Kell-e feltétel nélküli alapjövedelem?

Bér és munka századokkal korábbi viszonyát XXI. századi alapokra kellene helyezni.

Svájcban nyáron népszavazást tartanak az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelemről. Noha a felmérések szerint a szigorú svájciak nemet mondanak a tervezetre, a feltétel nélküli alapjövedelem logikus és reális válasz lehet a munka világának változásaira, a növekvő automatizációra, a szociális jóléti állam problémáira.

Nem feltétlenül utópiáról, s különösen nem holmi kommunista ötletről van szó. A feltétel nélküli alapjövedelem egyik legismertebb támogatója a neoliberalizmus atyja, Milton Friedmann volt, míg az európai kommunista pártok többsége nem kötelezte el magát az ötlet mellett, ugyanis az ellentétes mind a marxi munkabérfogalommal, mind az általuk propagált „nagy állam” eszméjével. A feltétel nélküli alapjövedelem gondolata meghaladja a XIX. és XX. századi politikai kategóriákat, sem jobboldalinak, sem baloldalinak nem lehet nevezni: úgy reagálna a XXI. század jelentette változásokra és biztosítaná a jólétet, hogy közben nem növelné sem az állami kiadásokat, sem a bürokráciát, sőt. Ugyanis nem kiadásnövekedést, nem felduzzasztott szociális államigazgatási apparátust jelentene, hanem az állami szociális kiadások átcsoportosításával úgy biztosítana mindenki számára egy bizonyos szintű létminimumot, hogy a szociális kiadások bonyolult és költséges rendszerét felszámolná. A XXI. századi munka világát egyre inkább meghatározza az automatizáció (amely munkaköröket tesz feleslegessé, növelve a munkanélküliséget); a pauperizáció (azaz a csökkenő munkakörökért egyre többen versenyeznek, így a bérversenyben folyamatosan engedni kényszerülnek a munkavállalók, ami elszegényedést eredményez); s az ideiglenes szerződésekkel, a társadalmi felemelkedés lehetősége nélkül élő rétegek szélesedése. E problémák nem csupán a keleti és mediterrán tagállamokat sújtják, mert Németországban is ismertek. A csökkenő munkakörök, a munkaerőpiacon az alacsonyan fizetett, ideiglenes állások betöltésére irányuló kereslet és a szegények növekvő tömegei mindeközben megterhelik a költségvetést, amely vagy eladósodik, vagy nem finanszírozza tovább a szociális biztonságot. Ebből jelentene kiutat a feltétel nélküli alapjövedelem. Lényege, hogy az állam beszünteti a költséges és bonyolult járadékosztási rendszereit, helyettük egy sokkal egyszerűbb megoldást választ: mindenki kap az államtól egy, a létminimumnál magasabb összeget, amely semmiképp sem olyan magas, hogy felválthatná a munkabérrel elérhető jólétet. Nem a munkaerőpiacról való kivezetést – mintegy a Paul Lafargue-féle „lustasághoz való jogot” – jelentené, hanem kiegészítené azokat a fizetéseket, amelyek a jelenlegi gazdasági helyzetben nem nőnek, és lehetővé tenné az egyéni életút szabadabb, nem csak a munkaerőpiac elvárásaitól függő tervezését.

Vagyis lehetőséget adna a szabadabb életvezetéshez, amelynek keretében bárki elvállalhatna alacsonyan fizetett, de szükséges, az automatizációval sem kiváltható munkákat, vagy hosszabb időre kivonulhatna a munkaerőpiacról, hogy olyan hasznos tevékenységet végezzen, amelyet ma a munkaerőpiacon nem fizetnek meg. Számos fontos, hasznos tevékenység van, amelyért ma nem jár pénz.

Egy sokszor hangoztatott ellenérv, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem „a semmire” ad pénzt, elvégre mindenki kapná, munka nélkül. Ez az érv két okból is helytelen. Egyrészt a feltétel nélküli alapjövedelem sosem lenne olyan magas, hogy kiválthatná a munkabért – inkább annak kiegészítéseként szolgálna. Másrészt a jóléti államokban, ahogy Magyarországon is, az emberek sokféle járadékot kapnak (segélyek, nyugdíj) az államtól anélkül, hogy dolgozniuk kellene. A mai rendszer azonban költséges, jelentős bürokráciát igényel, és a munkaerő-piaci problémákra nem ad megfelelő választ. A feltétel nélküli alapjövedelem nem okvetlenül jelent a mainál nagyobb kiadást – nem ez a lényege, hanem az egyszerűsítés. Ugyanis mindenkinek, szegénynek és gazdagnak egyaránt egyenlő mértékben járna, ez kiváltaná a jelenlegi bonyolult és költséges szociális segélyezési és egyéb járandósági transzfereket, és feleslegessé tenné a szociális bürokráciát. Mindenkinek adna annyi pénzt – a korábbi ilyen-olyan rászorultsági alapokon kiszámolt, de sohasem igazságosan elosztott szociális segélyek és járandóságok helyett –, amely mellett a munkavállaló nincs teljesen kiszolgáltatva a munkaerőpiacnak, mert nemcsak a munkabér lenne az egyetlen megélhetési forrása, illetve szabadságot biztosítana neki, mert bizonyos időre lehetővé tenné olyan tevékenységek folytatását (házi munkától közösségszervezésen át az önkénteskedésig), amelyekért a mai munkaerő-piaci és állami segélyezési rendszerben semmiféle juttatás nem jár.

Természetesen a feltétel nélküli alapjövedelem kapcsán vita van arról, hogy tényleg minden egyéb állami transzfert kiváltana-e, azaz állami nyugdíj és állami egészségbiztosítás sem lenne, mert egy feltétel nélküli alapjövedelemmel biztosított társadalomban e feladatokat valóban átvehetik magán-nyugdíj- és magán-egészségbiztosítók), vagyis e tekintetben az ötlet egy radikálisan libertariánus, az államot tényleg éjjeliőr szerepre redukáló javaslat lenne, vagy bizonyos szociális juttatások megmaradnának, ahogy a koncepció baloldali-zöld hívei javasolják. Két fő kérdés merülhet fel a témában. Az egyik gyakorlati jellegű, az alapbér mértékére vonatkozik; a másik viszont mélyebb, lényegibb, ugyanis az emberképre vonatkozik. A gyakorlati probléma abban áll, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem nem lehet olyan alacsony, hogy a munkavállalót ne tudja függetleníteni a munkaerőpiactól, de nem lehet olyan magas sem, hogy teljesen eltávolítson a munkától. Németországban a Kalózpárt és a kommunista Baloldal egyes körei, amelyek támogatják az alapjövedelmet, ezer euróban határozták volna meg ezt az összeget. Németországban ez az összeg valóban megment az éhhaláltól, de sokkal többet nem nyújt, azaz senki sem akarná egész életét ezer euróra berendezni. Egy ezereurós alapjövedelem mellett azonban már többen vállalnának el olyan fontos és szükséges állásokat, mint például a betegápolás vagy idősgondozás, ahova ma az alacsony bér miatt nehéz német munkavállalót találni. Egy ezereurós alapjövedelem mellett azonban mondjuk egy ezerháromszáz eurós állás már nem olyan rossz együttes. Azaz az alapjövedelem – amint e példa is mutatja – nem leszoktatna a munkáról, hanem éppen úgy bővítené a munkaerő-piaci perspektívákat, hogy az nem a munkavállaló teljes kizsákmányolását, elszegényedését jelentené.

Magyarországon is bizonyosan meg lehet találni azt az összeget, ami „helyi értéken” megfelel a németországi ezer eurónak, azaz a mérték kérdése inkább gyakorlati, technikai probléma.

Fontosabb és lényegesebb kérdés viszont – mely akár a koncepció kudarcát is jelentheti – az emberkép. A feltétel nélküli alapjövedelem abból indul ki, hogy ha az ember kap valamennyi pénzt, ami kiemeli a nyomorból, akkor nem akar lustálkodva megmaradni a szegénységben, mert az ember lényege az aktivizmus, a tevékeny életmód. Tehát ha egy német kap ezer eurót havonta munka nélkül – ami tényleg nem sok pénz Németországban; létminimumot biztosít, jólétet semmiképp –, akkor nem az lesz a reakciója, hogy egész nap hentereg a fotelban sörözve, hanem keres magának olyan tevékenységeket, amelyeket korábban éppen azért nem látott el, mert nem voltak megfizetve (az alapjövedelem mellett azonban már nem csak ez az egy szempont számítana a döntésénél), továbbá nem elégedne meg ezer euróval, nem mondana le a munkabérrel járó munkakörökről, csupán azok kiválasztásában megnőtt szerepe lenne. Kétségkívül ezt az emberképet is lehet túl optimistának tartani. A feltétel nélküli alapjövedelemnek tehát mégiscsak van egy feltétele: a tevékeny, tenni akaró ember. Ha azonban ez adott, az alapjövedelem lehetne az a XXI. századi megoldás, amely munkavállalónak, munkaadónak és államnak egyaránt kedvezően alakítja át a munka és bér XIX. századból örökölt viszonyát.

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »