Kalauz a szocialista Pozsonyról

A szocialista Pozsonyról írt könnyed bedekkert Michaela Kompaníková.

A néhány hónappal ezelőtt, 700 példányban megjelent könyv az 1948 és 1989 közti időszak szocialista realizmus jegyében (vagy részben más stílusban) fogant ikonikus pozsonyi épületeiről és közterületeiről ad vállaltan nem átfogó áttekintést. Nemcsak a szöveg, hanem a tetszetős dizájn és a grafikai elrendezés is a szerző munkája. Mai trendekbe simuló, újrahasznosított kartont idéző a borító, grafikailag és sokszor talán tartalmilag is szellős a textus. Nagyok, színvilágukkal is leegyszerűsítők, mindazonáltal szépek a rajzok. Az oldott felépítés mellett kicsit fura a zsinóros könyvjelző, de kedves gesztus.

Fotók nincsenek a könyvben. Egyrészt talán azért, hogy az olvasó a fantáziája szerint „lásson” az épületekbe. Másfelől 1989 után több szocreál épület is új külsőt kapott, így egy mai fénykép nem az eredeti jelleget adná vissza. Régi és új felvételek összehasonlítgatása pedig megbontaná a szerzői koncepciót.

Minden adott ahhoz, hogy a kötet a várost lazábban megismerni akaró pozsonyi (vagy mostanság a városba került) hipstereknek is vonzó olvasmány legyen. Van ugyanis egy rétegigény a helyi (közel)múlt felfedezésére, és ezt számtalan kiadvány, rendezvény vagy tematikus séta is visszaigazolja. Ám éppen a fokozottabb érdeklődés miatt nem mindegy, hová kerülnek a hangsúlyok, mi jut a kánonba, vagy mi marad ki belőle. Egy ilyen lazább kalauznál sem lényegtelen.

Érthető, ha a mai töredezett figyelmünk miatt frappáns a felütés, rövidek a szövegek. Helyenként találók, másutt azonban zavaróan túllezserkedettek. Ha például a szerző utal a főpályaudvar falfestményére, nem elég annyit hozzáfűzni, hogy az értelmezést az olvasó képzeletére bízza, mert ennél többet kell nyújtani. Ha említi: a Szlovák Nemzeti Galéria vagy a kormányhivatal épülete történelmi, egy tételmondat arról is kellene, hogy előbbi miért volt vízikaszárnya, utóbbi pedig miért lehetett eredetileg az esztergomi érsekek nyári rezidenciája. Értem, mi a tárgyalt időszak, s azt is, hogy abból mint fősodorból csak kikacsint a szerző, de a várost talán kevésbé ismerő célközönségének ennél komolyabb fogódzók kellenek. A várostörténet finom szövet, minden szálat el kell varrni.

Kompaníková könyve természetesen beszámol a szocialista éra legfőbb városképformáló elemeiről: a Szlovák nemzeti felkelés hídjáról, azaz az „ufós” hídról, a zergehegyi (Kamzík) adótoronyról, a ligetfalui lakótelepekről, az Istropolis rendezvényközpontról (a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom – ROH volt székházáról) és az expóknak helyet adó Inchebáról. Külön-külön kis fejezeteket szentel például a Szlovák Nemzeti Levéltár épületének, a Bôrik kormányszállónak, a Szabadság térnek, a vasúti főpályaudvarnak, a Iuventának, a Kő térnek, a Kunsthallénak, a Legfelsőbb Bíróság tömbjének, az első pozsonyi (Kmeť téri) panelháznak, a Szlovák Rádió „piramisának”, a Slavín katonai emlékhelynek vagy a már említett galériaépületnek. Foglalkozik továbbá a Szlovák Nemzeti Színház új székhelyével, az Új Vásárcsarnokkal, a krematóriummal, több egyetemi épületegyüttessel (köztük a csalogányvölgyi diákkollégiumokkal és a Mladá Gardával), a közszolgálati televízió „kísértettornyával” stb.

A részben korábbi építés és a könyv megjelenése előtti elbontás okán érthető, hogy a PKO kulturális és szabadidőközpont nincs a kötetben, noha a pártállami időszakban megkerülhetetlen intézmény volt. A korszak metróépítési tervére ugyan utal Kompaníková, de a „gyorspálya” elkészült részeire bővebben nem tér ki. Mivel a könyv pár hónapja már megvan, talán még belekerülhetett volna a nemrég eltűnt malomligeti autóbusz-pályaudvarról (AS Mlynské Nivy) szóló ismertető. Nekünk is érdekes lenne. A vasúti főpályaudvarral, az újvárosi vasútállomással, a piacokkal, a gyárakkal és üzemekkel, az iskolákkal meg diáknegyedekkel együtt talán éppen a „Nivy” az, ami e városból a leginkább a nem pozsonyi szlovákiai magyarok zsigereibe ivódott a (poszt)szocialista időszakban.

Amikor fentebbb azt írom, hogy nem mindegy, mit (nem) tartalmaz a kötet, főként éppen arra gondolok, hogy a buszpályaudvar sztorija hiányzik. És másra is rádöbbent: lassan összefoglalhatjuk, mi nincs meg az „átkos” szocreál épített örökségéből…

Szlovákiai magyar vonalon pedig még a Kompaníkováéhoz hasonló, magyar nyelvű, a magyar vonatkozásokra kitérő summázatoknak is híján vagyunk.

Korpás Árpád

Michaela Kompaníková: Sprievodca socialistickou Bratislavou, magánkiadás, 2017


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »