Kereskedelmi viszonyait fenntartva maradt semleges Svájc a második világháborúban

Svájcról az átlagembernek először valószínűleg az Alpok csúcsai, a csokoládé és a minőségi órák jutnak eszébe. A történelem kedvelőinek eszébe juthat az is, hogy Svájc 1815 óta semleges maradt Európa minden konfliktusában, köztük a két világháborúban is. Hogyan volt ez lehetséges a második világháborúban?

A semlegesség megőrzése nem volt könnyű feladat az alpesi ország számára, és második világháborús szerepe máig vita tárgyát képezi, főként ami a határőrizetét, bankrendszerét és a Harmadik Birodalommal való kereskedelmét illeti. Az elsődleges oka Svájc második világháborús semlegességének az, hogy Németország nem támadta meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Adolf Hitler nem akarta kiterjeszteni hatalmát erre a területre is, de az invázióból több kára származott volna, mint haszna.

Az európai háború 1939-es kitörésekor Svájc bámulatos ütemben mozgósította milícia rendszerű haderejét, ami igen nehéz célponttá tette katonailag. Tovább csökkentette az esetleges invázió sikerének esélyét a svájciak kiterjedt erődítmény- és bunkerrendszere, valamint maga a nehéz, hegyvidéki terep, amelyen számtalan csapdát és akadályt tudtak elhelyezni.

Németországnak emellett nem állt érdekében felrúgni a Svájccal érvényben lévő kereskedelmi megállapodásait. A svájci bankrendszer is semleges volt, így biztonságba helyezhető volt itt nagy mennyiségű pénz. 1940-re ráadásul Svájcot teljességgel német szövetségesek, illetve német megszállás alatt lévő területek vették körül, így nem is lett volna más lehetősége kereskedelme fenntartására, mint a nácikkal való semleges viszony megőrzése.

Hírdetés

A svájciak egyik legkritikusabb érdeke volt a svájci frank védelme a háborúban. 1936-ig a svájci frank volt a világ egyetlen szabadon átváltható pénzneme, ami azt eredményezte, hogy mind a Harmadik Birodalom, mind a szövetséges országok óriási mennyiséget vásároltak belőle (aranyért cserébe), hogy később semleges országokból vásárolhassanak rajta létfontosságú nyersanyagokat. A németek a háború során azonban egyértelműen a zsidóktól és más internált lakosoktól elkobzott arannyal is vásároltak frankot, ennek elfogadásáért gyakran éri kritika Svájcot. Kereskedelmét azonban muszáj volt fenntartania Németországgal – a statisztikák szerint 1939 és 1945 között Svájc több mint 10 millió tonna szenet vásárolt a Harmadik Birodalomtól.

Szintén gyakori, és teljesen jogos kritika éri Svájcot a menekülő zsidók és más üldözöttek kezelése kapcsán. Annak ellenére, hogy a nyilvánosság előtt az elnyomott csoportok számára menedékként állította be magát, Svájc valójában szigorú törvényekkel szabályozta a zsidó menekültek belépését az országba – elsősorban egy, a svájci zsidó közösségre a menekültek után kivetett adóval.

Előfordult azonban olyan is, hogy egyszerűen megtiltották a belépést a szorult helyzetben lévőknek. Ahogy Eduard von Steiger igazságügy-miniszter hírhedt, 1942. augusztus 30-i beszédében elhangzott, „a csónak megtelt”. Vita tárgya, hogy a svájci kormányzat saját előítéletei, vagy inkább a Németországgal szembeni túlzott óvatosság vezérelte-e az ország vezetőit ebben a kérdésben, az azonban tény, hogy a határ menti lakosság gyakran tiltakozott az ellen, hogy a határon összegyűlteket visszaküldjék az életveszélybe.

Habár gyakori állítás, hogy Svájc a kereskedelmi viszonnyal megszegte saját semlegességi elvét, az egész kontinenst elborító háború idején a semlegesség ugyanolyan relatív fogalommá válik, mint maga az erény fogalma. Napjainkban úgy áll a vita, hogy egyesek szerint Svájc intézkedéseivel segítette a Harmadik Birodalmat, az elterjedtebb nézet azonban az, hogy földrajzi és gazdasági pozíciójából adódóan nem volt más választása, mint fenntartani kereskedelmét Németországgal. A menekültekkel való bánásmódját ennél kevesebb vita övezi, azonban korántsem Svájc volt az egyetlen ország, amely elutasította az állampolgárságuktól megfosztott zsidók beengedését.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »