Kedves Mikszáth Elvtárs

„A szép pletykák halhatatlanok.” Komlós Aladár irodalomtörténészt idéztem. Nem véletlenül. A régente nemes egyszerűséggel „múvelt”-nek nevezett nagyközönségnek halvány fogalma sincs ugyanis a műveltségről. Szájtáti módon emel egekbe félisteneket.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Tudom, parazsat gyűjtök a fejemre ismét (semmi baj, éppúgy megszoktam, mint a levegővételt), de azok közé tartozom, akik nem mondják a feketére, hogy fehér. Nem ajnároznak történetesen olyan írókat, akiket amúgy kalaplevéve szokás emlegetni. Ilyenkor aztán persze jön a kiátkozás. Nos jöjjön, de egyre inkább kezd elegem lenni abból, hogy bizonyos művészeket klasszikusoknak kiáltunk ki.

Itt van például Mikszáth Kálmán. Aki csak egy kicsit is ismeri életművét, hamar rá kell valamire döbbennie. Nem véletlenül ad neki grádicsot a kommunista-liberális irodalompolitika – amit persze a „művelt” magyar nagyközönség kritika nélkül magáévá tesz. Egy jeles (ezért aztán, amint lenni szokott, jóformán ismeretlen) irodalomtörténetből idézek:

„Világnézete nem mély; mosolygó vagy könnyes humorral szemléli az életet s játszi könnyűséggel, üde természetességgel teremti meséit, jókedvűen ontja szellemes ötleteit, amelyek azonban néha sikamlósak és szent eszméket, intézményeket is sértenek.” Nincs pozitív hite, a vallás igazságaival szemben a kételkedésnek, sőt tagadásnak álláspontjára helyezkedik, a papságot, különösen a katholikus egyház papjait többször kegyetlenül pellengérre állítja, de még saját evangélikus felekezetének hivatali képviselőivel szemben is elmegy tréfálkozásában egészen a cinizmusig.”

(Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története. II. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. Szent István Könyvek 78-79. 230. old.)

Itt van a lényeg. A Kitalált Újkor blogsponton a minap Bobkó Csaba tabudöntögető elemzésében (Különös Hazugság – Mikszáth Elvtárs, az ÁVH-s) hajmeresztő tényre mutat rá. Az 1945 utáni papperek ideológiai előkészítéséhez kiváló táptalajt nyújtottak Mikszáth vallás- és egyházellenes élcei. Ezekből pedig nála sohasem volt hiány. Bobkó idézi, miként ajánlják egyes kiadók a „Különös házasság”-ot általuk való megjelenésükkor. Most csak az egyiket idézem, a regénynek K. u. K.-nál 2005-ös megjelent változatáét:

„A katolikus pap által teherbe ejtett Déry Mária és a dúsgazdag Buttler János gróf kényszerházasságáról szól a regény. Mikszáth regénye 1810-1815 körül játszódik. A grófot kelepcébe csalták, mivel csak így tudták Máriát megházasítani. A férfi a végsőkig harcol a házasság érvénytelenítéséért, egy fiú gyermekéért és az igaz szerelemért. Ám az Egyház dogmái és a kánonjog nem ad sok reményt a grófnak a jobb életre.”

Szóval zöld út nyitandó a házasságtörésnek, a szabad szerelemnek, a ma oly divatos szingli létnek, szemben a házasság szentségi mivoltát, ezáltal felbonthatatlanságát hirdető rigorózus „dogmá”-val, „kánionjog”-gal. Tudni kell, hogy maga Mikszáth evangélikus volt. Az evangélikusok alapítójának, Martin Luthernek a házasságról is megvolt a felfogása.

„Luther a házasságot külsőséges, világi dolognak tekintette, amely olyan, „akár a ruha, élelem, ház vagy udvar s amely a világi hatalomnak van alávetve. Csak annyira szentség, mint az Istentől rendelt világi elöljáróság.” (Luthers Symbolische Bücher 204, 13. cikkely) Az egyházi házasságjog csak kötél az ember nyakán.” (U. ott, 343. lap) „A házasságot a profán, a császári törvényszéknek kell intézni, amely alatt testünkben élünk.” (Levél Spalatinhoz.)”

(Bilkei Ferenc: Debreczentől – Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez. Székesfehérvár, 1932. Debreczenyi István Könyvnyomdája, 88. old.)

Ilyetén tehát nem csodálkozhatunk Mikszáth e téren való felfogásáról. Visszatérve azonban a „Különös házasság”-ra: a száztizenhat éve megjelent regényt aztán 1951-ben meg is filmesítették, az elvtársvilág nagyobb örömére.

Idemásolok egy rövid (Bobkó által kiemelt) jellemző részletet a regényből. Ebben Mikszáth Zemplén vármegyét így „mutatja be”:

„Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge. Azok a fölséges árnyékok járnak rajta. Azok nem múlnak el. Ott táboroznak a völgyekben, láthatatlan sátrak alatt. Nem az élőké ez a föld, még az övék most is. Az élők csak azért vannak, hogy a holtak intését várják. Minden bokor, minden talpalatnyi föld felkölti az emléküket. Egy paripa nyerít valahol. Hej, mi volt ez? Egy lábnyomot látsz valami elhagyatott pagonyban. Hej, nem-e valami sárga csizma taposta ezt? Szóval itt vannak, előlépnek a ködből, az erdő fái között elsuhannak, a forrásoknál megmutatkoznak. A mitológia is így népesítette be egykor erdeit, forrásait najádokkal, faunokkal, koboldokkal. A keresztény világosság száműzte őket. Üres lett a föld. Oh, jaj, milyen üres! De ezen a csöpp darabon helyreállt megint az ős pogány rend, csak nem csúf faunokkal, de pompás daliákkal. Itt élnek, járnak, suhognak, rohannak. Nem tudnak innen elmúlni. De ne is tudjanak. Mert ha ők egyszer elmúlnak, akkor az élők lesznek holtakká.”

Mikszáth szerint a katolikus klérus buta, velejéig műveletlen, erkölcstelen, mihaszna úri népség. A Szentírás dologtalan papok „csinálmánya”, a szentségek, a szertatások holmi babonák. Más a helyzet azonban a szabadkőművességgel:

„Ne köpdössetek, kérlek, ti demokraták, azokra a megfakult, megvedlett öreg címerekre. Mert ereklyék. Ezekből az apró címerekből volt rakva az a barikád, mely biztosítá annak a nagy, szent címernek a sérthetetlenségét, melynek négy ezüst pólyájában, a folyamaiban ti reméltek egykor halászni, s hármas halmára oda álmodjátok a szabadkőmívesi vakoló kanalat. A magyar nemesség nem volt puszta, rideg fal, mely elkülönzi a kiváltságos osztályt a néptől. Kapu volt rajta, nagy, széles ívvel, hogy minden érdem beférjen rajta.”

Hiába csodálják sokan Mikszáthot népábrázolásaiért, ha azokban a hagyományos magyar nemesi-rendi társadalom a gonosz, ámde a liberális, haladó, demokrata új világ viszont a jó megszemélyesítője. Igaza van életművéről írt végkövetkeztetésében is Bánhegyinek:

„Sivár és kiábrándító a házasság szentségéről való felfogása; a szerelem csak addig szép és kedves előtte, amíg isteni és emberi törvények nem korlátozzák. Kedvteléssel színezi ki a szerelmi vágy keltette izgalmakat, szívesen táplálja a képzeletet a testi szépség részletező leírásával. Mikszáth egészen korának gyermeke; a hanyatló liberalizmus eszmevilágában él és jól érzi magát benne, nem kíván föléje emelkedni, nem akar irányítóan hatni annak a társadalomnak fejlődésére, amelynek jellemző tulajdonságait magán viseli az ő egyénisége is. Visszatükrözi munkáiban ezt a társadalmat, de a tükör inkább hízeleg, mint torzít és kora szívesen vette ezt a hízelgést.” (u. ott, 230-231. old.)

Tudom, sokakat megbotránkoztat a cím: Kedves Mikszáth Elvtárs. Csakhogy az elvtársak nem ok nélkül használhatták fel Mikszáthot démoni ideológiájuk terjesztésére, amelynek tengelyében Marx bal kezének, magának Friedrich Engelsnek az elve állt: a család intézménye meghaladott, ezért meg kell szűnnie – miként a házasságnak is. Az ember csak egy tárgy, amit szabadon lehet adni-venni. Bármennyire is szörnyű leírni, de sajnos tény: Mikszáth liberalizmusával végső soron előfutára volt a mai gender-elméletnek

Tanulság? Lehet valaki akármekkora írói tehetség, ha egyszer nemtelen ideológiák szolgálatába állítja életművét, bizony nem állítható példaképként az olvasóközönség elé. Persze az is igaz, hogy ez korántsem csak a „Különös házasság” írójára vonatkozik.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »