„Kiállításunk alkotásai abban a korban készültek, amikor két ember kapcsolata a valós találkozásban, a szemtől szemben látásban és az együttlétben fogalmazódott meg. Ugyanakkor emlékeztetnek egy kapcsolatra, amelynek kötelékei egyre inkább meglazulnak és feledésbe merülnek: ez az ember és Isten kapcsolata” – olvasható a Bibliamúzeum új időszaki tárlatának kísérőfüzetében.
A kiállítás a Dunamelléki Református Egyházkerület újjáépült és nemrég átadott Ráday utcai terében nyílt meg szeptember végén, és december 17-ig látogatható. Az összeállításban, amely teljes egészében egy magángyűjtemény festményeiből és szobraiból készült, olyan alkotókkal találkozhatunk, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovits Gyula, Vaszary János, Berény Róbert, Patkó Károly, Vörös Géza, Kernstok Károly, Ámos Imre vagy Bernáth Aurél. A tárlatot a Bibliamúzeum munkatársaival, Timár Gabriella igazgatóval, valamint Bán Boróka és Molnár László művészettörténészekkel együtt néztük meg.
Nem szokványos, hogy egy bibliamúzeumnak időszaki, ráadásul képzőművészeti tárlatai legyenek. Mi inspirálta Önöket, amikor erre az útra léptek? – tesszük fel az első kérdést. Timár Gabriella igazgató rövid visszatekintéssel válaszol. – Az eredeti tervben, még a 2010-es évek elején az szerepelt, hogy csupán bibliatörténeti kiállítás lesz ebben a térben, de az első képzőművészeti tárlatok nagy sikert arattak, és kiderült, jelentős missziós lehetőséget is hordoznak, így tudtuk, élnünk kell ezzel. Ugyanis nagyon sok, egyházhoz nem kötődő embert sikerült megszólítani ezekkel az alkalmakkal. De a kiállítás a másik irányban is hat: azok, akik egyházi közegből érkeznek, találkozhatnak a magyar képzőművészet csodálatos kincseivel. Az Isten által megáldott emberek keze munkájában, az alkotásokban pedig Isten munkája érhető tetten. Ráadásul minden tárlat bibliai üzenetet hordoz, ez a mostani például a teremtmények egymás közötti és a Teremtővel való viszonyát mutatja be. A már említett kiadványban így ír erről Molnár László az Én és a Te kapcsolatáról szólva, Martin Bubert idézve: „»Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja ki az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.« Az Én-Te tapasztalásában az ember a másik lényére csodálkozik rá. Az abszolút viszony az, amikor az ember Istent szólítja Te-nek. Aki a világot benne szemléli, az ő jelenlétében él.” E gondolatok alapján épült fel a kiállítás, amely egyszersmind arra is felhívja a látogatók figyelmét, hogy „az Isten emberrel való kapcsolatának alapja Isten emberszeretete, amelyet Jézus Krisztus tanít a világnak. Ennek az értéke határozza meg az egymásban kapott kapcsolatainkat. Jelen lenni a másik életében. Szent kötelékek tesznek felelőssé minket egymás iránt” – olvasható a leírásban.
Az újranyitásra készülve szinte az elsők között fogalmazódott meg a gondolat, hogy a leendő kiállítás témája a kapcsolat, a kötődés legyen. – Motivált minket – árulja el Timár Gabriella –, hogy szűkében voltunk a valódi kapcsolatoknak. Nemcsak a Covid-járvány miatt, hanem a Bibliamúzeum helyzete miatt is, hiszen az újjáépítés alatti várakozás ideje volt ez. Szerettük volna a képeken keresztül megmutatni azt is, milyen volt régen a valódi egymás mellett élés, amiből sok minden biztosan hiányzik a ma emberének életéből, és vágyik rá, keresi, hiszen hozzátartozik az emberi léthez.
Mindez igaz egy tárlatra is, mert hiába találkozhatunk ma már szinte bármelyik képzőművészeti alkotással virtuálisan, egészen más egy térben lenni vele. Másfajta, erősebb érzéki tapasztalatot szerezhet az ember egy műről annak fizikai közelségében. Egy Nádas Péter-mondattal vetjük fel mindezt a szakértőknek: „Psziché nélkül fűzisz sincs, az érzékelés mikéntje hozzátartozik az ember sorsához.” Ők pedig a kiállításon látható egyik kép történetével válaszolnak erre: Sok évvel ezelőtt egy, a teremtéstörténetet feldolgozó gyerekfoglalkozáson használták Patkó Károly Ádám és Éva című festményét. Nagyon sokat foglalkoztak vele, de élőben sosem látták, láthatták az alkotást. Amikor megtudták, hogy ez a kép valóságosan is a közelükben lesz majd heteken, hónapokon át, eltöltötte őket az izgalom. Mert hiába látták korábban a képernyőn napról napra, egészen más a valóságban nézni, értelmezni egy művet. És igény is van minderre, teszi hozzá az igazgató, hiszen amikor egy kiállításon megkérdezik a vitrinben lévő Vizsolyi Bibliáról, hogy „de ez akkor tényleg igazi?”, ebben a kérdésben éppen az van benne, hogy az igazival akar az ember találkozni.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy miként állt össze a végleges anyag, hogyan formálódott a tárlat koncepciója. Bán Boróka a katalógus felől közelít a válaszhoz. Mint mondja, mindenképpen szerettek volna kísérőkiadványt készíteni, és nemcsak egymás között, de a kiállítás anyagát kölcsönző magángyűjtővel is sokat beszélgettek. Így került elő a kapcsolat mint téma, amelyről rögtön tudták, hogy többféleképpen megragadható, ugyanakkor határozottan mutat bizonyos irányokba. Az idézeteket, a különböző szövegeket Molnár László válogatta, a szentírási szövegrészlet pedig mindennek az alapja és egyben a tárlat címe is lett. A kiállított alkotások viszonylag egyazon korszakban, a 20. század elején készültek, de stílusukban, művészeti eszközeikben sokfélék, így az elrendezésnek köszönhetően maguk is kapcsolatba lépnek egymással. Ez szintén adhat egyfajta élményt a látogatónak, tesszük hozzá mindehhez. Az is a kapcsolatok fontosságára utal, ahogy a Bibliamúzeum szakmailag kötődik a magyar képzőművészeti élethez. A szeptember végén nyílt tárlat kiemelkedően magas értéket képvisel, igaz ez a művek színvonalára és a képek eszmei értékére is. A múzeum jó szakmai kapcsolatot ápol különböző galériákkal, múzeumokkal és nem utolsósorban a magángyűjtőkkel, ez teszi lehetővé, hogy ilyen rangos kiállítást hozzon létre. Híre ment, mondja az igazgató, hogy szép tárlataink vannak. A kölcsönzők eljönnek és megnézik, milyen kiállítást készítettünk a kincseikből, és ha azt látják, hogy szépet, tartalmasat tudunk alkotni, akkor más alkalommal is szívesen kölcsönöznek nekünk a gyűjteményükből. A legutóbbi időszak emlékezetes tárlata volt az Udvardi Erzsébet-kiállításunk vagy a Mint liliom a tövisek között című, amelyen 20. századi magyar női képzőművészek munkáit láthatta a közönség.
Ahogy arról már szó esett, a mostani kiállítás az Isten és az ember, illetve az ember és ember közötti kapcsolatról mesél. A tálaton Ádám és Éva történetétől, a bűnbeeséstől és az elszakadástól az utolsó vacsorán át egészen Jézus mennybemeneteléig számos bibliai epizód művészi megformálásával találkozhat a látogató. A kiállítás egyik központi darabja Ferenczy Károly A tékozló fiú című nagyszabású festménye, amelyen megrázó módon rajzolódik ki mind a kapcsolatoknak, mind azok hiányának tragikussága. A kép egy komplett bibliaóra-sorozatot rejt magában. Érdemes szót ejteni a három szereplő elhelyezkedéséről: az asztalfőn ül az apa, középen, a nézővel szemben a testvér, míg az asztaltól jobbra és távolabb meztelenül áll a tékozló fiú, aki hazatért a szülői házba. A gesztusok is jelentőségteljesek: az apa ül, de karjait kitárva fordul a tékozló felé; kézfejét Ferenczy éppen úgy festette meg, hogy ölelésébe a mellette ülő másik fia is egészen beleférjen, a tékozló pedig lehajtott fejjel fordul el az aszalnál ülőktől. A képen látható tárgyak, a színes ruhák kiemelik a tékozló fiú mezítelenségét, és a fehér terítővel borított nagy asztal az úrvacsorára megterített úrasztalát idézi.
Másképpen jeleníti meg az isteni erőt és a szeretetet Kmetty János Mennybemenetel című alkotása, amelyen a központi Krisztus-alak mindent lebíró erejével és lendületével magához – és ezzel együtt felfelé – vonzza a körülötte lévőket, a János evangéliumából ismert biztatás szerint: „ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok”.
A további képek is hasonló megrendülést váltanak ki a kapcsolatokhoz tartozó érzések, emberi interakciók vagy éppen azok hiányának megjelenítésével. Molnár László hangsúlyozza, hogy ez utóbbi, azaz a kapcsolat hiánya szintén rendkívül fontos téma a tárlaton. Erről mesél a kiállítótérben elhelyezett néhány szobrászművészeti alkotás is. Kövesházi Kalmár Elza kecses táncosai, Schaár Erzsébet vékony, törékeny, de határozott alakjai a magányt és a társas élet tereit idézik meg.
Az egymással is párbeszédbe lépő képeken más-más módon fogalmazódik meg a vágyakozás. Iványi-Grünwald Béla Nyár című festményén egy kalapos férfi pipázva ül egy házban, és a nyitott ajtón át kifelé néz. Tekintete – ez a festmény legpontosabban kidolgozott részlete – fókuszált, egyértelműen látni akar valamit vagy valakit, nem csupán a tájat bámulja. Pipázása nyugodtságot fejez ki, öltözéke felkészültséget tükröz. Másképpen vágyakozik Bernáth Aurél Nő az ablakban, macskával című képének szereplője. A reményt sugárzó, zöld spalettás ablakban könyöklő nő magányos, hiába van mellette egy másik élőlény. Az alakok elrendezése is azt üzeni: itt még elférne valaki. Vaszkó Ödön Bérház című festményén az ablakokban látható alakok szintén magányosak, míg az épület előtti téren, egy padon két ember meghittségben ül egymás mellett. Az egyik ablakból mintha sóvárogva nézné őket valaki, az emberi közelség után vágyakozva.
A kapcsolatokat ábrázoló képeken szembetűnő a harmónia. Derkovits Gyula festményén (Mi ketten) szinte nem is lehet elhatárolni egymástól a két arcot. Tóth Menyhért Madonnájának két alakja – egy felnőtt és egy gyermek – mintha egy végtelen spirál része volna. A kiállítás legértékesebb és bizonyosan leghíresebb darabja Csontváry-Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása (Randevú) című festménye, amely mindent felülmúló harmóniát áraszt. A két szerelmes alakja a majdnem szimmetrikusan kettéosztott tér világos felén áll, egyenesen; mintha kettősük adna fényt a kép e részének, mintha kézfogásuk és egymásra tekintésük borítaná virágba az út menti fákat, s mintha a felkelő (vagy lenyugvó) nap vörös izzása csupán a visszatükröződése volna mindennek.
„Soha nem volt olyan közlékeny az ember, mint korunkban – olvashatjuk a kiállításról szóló kiadvány bevezetőjében. – Ezért könnyen tűnhet olyannak a világ, ahol mindenki elérhető és mindenki jelen van (…), mintha nem is volnának határai az emberi kapcsolattartásnak.” Ám ezek a határok éppen a határtalannak gondolásban vannak, a mindenhatóság ugyanis nem adatott át az embernek. Törékenyek és végesek vagyunk, kapcsolataink is sérülékenyek, óvandók. A tárlat címét adó bibliai idézet teljes szövege – a revideált Károli-fordításban – így hangzik: „ragaszkodván a Főhöz, a Kiből az egész test, a kapcsok és kötelek által segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik az Isten szerint való nevekedéssel”. Az eredeti szövegben ezek a kapcsok és kötelek biológiai szakszavakként is érthetők („inak és ízületek”), és beszédes, hogy a kifejezés sérülést is jelenthet. Azaz ami összekapcsol, az megkarcol, meghorzsol; ami érint egy felületet, az egyszersmind meg is változtatja azt, pontosan úgy, ahogyan az embert a másikkal való kapcsolata. Keresztyén reménységünk, hogy mindez az Isten akaratából és tudtával zajlik, hiszen ő az, aki így alkotta meg az embert.
A Bibliamúzeum a kiállításhoz kapcsolódó programokat is szervez: beszélgetéseket, szubjektív tárlatvezetéseket, múzeumpedagógiai foglalkozásokat. A részletekért érdemes felkeresni a múzeum honlapját, Facebook-oldalát.
A kiállítás keddtől péntekig 10 és 17 óra között, szombaton 10-től 14 óráig tekinthető meg a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Bibliamúzeumában: Budapest IX. kerület, Ráday u. 28. A belépés ingyenes.
Szerző: Lácai Kovács József
Fotó: Todoroff Lázár
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
