszténység volt a domináns létszemlélet. A demokrácia fenntartja, hogy mindig több válasz van egy adott kérdésre, attól függően, hogy a rátekintés honnan valósul meg. Ám mivel több válasz lehetséges, így egyik sem lehet teljes mértékig adekvát, mert, ahogy azt már kifejtettük, más oldalról más feleletet kapunk. Így a demokrácia az abszolút választ nem ismeri. Amit ismer, az egyedül a konszenzus lehet. A kereszténység azonban a kizárólagosság jogán egy választ tud elfogadni. Ezt azért teheti meg, mert a teljesen objektívból indul ki, amit (abszolút) hittel és nem (relatív) tudással fogad el. Egy olyan világban, ahol a Kinyilatkoztatás még nem volt ismert, helye van a vitának a létezés minden területét érintő lényegi kérdésről. Legyen az akár etikai, morális vagy éppen ontológiai. Ez a világ azonban Krisztus eljövetele után meghalt és elveszett, mert az egyetlen igazság beteljesült és átadatott. Ha tehát a keresztény középkorban létezhetett volna demokrácia s ebből következően független filozófia – akkor fenntartotta volna magának azt az elvi jogot, hogy a keresztény létszemlélet is csak egy álláspont a többi közül, ami természeténél fogva ad absurdum megegyezik egy másik, homlokegyenest különböző állásponttal. Így a keresztény igazság is csak szubjektív lenne, s nem objektív. Ennek a veszélye pedig közelebbről az, hogy nem lehet átfogóan igaz. Más szóval nem válhat egyetemessé. A középkori Dei gratia rex, – Isten kegyelméből való uralkodás – valósága is azt tükrözi, hogy az állam vezetése alávetett az egyetlen objektívan fennálló Igazságnak. A középkor számára a minta, amit követni kell, transzcendens. Maga a hit transzcendálta a (teremtett) Létet. A középkori Európában a független (filozófiai) kérdezés ezért nem létezhetett, mert Isten kegyelméből fel sem merült a kérdezés lehetősége. Nem volt mit megkérdezni. A Kinyilatkoztatás minden felmerülő lényegi kérdést megsemmisített, mert egyetemességénél fogva a hit megelőzte a tudást.[3] A középkor így csak transzcendens kijelentéseket és nem immanens válaszokat ismert. Hiba lenne azt megállapítani, hogy a középkor Igazsága a mai világra nézve érvénytelen lenne, mert tudományosan meghaladottá vált. A haladás (progresszió) a profán tudományosság tétele. A kora újkortól fogva ugyanis egyre inkább kezdett kilépni Európa a keresztény Igazság egyetemessége alól, s a tudomány talaján a függetlenített természetet kezdte el tanulmányozni. Ebből vezette le – s vezeti le ma is – a saját valóságfelfogását. Így elvágta a világ metafizikai gyökérzetét. A haladás ilyen kontextusban kilábalás az ún. „sötét középkorból”, s szisztematikus előre vonulás az ész uralma felé. A kettő valóságfelfogása tehát teljesen más.

     Nézzük meg, hogy a mai világi demokráciában miképpen működik a kereszténység. Napjainkban gyakran emlegetik, hogy a modern demokrácia a görög, római és keresztény hagyományra épül. A görög és római hatás elvitathatatlan. De bátran kérdezhetnénk, hogy hol jelenik meg a keresztény hagyomány? A kereszténység ugyanis mára a demokratikus közegben, nem túlzás azt mondani, hogy ad absurdum filozófiai állásponttá lett. Szimpla vélekedés, egyfajta hozzáállás a felmerülő kérdésekhez. A keresztény álláspont, ma már nem ér többet, a materialista, ateista, liberális álláspontnál.

     Ha a kereszténység be is kerül a parlamentbe egyes pártok világnézeteként, el kell fogadnia a demokrácia kizárólagosságellenes elvét. El kell fogadnia azokat a játékszabályokat, hogy saját keresztény álláspontjának egyedül szubjektíven (magára nézve) és nem objektíven, egyetemesen van igaza. Meg kell ugyanis hajolnia a véleményszabadság előtt, ami lényegesebb az igaz tartalomnál. Teret kell engednie más léttel, valósággal kapcsolatos elképzeléseknek. Vissza kell húzódnia a nem-tudás világába. Ugyan a kereszténység a Kinyilatkoztatás révén kijelenti az igazságot a világról és az életről, az állam még sem ennek veti magát alá, hanem a jövőben keresi a haladás, fejlődés képében az igazságot és a tökéletességet. Más szavakkal, a modern demokrácia ott keresi a jólét és az igazság birodalmát, ahol a kereszténység a véget, avagy az ítélet napját látja.

     Sokan mondják, hogy ha a létszemlélet nem is, de a keresztény morál jelen van valamiképpen a demokráciában. Nézzük meg közelebbről ezt az állítást keresztény szemszögből. Azok a morális tényezők, amelyek megtalálhatóak a demokráciában, nem a kereszténységből következnek, hanem a természetből. Hogy mit is értünk közelebbről ez alatt? Ha ledobunk egy tollat a földre, az azért esik le, mert a gravitáció törvénye ezt lehetővé teszi. Ha egy A test hat egy B testre, akkor B is ugyanakkora és ellentétes irányú erővel hat A-ra. Ez Newton második törvénye. Ha a vizet egy külső felületi erő által létrehozott nyomás éri, akkor a folyadékban minden irányba tovább terjed. Ezt teszi lehetővé Pascal törvénye. A demokratikus törvények pedig azt teszik lehetővé, hogy a polgárok ne öljenek, ne lopjanak, ne raboljanak, ne erőszakoskodjanak. Ha nem létezne gravitációs törvény, nem esne le semmi. Ha nem létezne Newton törvénye, nem hatnának egymásra a testek. Ha nem létezne Pascal törvénye, a folyadék nyomásra nem terjedne szét. Ha pedig nem léteznének demokratikus törvények, a polgárok halomra ölnék és rabolnák egymást. A keresztény morál és etika, éppen ebből a hideg természeti törvényszerűségből emeli ki az embert. Az Evangélium ugyanis fenntartja azt az elvet, hogy nem a külső törvényeken van a hangsúly, hanem a benső, valóban emberi törvényeken, ami önmagában már nem is minősül törvénynek, hanem szabad, független akaratnak. Az embernek rezisztensnek kell lennie a külső hatások ellen. Ki kell vonnia magát hatalmuk alól. Nem azért kell az alapvető morális törvényeket betartani, mert az külsődlegesen kötelező, hanem azért, mert ez tartozik hozzá az ember legbensőbb természetéhez. Itt nyilatkozik meg az igazi emberi akarat.

    Legyünk őszinték. Ha eltörölnék a büntetést azért, ha valaki embert öl, vagy ha egy ember valakit meglop, hányan lennének azok, akik benső, emberi lényegüknél – tehát akaratuknál – fogva nem tennék meg ezeket a bűnöket? Ekkor tudnánk meg nyíltan, hogy ki minősül kereszténynek és ki természeti lénynek. Krisztus tanítása nem arról szól, hogy engedelmeskedjünk a bűnös emberi természetnek (hajlamoknak, vágyaknak, szenvedélyeknek stb.), hanem hogy mindezek felett uralkodjunk. Csak így vagyunk méltóak fejünkön hordani a teremtés fényes koronáját. Ez ad létünknek stabilitást. A demokrácia ezzel ellentétben a kényelmes életet biztosítja. Nem kell semmilyen erőfeszítést tennie az embernek saját irányába, elég, ha rabszolga módjára aláveti magát a külsődleges törvényeknek, elvégre ezek szabályozzák és határozzák meg azt, hogy kik is vagyunk. Nem mi magunk, mert abba nincs beleszólásunk. Ha a törvény engedi: támogatjuk az abortuszt, ha engedi, elfogadjuk a homoszexualitást, a szodómiát, az erőszakot, az ateizmust, a butaságot, a hazugságot. Ennek értelmében akkor valósítjuk meg az emberi jóság legmagasabb fokát, ha minden bűnnel szemben toleránsak vagyunk. A törvényes bűn, így nem bűnné, hanem erénnyé válik. Ha a demokratikus tömeg egyszer úgy döntene, hogy neki szüksége van arra, hogy a törvény biztosítsa az emberölést, s ha a parlament törvényerőre emelné a kérésüket, akkor ez után az az egyén, aki embert öl, erényes lenne? S aki nem öl embert, mondjuk minden pénteken délután kettőkor, az bűnt követne el? Abszurd, de egyben nehéz kérdés. Mert ha azt mondjuk, hogy ezáltal erényes ember lenne, akkor az emberölést beemeltük az erkölcsi kódexünkbe, ha viszont azt mondjuk, hogy nem válik erényessé, akkor a törvényeket betartó polgár minősül erénytelennek. Ez egy szélsőséges példa, de jól mutatja azt a dilemmát, hogy a külsődleges törvények lehetnek öncélúak is, mert nincs semmi magasabb erő, ami szabályozná őket. Más szavakkal nincs rá szükség, hogy megegyezzenek az ember benső morális törvényeivel. Elég, ha az ész szabályozza őket.

     Mindezeket figyelembe véve az tehát a konklúzió, hogy kereszténység nélkül nem teremtett lények vagyunk, független akarattal és hatalommal, hanem természeti lények, akik csak szolga módjára, a világ zajának engedelmeskednek. Feltételezzük, hogy a külső morális törvények minden esetben jók, s magát az embert is erényessé teszik, ha betartja őket. De ha nem tartana az ember a büntetéstől? Honnan tudnánk meg ki az őszinte? A törvények az elmúló élet próbáját kiállják. De mi van azon túl? Vajon az örök halál próbáját is kiállják? Életünk során elrejtőzhetünk törvényekbe, mint a színészek a színpadi díszletekbe. Viszont az előadás végén álarcunkat kénytelenek vagyunk levenni, s marad az ember önmagában, mezítelenül. Ekkor derül ki, hogy volt-e valami megfogható az álarc mögött, ami élő és őszinte, „mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz.” (Mt. 7:14)

     Végül vessünk egy pillantást a demokrácia szabadságeszményére. Mikor a 18. század végén a franciák feltalálták a szabadságot, az volt a céljuk, hogy a hatalmat a nép kezébe (vissza)helyezzék. Ezzel az ancien régime-nek, a régi rendnek vetettek véget. Azt akarták, hogy a nép maga döntsön arról, hogy mit akar. Ha viszont fenntartjuk azt, hogy a népet az egyes ember alkotja, akkor a demokráciában az akarat meglehetősen szokatlanul nyilvánul meg. Hogy miért? Elsősorban azért, mert sokszor nem az történik, amit az egyes ember akar. Ha egy ember valamit jónak lát, s ezen elképzelése megegyezik egy pártéval, a kijelölt pártra szavaz. Ha viszont az emberek tömege mást lát jónak, akkor a többség elve alapján a megszavazott párt kerül hatalomra. Aki nem arra szavazott, annak akarata nem teljesedett be. Így az egyéni akaratnak a hatalom nem tett eleget, csupán az akarat megvalósulásának lehetőségét kínálta fel. Másodsorban nézzük meg, hogy ha az ember akarata meg is valósul (tehát a megszavazott párt hatalomra kerül, így az ember elképzelései – tegyük fel – megvalósulnak), milyen értelemben minősül az akarat szabadnak? A mai ún. választópolgárok minden esetben azt a pártot választják a felkínáltak közül, amelyik a legnagyobb hatást képes gyakorolni rájuk. Úgy tűnik, mintha a választó határozná meg – szabad akarata szerint – saját döntését, hogy kire akar szavazni. Hogy ez miért nincs így, azt a következő példával szemléltetnénk. Tegyük fel, hogy valaki el szeretne menni kirándulni. Szabadon dönthet, hogy Mallorcára vagy Máltára. A döntés előtt mérlegeli azt, hogy mit lehet megnézni az egyik vagy a másik helyen, melyik mennyibe kerül, s végül arról dönt, amit a legmegfelelőbbnek lát. De tényleg ő jutott el a döntésig? Vagy csak a különböző hatások, amelyek az egyik vagy a másik lehetőségből következtek, meggyőzték őt, s ezzel létrehozták, jobban mondva kialakították a választást. Az ember a végleges döntést így csak elszenvedte, mert a választott lehetőség olyan nagy hatással volt rá, hogy kénytelen volt akaratát feladni, s meghajolni a döntés előtt, amit nem is ő hozott meg. Így működik ez a demokráciában is. A választásnál soha nem a szabad akarat nyilvánul meg, mert az akarat abban a pillanatban megsemmisül, amint a pártokból következő hatások megnyilvánulnak. A valódi, szabad akaratból következő döntés abból áll, ha az ember nem szenvedi el a külső hatások által meghatározott befolyásokat, hanem ellenáll azoknak. Ebben az ellenállásban nyilatkozik meg az igazi akarat. Minden más csak megkötött akarat, ami rabszolgaságnak minősül.

A demokrácia a népből, az egyes emberek közösségéből, tömeget csinált. Más szóval számot és mennyiséget, ami súlyt ad egy véleménynek. Így általános igazsággá csak az válhat, amit a tömeg annak tart. Már Szókratész is felismerte saját korának hiányosságait, mikor úgy bölcselkedett, hogy a tömeg soha sem tesz rosszat, de jót sem. Mindig azt teszi, amit a pillanatnyi állapota éppen diktál. Legyen az jó vagy rossz dolog, a tömeg természeténél fogva nem lehet egyik sem. A külsődleges hatások azok, amiben megbotlik. Soha nem magától tesz valamit, mert jobban bízik a világban, mint saját magában. A kereszténység az embernek méltóságot ad, önállóságot, valamint fényes fegyvert, amivel a világ felett győzedelmeskedni tud. Nem kell szolgálnia a múlandó dolgoknak, mivel egyedül csak az örökkévaló előtt képes térdre borulni. Ahogy Krisztus tanította: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.”(Mt 10,34)

 

Konklúzió

     Summa summarum elmondható, hogy a demokrácia megteremtette a szekuláris világot, amiben az egyének különálló individuumokká váltak. Az emberek közös pontja egyedül a nyelv maradt. De nehogy azt gondoljuk, hogy a nyelv valamiféle minőséget hordoz magában. Ugyanazokat a romokat találjuk más földeken is, mindegy, hogy milyen nyelven szólalnak meg. A különálló individuumok között nincsenek különbségek. Mindannyian alávetik magukat a jóléti társadalom játékszabályainak. Elsődlegesen mindig a saját érdekük a fontos, majd jön minden más. Ráérnek saját jellemük megteremtésére. Először filmsztárnak, táncosnak kell lenni, vagy éppen ügyvédnek, igazgatónak, értelmiséginek, az elvetemültebbek politikussá válnak. Ezek után, ha „megharcolták az életet”, lehet jelleme az embernek. Előbb nem. Addig meglehet maradni a fogyasztásban és szórakozásban, magában az ún. józan jelenben. A jövő hozza majd magával a jellemet. Csak hátradőlve ki kell várni.

     A dolgozatban felvázolt világhoz van ma igazítva a kereszténység. Lehet beszélni a különálló individuumok „közösségéről” önzés nélkül? Mert az önzésben a saját cél van az első helyen, s nem a közös cél. A modern ember megbotránkozik azokon, akik még valamiképpen a régi elvekhez ragaszkodnak, akik nem tudnak különálló, atomizálódott individuumokban gondolkodni. Semmi sem ellentétesebb a krisztusi szellemiségtől, mint az egyedüllét, amiben az ember nem ismeri fel saját szerepét és felelősségét. Mindenki a saját igazát tartja helyesnek, s nem a közös Igazságot. Ma ugyanis lehet vallani akármit. A demokrácia lehetővé teszi a vallás szabadságát (legyen az gondolat-, sajtó-, vélemény szabadság), de a hit szabadságát nem teszi lehetővé, mert az megköveteli a kizárólagosságot, ami közösséget teremt. Így semmi sem ellentétesebb a demokrácia elveitől, mint a közösség.

 

[1] Ld.: Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Vallásfilozófiai előadások. Atlantisz Könyvkiadó, 2000, Budapest, 120-131. pp.

[2] Joós Ernő: Isten és Lét. Körséta Heidegger, Kirkegaard, Nietzsche és más filozófusok társaságában. PallWest Kiadó, Budapest, 1991, 35. p.

[3] Aquinói Szent Tamás a középkori gondolkodás meghatározó alakja is annak bemutatására törekedett, hogy a hit milyen módon érthető meg. Ennek ékes példája az istenbizonyításának öt tétele. 

Tags: Monarchista magánbanDemokráciaA királyság pozíciójából


Forrás:regnumportal.hu
Tovább a cikkre »