Kalita Gábor: Programozott amortizáció, avagy elhallgatott klímaszennyezés?

Kalita Gábor: Programozott amortizáció, avagy elhallgatott klímaszennyezés?

Miért is lenne egy háztartási gép élettartama 10-20 év, ha az elromlásra beprogramozott, javíthatatlan berendezés helyett rövid időn belül vehetünk egy újat?

Happy Fyrst Day egy villanykörtének

Évekkel ezelőtt érdekes hír bukkant fel a világsajtóban. A kaliforniai Livermore tűzoltószertárának falán a mai napig olyan égő is világít, / mely a körte csavaros fém alkatrészének adatai szerint/ 1895-ben gyártották, s a városka tűzoltói 1901-ben helyezték el fedett parkolójukban.

A körtét a csavaros fém alkatrészeinek adatai, s a  lelkes tűzlovagok, hozzáértő szakemberek kutatásai szerint a  ohájoi  Shelby városában gyártották, Adolf Shaleby újító kisüzemében.

Az 1972-ben felfedetett, rendszerben álló villanykörte száz éves születésnapjára a helyi lakosok, s a tűzoltók nagyszabású, amolyan igazi amerikai bulit rendeztek. Volt mit akkor ünnepelni, hiszen a villanykörte  ma is világít.

A porszívó, mint családtag

Soha nem feledem, Léván, boldogságban eltöltött gyermekkoromban, az ötvenes évek vége felé szüleim az akkor szenzációszámba menő, fekete-fehér TV készülék mellett egy porszívót is vásároltak. Számomra ez az ezüst metalíza színű, fémtokos, barna bakelittel kombinált, Jupiter nevű szerkesztmény nem véletlenül a világ csodájának számított. Hiszen a Szputnyikok korszakát éltük, s a TV előtt, ennek hátán ülve néztem akkoriban az űrhajózással kapcsolatos filmfelvételeket. Ugyanis, az ötvenes évek mindannyi fiú gyerekének az volt az álma, hogy Gagarin „legyen.”

Sokat használt Jupiterünk amolyan családtaggá nőtte ki magát. S mit ad a sors, a nyolcvanas évek végéig állt a család szolgálatában, egyetlen meghibásodás nélkül. Lecserélni akkor sem kellett volna, hiszen, az egyszerű, kötelező szénkefe csere után is működött, de anyám elhatározta, veszünk egy újat, szebbet, csicsásan formázott, műanyag tokkal készültet.

A hetvenes évek elején, Pozsonyba költözésem idején, „friss” családom „szépséges,” ETA műanyag porszívói itt-ott kerültek cserére, ám a kilencvenes évek elejétől kezdve ezen a téren bekövetkezett a Szodoma és Gomora. A harminc év folyamán – minden féle funkcióval, extra dizájnnal megáldott, vagy tizenkét porszívót kellett vásárolnunk feleségemmel összesen, eddigi 42 éves együttlétünk idején. Vagyis, szüleim jó öreg Jupitere minden ilyen csodagépnek jogosan beinthetne.

De így van ez más használati tárgyakkal is. Persze felsorolásuk ezen alkalommal nélkülözhető, hiszen kedves olvasóink is jól emlékeznek az említett berendezésekkel kapcsolatos, ismétlődő bosszúságaikra.

Titkos tárgyalások, kartelek

Ha már a programozott amortizáció példája kapcsán írásomat egy villanykörte történetével kezdtem, hadd folytassam ezzel:

1924-ben Genfben, egy titkos összejövetel keretében a világ minden tájáról gazdasági szakemberek gyűltek össze. Mivel ebben az időszakban már a villanykörte biznisz rakétagyorsasággal kezdett el gyarapodni, a tárgyaló felek elhatározták, hogy kartelt alapítanak. Phoebus név alatt, melynek az lesz a feladata, hogy a világ összes villanykörte gyárában bevezettesse a termék 1000 órában meghatározott élettartamát. Ez a döntés azt szolgálta, hogy az egyes gyárak tetemesen több villanykörtét tudjanak eladni hatalmas bevétellel, vagyis véget kell vetni a tökélyre fejlesztett, sok ezer órában üzemképes égők árusításának.

Természetesen a gyártók ezt a javaslatot tárt karokkal fogadták, így ennek révén a Phoebus Kartel a mai napig él és virul, tevékenységüket kiterjesztve a használati cikkek egész sorára.

Ennek következményeképpen, nagy környezetszennyezési mutatók mellett beindult a villanykörte égő szálához alkalmazott, a fémek közül a legnehezebben olvasztható wolfram, később a műanyag ipar, s üzleti szempontból,  ezekhez hasonló gyártási ágazatok is nagyot kaszáltak „phoebuszék” elgondolásából.

Hírdetés

A telhetetlenség ára

A világ mára egy nagy szemétteleppé változott, a döbbenetesen felpörgetett, gazdasági „éceszgéberek,” s reklámszakemberek által művileg kigenerált, negatív fogyasztói viselkedésmód következtében.

Jó példa erre az, hogy a nyugaton felhalmozódott elektrotechnikai szemétlerakat helyszínéül a korábbi években Ghánát választották, ahová kereskedelmi hajóóriások százezer tonna számra szállították a műanyag és a fémhulladékot. Ugyanis ezek újraértékesítésének százalékaránya ma is gyerekcipőbe jár, Ghánában viszont szabadtéri tárolással biztosították ennek ”szakszerű” elraktározását.

A színesfémek után vadászó, szegény sorsú gyerekek a berendezések műanyag tokjait hatalmas halmazokba gyűjtötték, majd elégették, ezzel is szennyezve a már amúgy is megkárosított légkört. Persze a gyártókat az érdekelte a legkevésbé, hogy Ghána illetékesei milyen módon kezelik majd a felgyülemlett hulladékot.

Ezzel kapcsolatos példák tömkelegét lehetne sorolni. Például korábban a méregdrága Apple telefonok gyakran meghibásodó, cserélhetetlen lítium akkumulátorai a szavatossági idő után rendszerint felmondták a szolgálatot.

Hasonló eset a telefontöltők korábbi, márka szerinti különbözősége, mely világviszonylatban szintén sok tízezer tonnás „elektrotechnikai szemetet” eredményezett. A ma már többé-kevésbé uniformizált telefontöltő, az anyagtermelés viszonylatában szintén terheket vett le a valódi klímaharcosok válláról.

Mi is tulajdonképpen, a „Villanykörte Összesküvés”  címszó révén is emlegetett, tervezett elavulás?

Amint erről a fentiekben már említést tettem, a drasztikusabb kifejezéssel bíró, tervezett amortizáció, vagyis a tervezett elavulás a húszas évek elejétől vált ismertté.  Miszerint a gazdasági növekedés érdekében a korábbi tartós berendezések gyártása helyett /gondoljunk itt a tönkretehetetlen gőzgépekre, a Singer varrógépre, a masszív, száz éveket kibíró bútorokra, ma is működőképes, az ezerkilencszázas évek elejének környékén legyártott mechanikus kisipari, vagy háztartási berendezésekre/, kevésbé tartós, gyorsan romló, javíthatatlanságuk miatt hamar lecserélődő árucikkek tervezésébe, előállításába fogtak a gyártók.

Nem véletlenül, hiszen a haszon így – garantáltan megsokszorozódott. Több fogyott az adott termékből, ami megnövelte az alapanyag termelést, a veszélyes, lebonthatatlan anyagok – műanyag, lítium stb. – irdatlan mennyiségű kitermelését.

Persze az említett tervezett elavulás mellett ismerjük még a funkcionális elavulást is, miszerint a piacra dobott, ki tudja hol gyártott, lehet, hamis termék képtelen ellátni küldetését, mert a papíron létező szerviz/ lehet, készakarva?/ nem kap hozzá új alkatrészeket.

De játékban van még a technikai elavulás is, mivel az új technológia felülmúlja a régit, vagyis „sikkesebb” azt beszerezni, használni.

A stílus elavulást a hatalmas, ruhaneműkre vonatkozó divat-piac generálja, mely minden évszakban meghatározza a ruha színét, fazonját, ami a gyártók, forgalmazók részéről szintén óriási bevételt, egyben hatalmas anyagpazarlást rejt magában.

Villanykörte Összeesküvés, legalizálva?

Az ember szinte döbbenettel veszi tudomásul, hogy a programozott amortizáció, immár száz éve mekkora károkat, klímaelváltozásokat okoz a mai napig a világban. Bányákban, füstölő, szennyező anyagokat kibocsátó gyárakban, százezer tonna számra termelik ki az ezekhez szükséges alapanyagokat, gyártják le ismételten újra az egyes olyan termékeket, melyeket a gyárak besoroltak a „tervezett elavulás” kategóriájába.

Jó példa erre az autóipar is. Ugyanis az elektromos autók kifejlesztése már az ezerkilencszázas évek elején beindult, ám a világ hatalmas kőolaj kitermelő trösztjei, az ezek köré csoportosuló gazdasági maffia szigorúan megakadályozta ennek tökélyre vitelét, hiszen ez az olaj lobbi halálát okozta volna.

Jellegzetes volt ez az amerikai autógyártásra is. Míg Európában az emberek elégedettek voltak a szerényebb méretű, kisebb fogyasztású autókkal, addig az amerikaiak hosszú évtizedeken keresztül a hat méteres, a benzint és a naftát barell /hordó/ számban nyelő, nagy teljesítményű motorokkal felszerelt, légszennyező „limbó-hintókat” kedvelték.

A legbántóbb a fentiekben körülírt témakörrel kapcsolatban az, hogy éppen a hamiszászlós NGO-k által támogatott úgynevezett „klímavédő” pánikkeltők azok, akik ahelyett, hogy a ma is elharapódzott, pazarlást előidéző, a fentiekben említett, tervezett elavulást menedzselő Phoebus Kartelek háza táján is vizsgálódnának, addig mindenféle koncepciós, időtérben szétterített klímavédelmi tervezetek helyett az egyes kormányokat támadják.

Az atomerőművek, a fosszilis tüzelőanyagokkal működő, energiatermelő cégek működésének azonnali leállításáért óbégatnak, holott ezzel párhuzamban a zöld autózás, vagyis a környezetveszélyes, lítium akkumulátorokkal felszerelt elektromos autók létéért lobbiznak. S ki állítja elő jelenleg a légszennyezés nélküli elektromos áram nagy részét, amely az elektromos autóikhoz szükségeltetik? A biztonságos atomerőművek. Melyek léte jelenleg a világ teljes gazdasági összeomlását gátolja.

Vagyis ezen, s a fosszilis anyagokat kibocsátó erőművek tervezett, huszonegyedik századbeli, fokozatos leépítéséről kell beszélni, s nem az azonnali bezárásukról, mint ezt a tini korban lévő, a világ mikrofonjai elé állított, kis Gréta Thunberg hirdeti, az abnormális hisztériát keltő „klímaharcosok,” plüssből készült, ember nagyságú, reklámmacit helyettesítő kabalababájaként.

Ma már, vagyis jelenleg csak abban bízhatunk, hogy az emberiség egyszer majdcsak előszedi a józanabbik eszét. Ha nem, akkor a világ, a saját maga által „kitermelt,” hamis zöldek grétácskáinak a kezei között fog összerogyni.

Kalita Gábor


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »