Kalita Gábor: „Károgás” helyett inkább szedjük össze magunkat!

Kalita Gábor: „Károgás” helyett inkább szedjük össze magunkat!

A megélhetési politikusok önző, dobpergetős blikkfangjai helyett értelmes, átgondolt cselekvést!

Egy régi magyar dalszöveg címét idézve, „Szomorú vasárnap” után, szomorú májusi hétfő reggelre ébredtek a határok mögé taszított nemzetrészünk magyarjai, vagyis a Felvidék magyarságának  eddig is sokat szenvedett nemzetrésze.

Mit kerteljünk.  Az Európai Parlament döntéshozó szerveiben, az elkövetkező öt évben, felvidéki etnikai nemzetrészünknek nem lesz kimondottan /!/ nemzetiségi érdekeinket szolgáló képviselete.

Persze, több is veszett Mohácsnál, s aki a lantot most elveti, rosszul teszi. Ugyanis az elmúlt harminc év botladozásaiból – a címben felvetett károgás helyett – most kell keményen levonni a tanulságot. Európa teljes értékű polgáraiként most kell friss erőket mobilizálva megmozgatni minden törvényes keretek közé tartozó lehetőséget annak jegyében, hogy sok rossz tapasztalás után végre talpra álljunk.

Nem hagyva teret, lehetőséget a mindig is maguknak és szűk enklávéjuknak halászó gazdasági lobbi csoportok bandériumának, melyek tagjai már eddig is alaposan megtollasodtak mindannyiunk, félmilliós nemzetiségünk állandó fogyásának, sorsának padlóra taszítása árán.

Gulág, kitelepítés, bolsevik keresztényüldözés, de csonkig zúzott végtagokkal, ám így is talpra álltunk

A második világháború által sújtott, majd negyven hosszú évig vörös terrorba taszított nemzetiségünk tagjai valójában 1989 után gondolták azt, hogy végre eljött már a Kánaán, nekünk, mindannyiunknak is lesz beleszólásunk közös dolgaiba, az Európai Unió jogszerkezete naprakészen áll ki mellettünk, őshonos kisebbség mellett.

Nem így történt

Az egekig érő érzelmi eufória után, ennek leple alatt ismét előbújtak az elmúlt rendszer csókosai, s bolsevik pofátlanságuk,  az átkosban begyakorolt konspirációs alattomosságuk révén bedöntöttek mindent, ami az általános fejlődést mozdította volna elő. Lásd peterweisek, mečiarok, ficó félék, s a hozzájuk csapódó, besimuló „magyarjaink” regnálását.

1994 – felvidéki magyarságunk gyászos évszámai közé tartozik. Ugyanis még ma sem fogjuk fel igazán, hány és hány területen csúsztunk át hosszú időre a bosszantó tehetetlenség szférájába, mivel néhány gazdasági lobbista jobbnak látta csakis magának és sameszainak kaparni, elhallgatva ezzel azokat a lehetőségeket, természeti adottságokat, melyek – akár hetven év távlatát is vizsgálva – megélhetést, viszonylagos jólétet biztosítottak, biztosítanának magyarságunknak.

Ahol nagyot tévedtünk

Ezek egyik legfontosabb területe a mezőgazdaság, ahol a mi szemszögünkből vizsgálva –  hiba hibára lett halmozva.

Jól emlékszek még a hetvenes évek pozsonyi sajtóértekezleteire, melyeken például arra figyelmeztettük többek között a magyar származású mezőgazdasági miniszterhelyettest /volt SZKP-plénumtagot / is, hogy a nagyteljesítményű, új KLAAS kombájnokkal ne a jankók és jozskók féle miniszteri haveri kör hegyvidéki, nadrágszíj földterületeken gazdálkodó szövetkezeteit lássák el, hanem a termékeny, magyarok lakta vidéken állítsák ezeket hadrendbe, a korszerűtlen,  rozoga, zsinórban javításra szoruló, magot törő szovjet kombájnok helyett.

Ez nem történt meg.

Ennek ellenére magyar nemzetiségi mezőgazdászaink mégis minden fronton helytálltak, hiszen olyan magas szintű szaktudással rendelkeztek, amit nagyrészt felmenőik földszeretetének köszönhettek, ami – öröklődött. Ugyanis a magyar családok cirka kétharmada kereste kenyerét a mezőgazdaság területén, s a háztáji is segítette etnikai közösségeink boldogulását.

Hírdetés

A kilencvenes évek elején az ország déli, termékeny vidékeinek mezőgazdaságát romokba döntötték, a cukorgyárakat, s feldolgozó üzemeket felszámolták, a nagy múltú szakembergárda szétszéledt, ennek tagjai más területeken keresték maguk, s családjaik megélhetését.

Ma már tisztán látni, hogy némi látszatcselekedet mellett politikusaink kimondottan rosszul álltak hozzá az említettekhez, s, nem tudatosították: minden alkalmat, akár a polgári engedetlenség tiltakozó formáját is alkalmazni kellett volna ahhoz, hogy a falvaink körüli földterületek ne kerüljenek idegen kézre.

Gazdaközösségeket, információs központokat kellett volna létrehozni, s főleg az idősebb, elesett emberek számára   megszervezni a földek bérbeadását helyi gazdálkodók számára, s nem fillérekért való eladását közvetíteni, falvainkban cirkáló, pénzéhes, mobiltelefonos strómanok számára.

Vagyis, a földvagyon továbbra is azokat szolgálta volna, akiket – elődeik verejtékes szorgalmának köszönhetően – szolgálnia kellett volna.

/Pozitívumként meg kell említeni azt, hogy korábban mind a Felvidék.ma, mind a Körkép.sk portálok – elemző cikkeikben – igenis felhívták a figyelmet a földlopásokkal, s más visszaélésekkel kapcsolatos visszásságokra.

A Körkép.sk portál – többé-kevésbé egyedüliként – ma is napra készen, részletesen foglalkozik a mezőgazdaság égető gondjaival. Hogy az intő szóra miként reagáltak korábban, miként reagálnak ma szakembereink, politikusaink, erre csakis a mezőgazdaságban most is fennálló lehetetlen állapotok, megoldatlan problémák adják meg az igazi választ. Vagyis a gond elsősorban az, hogy minket, magyarokat húsbavágóan érintettek, s érintenek az említett problémák./

Mi is történt valójában?

Az, hogy, politikai „fedésű” földkupecek vásárolták fel jóformán köszönömért a legjobb bonitású földeket, nemzetiségi politikusaink, a helyi képviselők többsége pedig –korrekt informálás helyett – nagyokat hallgattak, hallgatott, egy kis „fogdaszád” juttatás, lehetőség fejében.

Annak idején, én is több figyelmeztető cikket írtam ezzel kapcsolatban, pld. „Strómanok lepték el a Kárpát-medencét,” vagy „Polgármester úr, lopják a falu földjét” stb. címek alatt.

Persze, politikusaink miért is tiltakoztak volna, ha a jussból nekik is oda löktek egy kis koncot – magyar képviselet a földügyi hivatalban, stb.  – az ország akkori „nagyfőnökei.” Ennek igazolására példák sorát lehetne felhozni, ám kedves olvasóm türelmét kímélve, csupán egy két kiragadott példát említenék.

Ma sem tudni például, milyen tulajdonban van az a Kiskövesd-Nagykövesd /Bodrogköz/ mellett tervezett, 250 hektáron kiépítendő repülőtér, melyet, az akkor még Bugár Béla vezette MKP-s politikusok szorgalmaztak olyan ígéretek mellett, hogy a két falu lakóitól fillérekért felvásárolt földek, az ott élők jólétét hozzák majd el. Persze, azóta sem repült ott senki /értse ezt mindenki úgy, ahogy akarja/, s ez ügyben is azóta nagy a –  mindannyiunk által már megszokott, „kussolást” jelző – csend.

Magyarjaink közül akadnak – persze kevesen – akik a nagy földfelvásárlási bizniszben, a minisztériumok közelében kujtorogva – jót szakítottak. Például maga a volt magyar fölművelési miniszterünk is hatalmas földbirtokot „gyűjtött be”  lakóhelyén.

Persze ez sem volt számára elég, hiszen Léva környékén is felvásárolt nagy szántó területeket. Amikor persze, az egyik szlovák napilap újságírója 2014-ben rákérdezett/nem a nemzetiségi politikusok kérték ezt tőle számon/, minek számára ennyi termőföld, Simon Zsolt, a miniszterből „átalakult” földbirtokos így felelt. – „…azért, hogy a fiaimnak is legyen hol gazdálkodniuk…”

A lévaiak, a nagy felvásárlási őrület után nem győzik – keserű vicc gyanánt – hangsúlyozni: a járásban lassan megalakíthatják a dán királyság „protektorátusát,” hiszen hatalmas földterületek vannak már ott – akár zsebszerződések formájában is – dán tulajdonban. Megjegyzendő, hány családi gazdaság alakulhatott volna ezeken az egy-egy kézben lévő, nagy  termő területeken abban az esetben, ha egyesek félre tették volna önzőségüket. Persze, ehhez okosan cselekvő képviselőkre, pártokra, parlamentre, s minisztériumokra lett volna szükség.

A dánok fát vágnak a hátunkon

Ha már a dánoknál tartunk: a nekik eladott földterületekkel mit művelnek? Hatalmas sertésfarmokat – Tótmegyer,Nagymegyer, stb. – telepítenek itt, sok tízezres állománnyal. Tehát, amit Dániában /környezetszennyezés gyanánt/ nem engedtek meg nekik, azt a mi „telhetetlenjeink” – a kezükre játszották.

Vagyis, mondhatják magukban röhögve a dánok, „szagoljatok” magyarok, s nem magyarok, igyátok csak a szennyezett vizeteket, úgy kell nektek, ha már egyszer ilyen megvesztegethető elöljáróitok vannak!

De, a többnyire mutató ujjával mutogató politikusunk/?/ kiskirálykodásának  utolsó „mutogatós” szakában sem tagadta meg önmagát, s korábban, vagyis „véletlenül,” ott vett termőföldet magának rokonait is átverve, ahol a Pozsonyból kivezető, jövendőbeli bekötő út leledzik majd. Ezek alapján,  „Bugári leleményesség” elnevezés mellett, új tanszék megalakítása lenne ildomos a közgazdasági egyetemen, melyet Bugár Béla „tanszékvezető” vezetne.

Zárszó gyanánt:  Mivel a pártütők, az önmaguknak kaparó gazdasági lobbi csoportok miatt több felé szakadt ötszáz ezres felvidéki magyarságunknak nem lesz képviselete az Európai Parlamentben, valóban elérkezett az idő – színházi nyelven szólva – a kemény szerepcserékre.

Önmutogató díszpintyekre, falusi színpadokon való „önsztárolókra,” kitüntetés osztogatókra – a múlt rezsimből reánk száradt csókosaik számára, az olyanokra, akik gondban-bajban nem állnak ott választóik mellett, s amolyan bezárt, jómódú környezetből nézik – minden rendben, körülöttem alapon – a társadalmi történéseket, semmi szüksége a jó részt pernamensen anyagi gondokkal küszködő felvidéki magyarságunk többségének.

Tehát változtatni, cselekedni kell, erre szólít mindannyiunkat az a most kiprodukált kudarc, aminek mindannyian elszenvedőjévé váltunk.

Kalita Gábor       


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »