A medvék által körülvett Tusnádfürdőn fesztiválozik a NER apraja-nagyja. Ez az az időszak („békeidőben” uborkaszezon, most inkább vihar előtti átmeneti csend), amikor a kormánypártok politikai-gazdasági elitje, nyakon öntve a csatolt médiamunkásokkal és az értelmiségi holdudvarral megveregetik egymás vállát, hogy milyen remek minden ebben az országban, na és persze bónuszként az erdélyi magyarságot is tovább hülyítik, mennyire érdemes is őket támogatni. Tusványos minden évben ugyanarról szól, ami számunkra jobbára érdektelen önimádást takar, kisebb részben értékes információkat arról, milyen álomvilágban, párhuzamos univerzumban él a NER. Az idei fesztivál talán azért lóg ki egy kicsit az eddig megszokott sormintából, mert megkerülhetetlenül előjönnek a közelgő gazdasági válság, a „hét szűk esztendő” kérdései.
Mindezek mellett elő-előbukkan a rendszer sajátos kultúrpolitikája is, amely ugyanolyan kaotikus és hibrid, mint az egész berendezkedés maga (meg úgy a jelenkor általában). A szürrealizmus csúcsát talán az a kerekasztal-beszélgetés szolgáltatta (annak is egy részlete), amelyen Szarka Gábor, az SZFE új kancellárja, L. Simon László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Fekete Péter a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ igazgatója és Pataki András, a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács elnöke vett részt. Utóbbit egyébként szerdán nevezte ki Orbán Viktor helyettes államtitkárrá a Kulturális és Innovációs Minisztérium falain belül.
A vita – értelemszerűen – nagyobbrészt az SZFE életéről, valamint az alkotói szabadság kérdéséről folyt, de szóba került a cirkuszművészet létjogosultsága is. Volt azonban egy L. Simon László nevéhez köthető mozzanat, amely meglehetősen furán hangzott egy elméletben „nemzeti” rendezvényen, főleg Erdélyben, hiszen erdélyi író is áll a középpontban.
Mielőtt jobban belemegyünk a részletekbe, szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem elvárás, hogy mindenkinek minden egyformán tetsszen, vagy ne tetsszen. Ezek bizonyos mértékig valóban szubjektív dolgok, amelyeket sokszor a korszellem sem tud befolyásolni. Példának okáért tisztában vagyok vele, mennyien rajonganak mostanában a Nélküled című számért, ám véleményem szerint a legjobb 15 Ismerős Arcok-dalba sem fér bele ez a szám. Nézőpont kérdése. Azonban L. Simon ennél egy kissé továbbmegy, és olyan sarkosan alkot véleményt Wassról és Tormayról (főleg az utóbbiról), hogy mindamellett, hogy szíve joga így érezni vagy ezt gondolni, kissé nehezen emészthető. S ez még mindig csak a kisebbik gond, ám erről majd később.
Lényeg, hogy L. Simon arról értekezett, hogy a Pataki által reflektorfénybe tolt írók (Wass Albert, Tormay Cécile) „sehol sincsenek a valódi nagyoktól”, itt példaként Adyt és Kosztolányit hozza elő. Tormay szerinte „politikai alapon van felhájpolva” (mondjuk egy valódi hájpolás számomra nem ott kezdődik, hogy néhány alkotását megemlítjük, na mindegy), Wass Albert pedig „a könyökén jön már ki”, líráját az említett két másik alkotó lírájával veti össze.
Mindazonáltal, hogy politikailag a NER számára elég visszás dolog lehet ilyen véleményt alkotni Wass Albertről Erdélyben, jól megmutatja L. Simon hozzáállását az ún. „nemzeti írók” felé. A főigazgató szavai arra engednek következtetni, mintha ebben az országban erős Wass- és Tormay-túltengés lenne, ami finoman szólva sem igaz. Noha előbbi valóban teret hódított már a fősodratban is (amúgy én is jobban szeretem Adyt, de ez már másik kérdés), Tormay Cécile mind a mai napig antiszemita írónőnek van titulálva, ami egyébként nem baj, csak az, hogy emiatt sok helyen még mindig tabunak számít. Tehetsége azonban vitathatatlan, és aligha a „politikai széljárásnak” köszönheti azt a minimális „előretörését”, amit az elmúlt években elért.
Ám az igazi feketeleves most jön, ez a megjegyzése akármelyik liberális fesztiválon is elfért volna. L. Simon szerint ugyanis a Nyugatról nem lehet úgy beszélni, mintha egy „kis zsidó lapocska” lenne. Hát, pedig dehogynem.
Amíg az egyes alkotók, művek terén az ember fenntarthatja azt a szabadságot (észszerű keretek között persze), hogy nagy arányban számít a szubjektív ízlés, addig a Nyugat eredete, a mögötte álló tőke és emberi erőforrás kútfője már nem vitatéma, hanem történelmi tényállás. Persze a fékek és ellensúlyok rendszere akkor még másképp működött, így néha a Nyugat is kénytelen volt beengedni olyan alkotókat (például Milotay Istvánt), akikről utólag nehezen hisszük el, hogy valaha a Nyugat alkotói között szerepeltek, de hát ezért izgalmas a történelem. Mivel a zsidóság hegemóniája a kultúra területén ekkor még nem volt akkora túlsúlyban, mint manapság, ezért jóval árnyaltabb képet kapunk a Nyugatról, mint a most, hasonló háttérrel létező, echte kirekesztő termékekről (nesze neked „nemzeti kormány”), de Takaró Mihály megjegyzése ettől függetlenül még megállja a helyét Osvát Ernő, Ignotus, vagy éppen Fenyő Miksa lapjával kapcsolatban.
L. Simon László, a NER holdudvarának oszlopos tagja egyébként nem az első esetben alkot különvéleményt, tegyük hozzá, hogy ebben az egészségüggyel kapcsolatos esetben későbbi visszakozása ellenére igaza volt. Mostani szólamai nehezen illeszthetőek bele a Fidesz nemzeti mázzal bekent kultúrpolitikájába (az nem kérdés, hogy a kormánypárt háza táján sokan gondolkoznak ilyen liberális módon), de nem azért, mert nagyon eltérne a kormánypárt hozzáállásától, hanem azért, mert nem szokásuk ezt az „ablakba tenni”, nehogy eltűnjön a megtévesztés varázsa.
Minden apró rés a falon azonban beenged némi napfényt a hagymázas külsőségek nagy kárára. Köszönet ezért az Igazgató Úrnak.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Ui.: Nem kapcsolódik teljesen a Nyugathoz, de a korszak irodalmi atmoszférájához ajánlott olvasmány a szerencsétlenül járt Sértő Kálmán vesszőfutása. Őt az a Hatvany Lajos „karolta fel”, aki a Nyugat körül is sokat sompolygott.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
