Kakastollas múlt – megnyílt az ország első állandó csendőrkiállítása

Augusztusban megnyílt az ország első állandó csendőr emlékkiállítása Ópusztaszeren. A „Kakastollas múlt” című tárlatot összeállító Vincze Gábor történésszel a kiállítás születéséről, a testület múltjáról, és az emlékét beárnyékoló előítéletekről beszélgettünk.

 – Hogy születik meg egy csendőr emlékkiállítás 2016-ban?

 – A történet jó hat évtizedre nyúlik vissza. 1949-ben Jegenyés Pál csendőr főtörzsőrmester kezdeményezésére alapították meg a a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösséget (MKCsBK), amely a nyugatra menekült mintegy másfél ezer csendőrt igyekezett összefogni. A háború végén az oroszok elől menekülő csendőrök igyekeztek minél több személyes emléket magukkal vinni: az egyenruhájukon kívül a kitüntetéseiket, dokumentumokat, fényképeket stb. Ebből Torontóban létrehoztak egy csendőrmúzeumot (Magyar Királyi Csendőrség és Vitézségi Múzeum). A kilencvenes években hazahozták ezt a tekintélyes méretű gyűjteményt – ami

azóta is a Hadtörténeti Múzeum raktárában vár a sorsára.

 – Tehát létezik egy nagy, komplett csendőrgyűjtemény, ami több mint két évtizede Magyarországon van, és nincs sehol kiállítva?

 – Igen, sajnos ez a helyzet, bár meg kell jegyezzem, hogy az anyag egy részéből két időszaki kiállítás is készült. Az MKCsBK akkori vezetője, vitéz Kiss Gábor csendőr főhadnagy már a 90-es évek közepén kezdeményezte, hogy az Ópusztaszeri Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Gyűjteményének területén építsenek fel egy csendőrlaktanyát, ahol a páratlan gyűjteményüket el lehetne helyezni. Erre a Horn-kormány idején se pénz, se politikai akarat nem volt. Így, ez az elképzelés akkor kútba esett. Két évtizedet kellett várni, mire reális esély nyílt ennek megvalósítására. Amikor tavaly fölkeresett bennünket v. Kőrössy Zoltán (tiszteletbeli csendőr, az édesapja csendőr századosként került Nyugatra), ismét fölvetette, hogy legalább egy emlékszobát létre kellene hozni az Emlékpark területén. Mivel csak egy – hamarosan megürülő – helyiség állt rendelkezésünkre, rögtön eldöntöttük, hogy abban nem tudunk egy komplett csendőr őrs-irodát vagy legénységi helyiséget berendezni, egy olyan kiállítást kell megtervezni, amely jelképesen mind a kettőt megjeleníti. Egyébként egy komplett csendőrlaktanya több épületből állt, ráadásul például tartozott hozzá zöldséges kert is. A csendőrök ugyanis alapvetően

önellátásra voltak berendezkedve,

igyekeztek mindet maguk megtermelni, ami az élelmezésükhöz szükséges volt, még állatokat is tartottak. Volt egy konyhájuk is, ahol általában egy helyi falusi asszony főzött rájuk.

 – A kiállításon eredeti minden?

– Nem, de nem is az volt a célunk, hogy kizárólag eredeti tárgyakkal rendezzük be az emlékszobát. Nem is nagyon lehetett volna megoldani, hiszen eredeti bútorok már nem maradtak fenn. Amiket itt láthatunk, hiteles másolatok. Ennek az a hatalmas előnye, hogy

a látogató leülhet az asztalhoz, kézbe veheti, lapozgathatja a dokumentumokat, akár fölpróbálhat egy hasonmás egyenruhát.

Eredeti kiállítási tárgyakkal ezt nem engedhetnénk meg.

 – Két évtizeddel ezelőtt nem volt elég pénz a múzeum létrehozására. Most erre a kiállításra hogyan sikerült forrást szerezni?

 – Döntőrészt adakozásból. Szerencsére az MKCsBK felhívására külföldön és belföldön is sokan nyúltak a zsebükbe.

 – Hogyan kell elképzelnünk a csendőrök mindennapjait?

 – Ideje nagy részében a csendőr gyalogolt. A legfontosabb feladata ugyanis a járőrözés, korabeli szakkifejezéssel: a „portyázás” volt. Voltak lovas csendőrök is, de nagy többségük gyalog járt – igaz, a harmincas években egy jó részük már kerékpárral is rendelkezett. Nem csak az útvonal volt szigorúan megszabva, de az is, hogy melyik időpontban, hova kellett megérkeznie. Sosem tudhatták, mikor ellenőrzik őket, ezért ezt nagyon precízen be is tartották a „menetrendet”.

Hóban, fagyban, szakadó esőben, tűző napsütésben, minden egyes nap le kellett róni ezeket a köröket.

Megállni, pihenni csak meghatározott helyen és időben lehetett. Kemény munka volt ez. A kvaterkázó, házakhoz bejáró, eszegető-iszogató csendőr képe számos irodalmi műben feltűnik ugyan, de a valóságban ez elképzelhetetlen volt.

Az „Indul a bakterház” szolgálatban túrós gombócot evő, italozó csendőreinek semmi köze a valósághoz, ez a jelenet is inkább a csendőrség lejáratását szolgálta…

 – A mai rendőrséggel szemben újra, meg újra előkerülő kritika a korrumpálhatóság, szinte minden évre jut egy lebukott rendőr. Mi volt a helyzet ezen a téren a csendőrségnél?

 – A korrupció minimális volt, gyakorlatilag a nullára szorították le. Ennek nagyon egyszerű titka volt:

a csendőr soha nem szolgálhatott

a szülőfalujában.

Ha például egy ópusztaszeri – akkor még Sövényházának hívták – legény csendőrnek jelentkezett, a megfelelő vizsgái letétele után az ország másik felére, mondjuk Zemplénbe, vagy Zalába helyezték el. Itt nem voltak ismerősei, vagy rokonai, akikkel szemben esetleg elfogult lehetett volna. Hogy ne is alakuljon ki semmilyen összefonódás, elejét vegyék mindenféle „bratyizásnak”,

a szolgálati helyüket is gyakran változtatták, állandó volt a rotáció.

– Alapvetően miben különbözött a 80-90 évvel ezelőtti csendőrség a mai rendőrségtől?

 – A szisztéma francia eredetű, Napóleon idejében alakították ki. A Magyar Királyi Csendőrséget 1881-ben hozták létre. Bár korábban Erdélyben, Horvátországban és Szlavóniában már létezett ilyen testület, országos szinten ekkor állították fel. A legfontosabb különbség az, hogy kettős alárendeltségben működött:

szolgálati alkalmazását tekintve a belügyminiszternek volt alárendelve, míg személyi, kiképzési, kiegészítési, fegyelmi ügyekben a honvédelmi miniszternek.

A rangfokozatok is megegyeztek a honvédségi rangfokozatokkal. A mai rendőrséggel összehasonlítva egyébként szintén jelentős különbség, hogy

a tisztek és altisztek aránya rendkívül alacsony volt,

mintegy öt százalék.

Az egész testület lényegében úgy működött, mint egy hadsereg, és ez meghatározta a mentalitásukat is. Jellemző, hogy, amikor a harmincas években felmerült, hogy a csendőrséget gumibotokkal látják el, az akkori csendőrségi főfelügyelő felháborodva utasította vissza az ötletet, mondván:

„gumibottal csak verekedni lehet,

a csendőr pedig nem verekszik.”

 – Aki már látott, akár csak régi fotókon csendőrt, tudja, hogy a testület egyik „védjegye” a szuronyos puska volt. Gyakran használták?

– Egyáltalán nem. Ha fizikai erőszakra volt szükség egy-egy gyanúsítottal szemben, akkor is legfeljebb a puskatust hívták segítségül. A fegyverhasználatot rendkívül szigorúan szabályozták, minden egyes esetet alaposan kivizsgálták. Ugyanakkor,

ha támadás érte a csendőrt, nem csak lehetősége, de egyenesen kötelessége volt használni a fegyvert.

Előfordult, hogy bűnözők megöltek egy csendőrt, akit természetesen hősként temettek el, és emlékművet is avattak a tiszteletére.

A Csendőrségi Lapokban azután megírták, hogy súlyos hibát követett el, amikor nem lőtte le a támadóit.

 – A csendőrség a mai napig megosztó témának számít. Sokan a „horthysta elnyomás” eszközeként tekintenek rá, és rendszeresen fejükre olvassák a zsidóság 1944-es deportálásában játszott szerepét is. Jogosan oszlatták fel a háború után a testületet?

 – Az az érdekes, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a csendőrség megszüntetését kimondó rendelet indoklásában

a zsidók deportálásában való részvételről egy szó sem esik.

(Csak az olvasható, hogy „A m. kir. Csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, (…) a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakot követett el…”) Felhívnám a figyelmet még két dologra. Egyfelől a csendőrégnek csak egy kisebb része vett részt a zsidók összeszedésében elvégre a közrendet továbbra is biztosítani kellett,

másfelől a városokban a rendőrség vett ebben részt – ezt a testületet mégsem bélyegezték meg emiatt.

 – A népelnyomás és a Horthy-korszak rendszerének kiszolgálása mennyire állja meg a helyét?

 – Ez a sommás, hamis megítélés onnan eredhet, hogy a közrend, közbiztonság fenntartása mellett volt még egy feladata a csendőrségnek: a politikai rendezvények felügyelete. Őket akár egy főszolgabíró, vagy egy alispán is utasíthatta különböző politikai gyűlések, egyéb összejövetelek felügyeletére, vagy a nem engedélyezett gyűlések feloszlatására. Ha ilyenkor a tömeg a felszólításnak nem engedett,

erőszakot is alkalmazhattak, ennek néhány alkalommal halálos áldozatai is voltak.

Ezért aztán a csendőrség a két világháború közötti ellenzék – akik aztán ’45 után a politikai elitet alkották – körében igen népszerűtlen volt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy nem csak szocdemek és a kommunisták, de a kisgazdák is támogatták a testület felszámolását 1945-ben. Ami a „népelnyomást” illeti: tagadhatatlan, hogy

a csendőrök között is voltak tisztességtelen, vagy épp erőszakos, szadista, nem odavaló elemek

– de ezek nem voltak többen, mint bármilyen más erőszakszervezetnél akár napjainkban is.

Nem is volt érdeke a testületnek, hogy szükségtelen brutalitással maga ellen fordítsa a helyi lakosságot, hiszen a különböző bűncselekményeket éppen azért tudták kifejezetten jó eredménnyel felderíteni, mert az emberek bíztak bennük, megosztották velük az információkat.

Ostoba volt az a csendőr, aki ezt a jó viszonyt agresszív fellépésével tönkre tette.

– Mi lett a sorsa a csendőröknek a II. világháború után?

 – Egy részük – mint említettem, kb. másfél ezren – elmenekült az országból, hiszen sejthették, hogy sok jóra az új hatalomtól aligha számíthatnak. Az itthon maradókat különleges igazoló bizottságok elé állították. Ezeknek a testületeknek az „elfogulatlanságát” jól jellemzi az az adat, hogy

a csendőrök 98%-át nem igazolták, vagyis nem vették át az ekkor létrehozott Államrendőrségbe.

De a maradék 2%-ot is pár éven belül kiszórták a „demokratikus” rendőrségtől. Nagyon sok csendőr ellen indult eljárás, többeket ki is végeztek. A volt csendőröket a kommunista hatalom mindvégig veszélyes, „reakciós elemekként” tartotta számon,

legtöbbjüket még évtizedek múlva is megfigyelték, zaklatták.

– Összességében sikertörténet, vagy inkább kudarc volt a Magyar Királyi Csendőrség hat évtizede?

 – Az tény, hogy hihetetlenül hatékony nyomozómunkát végeztek.

A bűncselekmények felderítési aránya

85-90%-os volt.

Ennek fő oka az lehetett, hogy az állandó járőrözésnek köszönhetően kiválóan ismerték a szolgálati helyüket, és annak lakosságát is. Ha betörtek valahova, vagy elkötöttek egy lovat,

a csendőr szinte mindig egyből sejtette, merrefelé kell keresni az elkövetőt.

Szintén fontos tényező volt a magas szakmai színvonal. A csendőrök nagy része legfeljebb hat elemit végzett szegényparaszti származású legény volt, ám folyamatosan képezték, tanították őket. Tökéletesen tisztában kellett lenniük a kriminalisztika legfrissebb eredményeivel és a jog legutolsó változásaival. Meg is követelték tőlük az eredményességet, az előmenetelt elsősorban ettől tették függővé.

Ha egy őrsön hónapok, évek alatt se tudtak a végére járni egy bűncselekménynek, a parancsnok aligha számíthatott előléptetésre.

Ezt a rendszert a mai rendőrség számára is megfontolandónak tartom.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »