Káprázatos magyar teljesítmény a Himalájában

Káprázatos magyar teljesítmény a Himalájában

Ugyan „csak” 8091 méter magas, a világ talán legveszélyesebb nyolcezrese az Annapurna. Magyarok még nem mászták meg, egészen mostanáig. Klein Dávid május elsején, komoly kínok közepette kapaszkodott fel a csúcsra. Az MNO-nak mesélt arról, miért nem vette elő odafent a magyar zászlót, mit evett és ivott a hegyen, és hogy milyen érzés volt békásmegyernyi jégtömb alatt sétálgatni, az egyik leggyilkosabb kuloárban. Interjú.

– A tavalyi Manaszlu-expedíció után volt egy pár sérülése, az orrát is eléggé megviselte a túra. Most is „gazdagodott” egy-két sebesüléssel?
– Igen, a mostani például már új bőr az orromon (nevet). Ez mondjuk nem meglepő: a magashegyi mászás során sokkal gyakoribbak az égési sérülések, mint a fagyás, hiszen odafent ritkább a légkör, könnyen éget a nap. A csúcstámadás során meg már nem azzal foglalkozik az ember, hogy az orrát kenegesse. Én egyébként természetes úton védtem az arcbőrömet, hatalmas szakállat növesztettem a hegyen. További probléma volt, hogy a nyaki nyirokcsomóim egy ízben nagyon megduzzadtak, antibiotikumot is be kellett vennem. Emellett a kettes táborig nagyon fájt a térdem, ödémásodott. Viszont érdekes módon a kettes fölött elmúlt a fájdalom.

– Gasherbrum II, Manaszlu, Cso-Oju és végül most az Annapurna: a negyedik nyolcezresére kapaszkodott fel. Tudná őket jellemezni egy-egy szóval?
– Huh, ennyire röviden talán nem. A Gasherbrum II-nél a csapatélmény volt rendkívül erős. Klasszikus magyar nagy csapatos expedíció volt. Még teljesen zöldfülű voltam akkor. A Cso-Oju egy igazi vagány hullámlovaglás volt csúcs alatti visszafordulással, majd hetekig tartó várakozással, végül sikeres csúcsmászással. A legerőteljesebb csúcsélményem itt volt a nyolcezresek közül, úgy éreztem, hogy irányításom alatt tartom a helyzetet, ami ritkaság 8000 méter magasan. A Manaszlunál a természeti szépséget emelem ki. Esztétikailag frenetikus élmény volt, de ott voltam a legmagányosabb. Az Annapurnánál pedig az objektív veszély, ami elsőre beugrik. A legritkábban mászott nyolcezres, alig kétszáz ember kapaszkodott fel rá eddig, és majdnem 20 százalékos a halálozási arány. Én sem akartam orosz rulettet játszani.

– Kezdjük az elején. A március 11-i indulás előtt az édesanyján kívül felhívott még egy embert: Kollár Lajost, Erőss Zsolték egykori expedícióvezetőjét. Két okra tippelnék, de inkább mondja el ön, miért.
– 2012-es expedíciójuk során Erőss Zsolt támadott egyedül csúcsot, Horváth Tibor ugyanis útközben visszafordult, és ereszkedés közben életét vesztette. Lajostól arról érdeklődtem, merre van Tibi emlékhelye. Egy fényképet küldött, ami alapján meg is találtam az alaptáborban, és egy sálat kötöttem a kő köré, amire a nevét vésték.

– Szakmai tanácsot is kért Kollártól?
– Igen, beszélgettünk valamennyit, értékes volt, amiket mondott. Elsősorban ő is a Célkereszt veszélyeit emelte ki.

– Ez a kettes és hármas tábor közötti Crosshair (Célkereszt) kuloár a hegy megmászásának kulcsa. Erőss Zsolték is így beszéltek róla 2012-ben, Horváth Tibor ezen a szakaszon lelte halálát. Félelmetes a híre, hogy néz ki ez a szakasz?
– Valóban ez a legveszélyesebb szakasza a hegynek. Egy V alakú bevágást kell elképzelni a hegyben, mely igen meredek. A kuloár jobbra hajlik, bal oldalon, közvetlenül fölötte békásmegyernyi jégtömeg lóg. A kuloár alatt még 20 perc gyaloglás után is szegélyezik az utat asztal nagyságú jégtömbök, melyek a fenti falból szakadtak ki. A jégomlások mindig reggel 7.30 után vannak, napfelkeltét követően. Megígértem magamnak, hogy felfelé menetben nem keresztezem reggel 7 után a kuloárt, ugyanis így másfél órán keresztül tart a közvetlen életveszély. Ez lefelé 10-15 perc. A jégomlás melletti másik veszélyforrás a lavina, ami feljebb, a 3-as tábor fölötti részről szokott alázúdulni, és végigsöpör a kuloárban. A felfelé mászók a kuloár bal oldalán haladnak, így őket inkább a jégomlás fenyegeti. Mi is voltunk olyan helyzetben, hogy kapaszkodtunk fel a jégfalon, miközben jobbra alattunk dübörgött végig a lavina. Szerencsére csak a hófelhőből kaptunk.

A Crosshair kuloár, melyben Horváth Tibor életét vesztette 2012-ben. Klein Dávid is tartott tőle rendesen Fotó: Klein Dávid

– Az Annapurnát a Crosshair miatt tartják a világ egyik legrizikósabb hegyének vagy a sajátos mikroklímája okán?

– A kuloár miatt elsősorban, de a klímája is közrejátszik benne. Északi fekvésű, így rettentően hideg van fent, ráadásul szinte állandóan erős szél zavar a mászásban. A csúcson annyira fáztam, hogy nem tudtam elővenni a magyar meg a Johnnie Walker-zászlót fotózkodáshoz. Attól féltem, hogy elfagy a kezem.

– Már a Manaszlu után is az Annapurnát emlegette lehetséges célpontként, mely a K2-n kívül az egyetlen nyolcezres, melyet nem mászott meg magyar. Ennyire vonzódik a hegyhez, vagy szem előtt tartja a magyar expedíciós küldetést is?
– Örülök a hazai expedíciós mászás sikereinek, de én elsősorban azért vágtam neki, mert nagyon érdekelt ez a hegy. Tudom, ez egy önző motiváció részemről. A hazai expedíciós mászás számára egyébként még hátravan a Sisapangma fő csúcsa is (annak idején a magyar csapat csak az előcsúcsig mászott) és az Everest palack nélküli megmászása. A Johnnie Walker Annapurna Expedíció olyan volt nekem, mint egy meredek jégfallal farkasszemet nézni. Ott is előtte addig kell barangolni az embernek a saját fejében, míg biztosan tudja, hogy készen áll megmászni az utat minden veszélyével együtt. A Manaszlu a kis falvakkal, varázslatos tájakkal, jakokkal hobbit trekk volt az Annapurnához képest. Ez a mostani igazi vadonélmény volt, a világtól teljesen elzárva. Időnként jött az alaptáborba egy helikopter, kis túlzással hozott pár darab fagyott csirkét meg egy rekesz káposztát, és ennyi.

– Mondhatjuk, hogy a Manaszlu egy havas domb volt az Annapurnához képest?
– Igen, az.

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

– Az alaptáborba (BC) hat nap alatt tervezett felgyalogolni, de végül nem talált oda. Ön hibázott?
– Igen, az én hibám volt. 1:100 000-es térképet vittem magammal, és azt hittem, simán megtalálom majd a tábort plusz információk nélkül is. A műholdas telefonon meg rajta hagytam az akkumulátort, így villámgyorsan lemerült. Mobilhálózat nem nagyon volt, se jól látható ösvények, így bolyongtam egy ideig, a vizem is elfogyott. Végül, bár csak utólag tudtam meg, 30-40 percnyire a céltól fordultam vissza, és végül helikopterrel jutottam el az alaptáborba.

– A BC-ben nyolc-tízféle nációval találkozott, kivel került a legközelebbi kapcsolatba?

– A nyugati mászók közül négyen voltunk palack nélküliek, közülük Josttal, egy 23-24 éves német sráccal barátkoztam össze legjobban. Egyikünknek sem volt serpája, könnyű cuccal másztunk egészen hasonló stratégiával, szóval eléggé egymásra találtunk.

– Először március közepén próbáltak meg felmászni a csúcsra, de visszafordultak. A körülmények kísértetiesen hasonlóak voltak Erőssék csúcstámadásához: romló időjárási viszonyok, időből kicsúszó felfelé haladók. Ott utóbb azt mondták, hogy bár „csupán” Horváth Tibor halt meg, könnyen tömeges tragédiával zárulhatott volna a kísérlet.
– Igen. A mi esetünkben az alaptábornak csak a fele indult el felfelé, mert bizonytalan volt az időjárási ablak. Aztán ennek a csoportnak a fele visszafordult a kettes táborból. Az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy a négyes táborból elindulunk fel, de hamarosan mi is levonultunk. Aztán várakozhattunk az alaptáborban – 11 napot…

Az egyes tábor alatti hatalmas gleccser Fotó: Klein Dávid

– Mivel múlatta az időt?
– Bár ez nem tűnik túl hegymászós dolognak, de elég sok filmet néztem a sátramban. Alapvetően odafigyeltem a napi rutinra, hogy ne tespedjek el: mindennap edzettem gumiszalaggal, kamillával inhaláltam, figyeltem az időjárás-jelentést és pihentem. Na, meg próbáltam inkább felfelé kémlelni. Az mondják a hegyen, ha valaki sokat nézeget lefelé, nincs kész a csúcstámadásra, inkább már menne haza. Ja, és igyekeztem szavakat is tanulni.

– Milyen szavakat?
– Beszélek valamennyire urdu nyelven, ezért picit gyakoroltam odafent. Egyébként nem örültem, hogy ennyi időt kellett lent töltenünk, féltem, hogy „elveszik” az akklimatizációnk, hiszen nagyon alacsonyan van az alaptábor.

– Van még más nyolcezres, melynek 4200 méteren van az alaptábora.
– Kétlem.

– Írta internetes naplójában, hogy a metál is dübörgött a fülébe lent. Van kedvenc együttese?
– Régen azt hittem, a metál olyan, hogy beöltözik feketébe a zenekar, felmennek a színpadra, aztán hörögnek, és közben ledarálnak egy csirkét. Aztán volt egy metálénekes barátnőm, és felvilágosított. Azóta olykor hallgatok metált is, de nincs kiforrott zenei ízlésem, sok mindent szeretek.

– A második csúcstámadás előtt lejjebb ereszkedett az alaptáborból, a jeges, sziklás táj helyett bokrokat, tavat, élőlényeket látott. Ez valami hóbort, vagy csak így tartotta kedve?
– Szokásom így tenni. Szeretem mászás előtt megmutatni magamnak, hogy milyen az az élő, organikus világ, ahová visszatérek majd, ha megérdemlem.

Az oltár, az Annapurna alaptáborában, ahol az alpinisták áldást kérnek a sikeres mászásra Fotó: Klein Dávid

– A szokásos energiazselé-tea-zacskós kaja volt a menü a hegyen mászás közben?
– Jost szerette ezeket a liofilizált trekker kajákat, szerintem ehetetlenek. Én hoztam zacskós töklevest, zacskós kínai nudlilevest, amibe tettünk fokhagymát. Bár mi voltunk a legfapadosabb páros a hegyen, egyedül mi vittünk fel mézet és citromot. Ha hóléből csinál az ember ételt, mindennek hólé íze lesz, kivéve, ha méz és citrom kerül bele. Finom teákat főztünk belőle. Ezenkívül vittem fel marcipánt és újításként tubusos energiazselét. Utóbbi rendkívül hasznos volt, mostantól mindig viszek belőle.

– Nézzük a második csúcstámadást!
– Április 28-án indultunk. Vigyáztunk, hogy ne pörgessük túl magunkat, ennek ellenére a magasságra sem Jost, sem én nem reagáltunk jól, nekem meg ödémásodott és eléggé fájt a térdem, így elég morcosak voltunk, amikor lepihentünk a kettes táborban. Persze csak azután, hogy két órán át ástam ki a hó alól a sátramat. A kettesből a hármas felé haladva időben keltünk át a Célkereszten, nagyon jó időt mentünk. A hármas tábor viszont egy olyan kicsi platón van egy jégfal mellett, hogy szabályosan meg kellett harcolnunk a sátorhelyért. 30-án remek iramban felmentünk a négyesbe. Az eredeti 4-es tábor fölött, 7000 helyett nagyjából 7300 méteren állítottunk sátrat a csúcstámadás előtt. Kollár Lajos is figyelmeztetett rá korábban, hogy rengeteget kell majd nyomot törni, így hosszabb időbe telik a csúcstámadás. Így is lett, úgyhogy jól jártunk a változtatással. Indulás előtt három liter folyadékot akartunk leolvasztani Josttal, de csak másfelet sikerült, mert elfogyott a gázunk a palackból. Jost mondta is, hogy ne menjünk így, ez nem lesz elég, de megnyugtattam. Nagyjából két óra pihenés után, este negyed 12 körül kezdtük a csúcstámadást. A rendkívüli hideg miatt sokszor megálltunk megmasszírozni a tagjainkat.

– Hány fok lehetett?
– Mínusz 27-30 körül, a szél 30-40 km/h volt minimum, 50-60 km/h-ás lökésekkel. Nagyon vártuk a napfelkeltét, mert elégtelen volt a keringésünk és fáztak a végtagjaink. Jostnak ez volt az első nyolcezrese, még nem tapasztalt olyat, hogy így zsibbad a keze. Haladtunk felfelé, majd egy Mario nevű srác csatlakozott hozzánk. 50 perc gyaloglás, 10 perc pihenő: ezt a stratégiát tartottuk. A reggeli órákban értük el a traverzt, gondoltam, egy óra múlva ott vagyunk a csúcsra vezető kuloárnál. Persze még sehol nem voltunk. Aztán hirtelen a kötelek is elfogytak, amiről a serpák elfelejtettek szólni lent. Nekem ugyan volt jégcsákányom, de Mario például csak botot hozott, így ő bármelyik pillanatban kicsúszhatott volna. Végül felkapaszkodtunk a kuloárban, és megláttuk az előcsúcsot és Nadavot, az izraeli srácot. Josttal végeláthatatlan sakkpartikat vívtak lent, és elhatározták, hogy ha felérnek, lejátsszák a világ legmagasabban vívott partiját Jost okostelefonján. Arra kértek, rögzítsem a játékot. Ezt én meglehetősen nyersen visszautasítottam, amit ma már sajnálok, de akkor is őrült ötletnek tűnt. Végül továbbmentünk, és a kis csapatból én léptem először a csúcsra, 13.38-kor, felhős idő közepette. 20 perc múlva indultunk is lefelé. Picit eltévedtünk a kuloárban, egy órát bolyongtunk, de épségben beestünk a sátrunkba a felső négyesben. Telefonálni viszont csak másnap este nyolckor volt erőm az alaptáborból, hogy tudassam az itthoniakkal: sikerült.

– Közel harmincan értek fel május elsején, amihez – figyelembe véve, hogy az Annapurnáról beszélünk – komoly szerencse is kellett.
– Szerintem inkább azon múlt, hogy ritkán látható jó összetételű, motivált csapat jött össze. Meteorológiailag egyébként nem is volt olyan kiváló az időjárási ablakunk, ennek ellenére rengetegen feljutottunk. Az egyik, ha nem a legjobb éve volt ez az Annapurnának, sokat javítottunk a halálozási statisztikán.

Szemben az Annapurna 8091 méter magas csúcsa Fotó: Klein Dávid

– Szemetes volt a hegy? Itt is fizettek, ha vittek le magukkal hulladékot a mászók?
– Nem, ritkán mászott hegyről van szó. Az egyes tábor kicsit az volt, de mi igyekeztünk minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyni.

– Egyesek önre ragasztották a bélyeget, hogy biztonsági mászó, ezért fordult vissza annyiszor a Mount Everestről, és ezért nem tudott még toprizikós nyolcezrest megmászni. Hogy érzi, az Annapurna expedíció elcsitítja ezeket a hangokat?
– Ha az vád, hogy biztonsági mászó vagyok, az baj, hiszen nekem pont ez a célom. Szerintem a mászásnak nem az a lényege, hogy az életünk túlzott kockáztatása árán felmenjünk a csúcsra, hanem hogy egy nehéz és szép célt teljesítsünk. Minden veszélyfaktort persze nem lehet kiiktatni, de arra törekszem, hogy minimalizáljam a tragédia és maximalizáljam a siker lehetőségét. Alapvetően technikai mászó vagyok, úgyhogy inkább választanám a Mount Everest meredek keleti falát, mint egy lavinaveszélyes hegyet.

– A Manaszlu után mondta az Annapurnát, most mit mond?
– Napokon belül eldől, mi lesz a következő, a K2-vel erősen szemezek. A magyar expedíciós mászók eredménysorából még hiányzik a Sisapangma fő csúcsa, a K2, az Everest palack nélküli megmászása és az, hogy ne csak feljussunk, hanem vissza is térjünk a Kancsendzöngáról. Nehogy félreértsen valaki, nem megsérteni akarom Erőss Zsoltot és Kiss Pétert, akik ereszkedés közben ott haltak meg. Inkább tisztelgés lenne az ő emlékük előtt, csakúgy mint az áldósál Horváth Tibi emlékszikláján az Annapurna alaptáborában. A fenti négyes egyikét tervezem következőre.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »