„Megint nagyon valószínűen hangzik, amit mond, tehát biztos, hogy hazudik. De mit akar most itt vele kavarni? Lehet, hogy csakugyan nyugtot akar az öreg Piszkos Fred, és ötven font keresetet?” (Fülig Jimmy)
Joe Biden amerikai elnök azt reméli, hogy júniusban a hét vezető ipari hatalom (G7) csúcstalálkozóján találkozhat Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Ezt mondatták ki az amerikai elnökkel, miután másfél hónappal ezelőtt igenlően válaszolt arra a riporteri kérdésre, hogy gyilkosnak tartja-e Putyint, valamint azt hangoztatta, hogy Moszkva beavatkozott az amerikai elnökválasztásba, és „ennek megfizeti az árát”. Persze, azóta már beszélt Putyinnal telefonon, de a kavarás nem állt le. Szankciók meg beszólások, hogy Oroszország továbbra is veszélyt jelent Ukrajnára, amire a Kreml nem is felelhet mást: nincs döntés a jövőbeni Putyin–Biden-csúcs helyszínéről.
Zseniális volt belemászni az orosz medve közvetlen érdekszférájába egy narancsos puccsal. Meg is mordult az orosz medve a veszélyre, hogy a NATO akár pár száz kilométerre felvonulhat az orosz fővárostól.
Az orosz válasz borítékolható volt: Krím-félsziget és Donbasz. Amire ugye reagálni lehet szankciókkal, ám ezek legnagyobb vesztese nem Oroszország, nem Amerika, hanem Európa lett. Persze nagy érték a demokrácia, vagy inkább indok. Erről meg is lehet győzni az európai elitet, azok már évtizedek óta tudják, honnan jön a dörgés. Még a németeknek is fű alatt kellett az üzleteiket folytatniuk, pedig mindenki tudja, ha a nyugat-európai technológia összekapcsolódna az orosz ásványkinccsel (munkaerővel), akkor nem volna vetélytársuk.
Persze kavarni a legnagyobb kihívóval, Kínával is szükségszerű. Elő is hozták Tibetet meg az ujgurokat, amire Európa megmondóemberei ráharaptak,
és elodázták a decemberben született, Kína és Európa közötti beruházási megállapodás ratifikálását. Németország „legnagyobb bánatára”. Azért vannak józan hangok is. Európa egyik legerősebb embere, Angela Merkel német kancellár ki is jelentette: „Európa és az Egyesült Államok közös értékei nem jelentik azt, hogy automatikusan egyeznek az érdekek, és nem szolgálná Európa érdekeit, ha a világ ismét szétszakadna két pólusra.”
Ezzel mintha igazodna Európa másik erős emberének, Orbán Viktornak a nézőpontjához, aki szerint talán mégsem volna elvetendő az oroszokkal való együttműködés.
Ezzel nemcsak a gazdaság erősödne, de talán a keresztény öntudat is. Kína pedig mára megkerülhetetlen tényezővé vált a világon. A glóbuszunk gazdasági súlypontja már évekkel ezelőtt Ázsiába helyeződött át, és Közép-Európának manapság nem Nyugat-Európa, hanem az ázsiai kistigrisek jelenthetik a fenntartható felzárkózás mintáit.
Matolcsy György jegybankelnök fel is sorolja, kik lehetnek a példaképeink: Dél-Korea, Izrael, Dubai (Emirátusok), Szingapúr és a három dinamikus kínai sikerváros, vagyis Sanghaj, Shenzhen és Csengdu.
Ezek a múltban felhalmozott tőke, tudás és technológia nélkül elsősorban a szellemi forrásokra támaszkodva építették fel az eredményeiket.
Mi volna, ha végre az EU is felismerné, hogy az eddigi nagy barát Amerika már az 1970-es olajválság óta azon dolgozik, hogy Európa ne erősödjön fel egy esetleges konkurens szintjére?
Mi volna, ha felismerné, hogy a világ gazdasága másképp is működhet, mint hogy a világ csendőrje mindenkitől levegye a sápot? Mi volna, ha felismerné, hogy egyetlen társadalom sem működhet értékek nélkül? Ezek feladása csak a bomláshoz vezet. Nem elég, hogy gazdaságilag erősek vagyunk, ahhoz, hogy szuverén politikát folytathassunk, esetleg erős hadseregre és önálló gondolkodásra is szükség van. Közép-Európa ezt lassan felismeri. Kérdés, hogy földrészünk – egyelőre – boldogabbik fele belátja-e az igazságát a lesajnált, kommunizmusból szabadult szegény rokonainak.
Megjelent a Magyar7 2021/19. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
