Kártékony politikai képződmény

Az SZDSZ elitje a liberálisokra és a kommunistákra jellemző világmegváltó gőggel, agresszivitással és mélységes lenézéssel tekintett a hazai politika szereplőire.

Szeretném az elején leszögezni: megítélésem szerint a Szabad Demokraták Szövetsége különlegesen kártékony képződménye volt a magyar politikai életnek, tevékenysége brutális és nehezen helyrehozható rombolásokat végzett a magyar társadalom szöveteiben. De tegyük fel a kérdést: milyen országot akart felépíteni az SZDSZ?

A Szabad Demokraták Szövetségében olyan értelmiségiek egyesültek 1987–1988 táján, akiknek meggyőződésük volt, hogy minden jó a Nyugatról jön, hogy a globalizáció elkerülhetetlen és hasznos folyamat, hogy a liberalizmus uralma jött el a földön, s a nemzetállamok korának egyszer s mindenkorra vége van. A szabad demokraták szerint nem kell semmi mást tennünk, mint egy az egyben követni a nyugati, atlanti mintákat, átvenni intézményeiket, egyben elfelejteni a nemzeti hagyományokat, elfelejteni Trianont és a határon túli magyarságot, hiszen minden, ami Nyugatról jön, modern és nagyszerű, s minden, ami a nemzeti vagy közép-európai hagyományokból jön, ódivatú és elavult.

Az SZDSZ egy az egyben elfogadta a globális pénzügyi háttérhatalmak által ekkor már javában terjesztett és alkalmazott gazdaságfilozófiát, a neoliberalizmust, amely a piac mindenhatóságát hirdette és az állam visszaszorítását követelte; Hayek, Milton Friedman és Soros György elkötelezett híveként vallották az 1989-ben létrehozott washingtoni konszenzust (privatizáció, liberalizáció, dereguláció), s hirdették, hogy a nyugati tőkének meghatározó szerepet kell játszania a magyar gazdaság átalakításában. Számukra csak egyetlen dolog számított: a globális rend létrejötte, amelyhez Magyarországnak önként és dalolva kell csatlakoznia.

Az SZDSZ és értelmiségi holdudvara azonban nemcsak a globális háttérhatalom gazdasági elképzeléseihez, a neoliberalizmushoz csatlakozott, hanem annak kulturális-ideológiai oldalához, a kulturális marxizmushoz vagy más szóval kulturális baloldalhoz is. A frankfurti iskolából a húszas években elinduló irányzat lényege az, hogy minden hagyományt és kulturális örökséget meg kell kérdőjelezni, kritizálni kell, elsők között éppen a nemzeti identitást (honpolgárok helyett kozmopolita világpolgárok kellenek), a vallást, a szexizmust (vagyis az állítólagos férfiuralmat).

Ez a konzervatív nyugati kultúrát felborítani akaró nihilizmus a hatvanas évek diáklázadásaiban, a beatnemzedékben már egyértelműen tetten érhető volt (gondoljunk a Marx–Mao–Marcuse-féle szentháromságra vagy Daniel Cohn-Benditre, a szabad szerelemre, a hippimozgalomra stb.), s a szabad demokraták meghatározó emberei, többek között Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és mások is éppen ezekkel a generációs alapélményekkel indultak el.

A kulturális marxizmus, amely a két háború között Németországban indult, majd Hitler hatalomra jutása után az Egyesült Államokba, a Columbia Egyetemre tette át székhelyét, a hetvenes-nyolcvanas évekre meghódította a nyugati közvéleményt, a mainstream értelmiséget, és létrehozta a political correct beszédmódot. A konstrukció a közép- és kelet-európai rendszerváltások idejére összeállt: a globális háttérhatalom érdekében egyik oldalon létrejött a piac mindenhatóságát hirdető neoliberális gazdaságfilozófia, amely a nemzetállamok alárendelődését és végül megszüntetését, egy globális világkormányzást tűz ki célul, a másik oldalon uralkodó helyzetbe került a kulturális marxizmusra épülő, politikailag korrekt világlátás, amely létrehozza az évszázados tradícióktól megszabadított világtársadalmat, melynek individuumai nem tűrnek el semmilyen közösségi kötöttséget, hagyományt, tekintélyt, rendet és erkölcsöt, és a mindenkori „másság” és a „kisebbségek” híveivé válnak (leszámítva persze a határon túli magyarságot).

Nos, a szabad demokraták ezzel a világképpel azonosultak, ezt tették magukévá, s ezt kívánták megvalósítani Magyarországon is. Velejéig kozmopoliták és globalisták voltak, és ma is azok: Magyarországot egy elavult és ócska helynek tartják, és – ennyi év után már bátran kimondhatjuk – nem túlzottan kedvelik, esetenként gyűlölik is. Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltás hajnalán kimondta a szabad demokrata világlátás Magyarországgal kapcsolatos leglényegesebb krédóját: „Lábszag és Mucsa, vagy szabad demokrata többség!”

Ki kell mondanunk: a Szabad Demokraták Szövetsége egy egészen elképesztően sajátságos képződmény volt a világ pártpolitikai térképén. Bármerre is nézünk a közép- és kelet-európai régióban, a liberális pártok mindegyike is elsősorban nemzeti párt, s csak utána liberális. S bár Nyugat-Európában a baloldali és liberális pártokat erősen áthatotta a kozmopolitizmus, a multikulti – sőt, részben a kereszténydemokrata-konzervatív pártokat is –, mégis, kiélezett helyzetekben nem mennek szembe az alapvető nemzeti érdekekkel.

Ez a demokratikus politikai verseny alapszabálya: ideális esetben a pártok mindegyike – legyen akár konzervatív, szociáldemokrata, agrárius, zöld vagy liberális – nemzeti párt, s csak utána egy ideológia hordozója, követője. Ezt nevezzük nemzeti minimumnak vagy nemzeti konszenzusnak, amely például már a világháborúk idején is feketén-fehéren megnyilvánult a hadviselő országokban. Éppen az első világháború után Magyarországon hatalomra került polgári radikálisok és kommunisták voltak a kivételek, Jásziék és Kun Béláék, akiknek ebből a szempontból örökösei a szabad demokraták.

Az SZDSZ tehát még a liberális pártcsaládon belül is kuriózumnak bizonyult: nem nemzeti párt volt, hanem a globális-kozmopolita pénzügyi és „liberális” háttérhatalmak helyi képviselete Magyarországon.

Az SZDSZ elitje a liberálisokra és a kommunistákra jellemző világmegváltó gőggel, agresszivitással és mélységes lenézéssel tekintett a hazai politika szereplőire. Különösen elutasították – a népi-urbánus vita hagyományát folytatva – az MDF „mucsaiságát”, és természetesen antidemokratikusnak, fasisztának, rasszistának és antiszemitának bélyegezték őket.

1994-ben azért álltak az MSZP mellé, mert a lelkük mélyén a posztkommunizmusnál sokkal nagyobb veszélyt láttak az állítólagos nacionalizmusban, a magyar nemzeti identitásban, a hagyományokban, s persze az antiszemitizmusban. A szocialistákkal egyesítette őket az internacionalizmusnak is nevezhető kozmopolitizmus, a Nyugat-imádat, a nemzeti érzések lebecsülése. S bár 1998-ra kis párttá váltak, a szocialistákkal koalícióban képesek voltak arra, hogy egészen 2010-ig az országra kényszerítsék neoliberális, globalista, kozmopolita és politikailag korrekt világlátásukat. Mindig elitpolitikát folytattak, a sokaság, az emberek véleményétől a legkevésbé sem zavartatták magukat. Ha belegondolunk, mindez döbbenetes: egy egészen kis párt akarata érvényesült ebben az országban 12 éven át legalább, de valójában az egész 25 éven jelen maradt a keze nyoma, és még ma is itt van.

Friss hír: a Magyar Bálint által szerkesztett és írt, az Orbán-kormányt maffiaállamként, Magyarországot korrupt oligarchiák országaként bemutató könyvet tárgyalták nemrég az Európai Parlamentben; a vita után a szocialisták osztrák frakcióvezető-helyettese arról beszélt, hogy most már megértette Magyarország működését… Illetve: 2016. február 25-én a déli órákban a Columbia Egyetemen (véletlenül épp itt) Magyar Bálint könyvéről vitatkoztak. Az SZDSZ nem szűnt meg, csak átalakult.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »