Kedv, reménytelenségek, Zsuzsikák – A 330 éve született Mikes Kelemenre emlékezünk

Kedv, reménytelenségek, Zsuzsikák – A 330 éve született Mikes Kelemenre emlékezünk

Van egy emlékérem, amit mindenki ismer: süveges, bajuszos alak hajol az íróasztal fölé, pennával a kezében. Az asztalon gyertya világít. Az örök literátor jelképe ő, a magányos íróé, aki nem tudja, voltaképpen kinek ír, lesz-e valaha olvasója. Mégis, az irodalom olyan erős védőbástyája, aminek nekivetheti a hátát a legnagyobb reménytelenség idején is.

Beck Ö. Fülöp emlékérme a Nyugat emblémája lett. S ha megpillantjuk, talán előbb jut eszünkbe a folyóirat, mint az, akit az érem ábrázol. Ő az örök száműzött, Rákóczi Ferenc fejedelem hűséges kísérője, a rodostói bujdosó magyarok utolsó maradéka, mindannyiunk barátja: Mikes Kelemen. A levélíró, aki élményeit és érzéseit, tapasztalatait, a bujdosók mindennapjait oly kitartóan írta… négy évtizeden keresztül, levélről levélre.

„…egy nyilat lőtt a levegőbe, mely csak századok múlva hozta haza a száműzött üzenetét” – olvassuk Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében.

Ha derűre, ha csöndes, de fényes és megragadó, elbűvölő humorra vágyik a magyar olvasó, bátran és bizalommal fordul ehhez a kedves, bűbájos társalgóhoz immár évszázadok óta. Van-e magyar írónak annyi barátja, mint Mikes Kelemennek? „Mikes leveleinek értékét, szépségét az adja meg, hogy az ember, aki a sorok mögül ránk néz, egyike a legvonzóbb, legszeretetreméltóbb magyar embereknek. […] Barátságos volt Mikes, a szó legmagasabb értelmében, és ezért van annyi barátja a síron túl is” – folytatja az irodalomtörténet-író.

Ez a szelíd, szerény, szeretetreméltó ember, aki prózaíróként elsőként szólaltatta meg társalgási nyelvünket, amint arra Kosztolányi rámutat Mikes-esszéjében, kora ifjúságától száműzetésbe kényszerült, „bujdosóként” élt egész életében, távol a szeretett hazától. Ismét Szerb Antalt idézem: „Irónia vagy talán sorszimbolika az, hogy éppen ez az első szociális alkotónk a legmagányosabb minden alkotónk között: kirekesztett, száműzött, olvasatlan író…”

Felejthetetlen szavak a felejthetetlen leveleskönyvből. Zágon és Rodostó. A hosszú élet e két végpont között feszült. Az előbbi a vágyak, álmok, az utóbbi a keserű valóság helyszíne volt Mikes Kelemen számára, aki által örök szimbólummá váltak e helységnevek. Szíven üt a Kányádi Sándor versében kimondott igazság: „minden rodostóban / zágont” halljuk szüntelenül. Az önként vagy kényszerből elhagyott szülőföld hangját semmiféle harsogás nem nyomhatja el.

Mikes Kelemen 1690 augusztusában született a háromszéki Zágonban. Tizenhét éves sem volt még, mikor Rákóczi Ferenc szolgálatába került. Ez egész további életét meghatározta. Az Erdélyből induló út a hontalanságba és a teljes magányba vezetett számára. Több állomás után éppen háromszáz évvel ezelőtt, 1720-ban érkezett Rákóczival és társaival a száműzetés végső helyszínére, Rodostóba.

Fiktív leveleiben Mikes Kelemen egy elképzelt nagynénit szólít meg. Az első törökországi levél 1717. október 10-én kelt, az utolsó, a 207. 1758. december 20-án.

Hírdetés

Kedves és elbűvölő a stílus, csodálatosképpen szinte minden megszólalása derűt áraszt. Ennek titka pedig nem más, mint a levélíró szerénysége és végtelen bizalma a Gondviselésben.

„Megindultan melegszünk össze ezzel a nemes, természetes, szeretetre méltó lélekkel. Az arányát bámuljuk benne, a mértékét, amellyel szenvedését közölni tudja. Mesteri a szenvedés szerénységében. Épp ezért mesteri a prózája is. A jó próza titka bizonyára nem is egyéb, mint a szerénység, az igénytelenség, az az alázatosság, amely ügyel az adagolásra, és keveset markol, hogy sokat fogjon” – írja Kosztolányi.

És bizony eszi Mikes türelemmel, zúgolódás nélkül a bujdosók kenyerét Törökországban. Közben szüntelenül hazavágyik. Az erdélyi havasokról álmodik, ébren is.

A reményt nem hajlandó reménytelenségre cserélni. Még akkor sem, amikor „a reménséget is ládában kell zárni”, mert érzi, hogy az osztrák és török között huszonnégy évre kötött béke következménye ez: „huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé”. Ha ládába zárja is, a szívében őrizgeti kitartóan a reményt. Ami azonban évről évre fogy, ahogy fogynak a társak is Mikes körül. A legfájdalmasabb veszteség 1735 nagypéntekén éri, Rákóczi Ferenc halálával. Csak a gondviselő Istenbe vetett bizalom és az ő akaratában való megnyugvás marad rendíthetetlen ebben a lélekben.

Reménytelen szerelmében is éppoly szelíd és szerény, mint honvágyó reménységében. A levelekben bűbájos iróniával leplezi a fájdalmat. A szeretett kis Zsuzsi Bercsényihez megy feleségül, majd özvegységre jutva, a grófnéi címet le nem vetve, elhagyja Rodostót.

1741-ben Mikes Kelemen kegyelmet kért Mária Teréziától. Nem kapta meg. Még húsz évig élt ezután. „Élő emlékként” – ahogy Vörösmarty fogalmaz Mikes búja című gyönyörű versében. A levélírás mellett óriási fordítói munkát is végzett „sivatag magányában”, „kiordíthatatlan reménytelenségében”. A Márvány-tengernek a bujdosók számára fülsüketítő zúgását csak a halál hallgattatta el, 1761. október 2-án.

Idéztük Szerb Antalt, idéztük Kosztolányi, idéztük Vörösmartyt és Kányádit. Tamási Áronnal zárjuk az emlékezést: a Mikes Kelemen (Levél a szülői házba) című novellából vett részlettel.

„Nem illendő dolog az Istenre reáfogni mindent, ami velünk vagy mással történik. De ebben a jelenvaló esetben mégis fel kell sóhajtanunk a legmélyből, hogy mily csudálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat béfödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint! Mikor volna lehetséges jobban látni az efféle rendeléseket, mint éppen a Mikes Kelemen életiben? Azt kell felelni, hogy soha. Ugyanis minden úgy következett egymás után, ahogy a stációk a keresztúton szoktak következni.”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »