José Cura zenével átitatott világa

José Cura zenével átitatott világa

William Shakespeare halálának 400. évfordulója alkalmából José Cura április 23-án Győrben, a Győri Filharmonikus Zenekar meghívására koncertszerű előadásban vezényli Verdi operáját, az Otellót. A világhírű argentin énekes, zeneszerző és karmester az előadásra készülve Budapesten próbált a Nemzeti Énekkarral és interjút adott a Magyar Nemzetnek. (A Magyar Nemzet április 16-i, szombati számában megjelent interjú bővebb változata.)

– Koncertelőadáson, rendezés és jelmezek nélkül, bár a darab cselekményét nehezebb, de a zenei összefüggéseit könnyebb megmutatni. Ön is így gondolja?
– Ez csak félig igaz. Ez egy dráma, jelenetekben, színekben, és ha az ember csak koncertet ad belőle, persze, sokat elmondhat a zenéről, de hogy amit adott, azt hányan értik meg, függ a közönségtől. Ha az Otellót hozzáértőknek adjuk elő koncertszerűen, akkor mindent érteni fognak, de ha átlagos a közönség, akkor a fizikai játék hiánya, ami segítheti a megértést, sokszor azt eredményezi, hogy az információknak csak a fele jut el a közönséghez, ami azért problémás, mert így nem kapnak teljes képet a darabról, és nem értik pontosan, mi is történik. Éppen ezért ezen a koncerten egyfajta kompromisszumot kötünk, és lesz némi színpadi játék, amolyan félig szcenírozott formában, a szereplők kimennek, bejönnek, leülnek, felállnak, tesznek néhány gesztust, amely segíti a hallgatóságot a cselekmény követésében. Nem lesznek jelmezek, de például a főszereplők színes nyakkendőt kapnak, amelynek a színe kapcsolódik a személyiségükhöz, például Montano, aki hadvezér, katonai zöld színű nyakkendőt kap, Cassio pedig mint fiatalember kéket.

– A próbán elemezte a szimfonikus zenéhez szokott énekkarok és a klasszikus operaénekkarok adottságai közti különbségeket. Könnyebb szimfonikus zenéhez szokott énekkarral koncertszerű előadáson dolgozni?
– A könnyű nem a legjobb szó erre. Először is semmi könnyebbség nincs ebben a munkában, és természetesen az Otellóban sem, mert ez egy nagyon nehéz darab. Persze értem, mire gondol. Valóban, mindig könnyebb egy professzionális énekkarral együtt dolgozni akkor, ha a karmester tudja, mit akar. És ha mélységeiben ismeri a darabot, nem csak felszínesen, más karmesterek előadásaiból. Ha az ember tudja, mit akar, az énekesek, zenészek az első másodperctől megérzik a szándékát, és bármit megtesznek, amit kér. Ugyanakkor, ha az ember mocsaras területre téved, és úgy próbálja meggyőzni a többieket arról, hogy tud valamit, hogy kiabál, kioktat, vitatkozik velük, és így próbálja meg elfedni azt, hogy maga sem érti teljesen a dolog lényegét, akkor egy perc alatt örökre elveszíti a csapat tiszteletét. Ha ez történik, egyértelműen érződik a különbség a koncerten.

– Otellót ön alaposan ismeri, hiszen nemcsak énekelte, vezényelte, hanem már rendezte is. Mit jelent önnek Otello a pályája szempontjából?
– Amikor énekelni kezdtem, természetesen mint minden tenor, én is Otello szerepéről álmodtam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szoros viszonyba kerülhetek vele, mert ez már nemcsak egy szerep, hanem jóval több: egy társ. Már húsz éve dolgozom vele, és ez egy valódi partnerkapcsolat, ami már csak azért is túlmutat a szerepen, mert bizonyos értelemben végigkísérte az eddigi életemet. Amit persze azért is nehéz így kimondani, mert Otello nagyon negatív karakter. Kifejezetten terhes ahhoz, hogy egyfajta kísérőmként tekintsek rá az életem során, anélkül, hogy húznék egy határozott vonalat, hogy ugyan nap mint nap kéz a kézben dolgozom egy szereppel, mégis muszáj azt, amennyire csak lehetséges, leválasztanom magamról, tisztázva önmagammal, hogy ez csak egy szerep. És így jól működik a dolog. Abban a pillanatban, hogy azonosulni próbál vele az ember, könnyen bajba kerül. Kényes egyensúly, hogy valakit közel engedjen az ember magához, de nagyon vigyázzon arra, hogy sose lépje át a vonalat.

– A sok munka mellett marad ideje bármire, ami nem zene?
– Van bármi az életben, ami nem zene?

– Sport, kertészkedés, olvasás…

– A jó sportot például a ritmus működteti.

Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

 

– Szóval maga az élet a zene.
– Minden hang zene, mindennek van hangja, minden hang harmóniában van egymással. Amikor megtörjük ezt a hangot, ezt a harmóniát, akkor megbontjuk, leromboljuk az emberi egyensúlyt. És éppen ebből fakadnak a problémáink is: nem értjük meg egymást, nem ugyanazt mondjuk, nem ugyanazt halljuk ezen a belső spirituális nyelven, inkább gyilkoljuk egymást, a különbségekre hivatkozva. Ha ugyanazt a zenét hallanánk meg egyfajta holisztikus szemlélettel, egészen másképp viszonyulnánk egymáshoz. De a kérdésre visszatérve, semmi sincs a földön, aminek ne lenne köze a zenéhez. Ha a kérdésére szeretnék válaszolni, azt is mondhatom, hogy kertészkedem és sportolok. De amikor kertészkedem, ritmusra ásom a gödröt a paradicsompalántáknak, amikor sportolok, ritmusra emelem a lábam, a kezem.

– Komponálni, vezényelni, énekelni, rendezni, díszletet tervezni, a zenének szinte minden szegmensében otthon lenni: ez a fajta hozzáállás egyfajta reneszánsz attitűd. Nem?
– De, az. Sajnos azonban ez a reneszánsz attitűd a XXI. században nem számít modernnek, a XX. század során az emberek egyre jobban specializálódtak egy-egy területre, majd annak egyre kisebb részterületeire. Ha ma elmegy az ember az orvoshoz, olyan orvost keres, aki a test egyik meghatározott területére specializálódott. Ha fáj a feje, ez az orvos enyhíti egy gyógyszerrel a fejfájást, közben tönkreteszi a gyomrát és hasfájást okoz. Ha fáj a hasa, kezeli a hasfájást, közben tönkreteszi a máját. Ezzel elsősorban azt szeretném mondani, hogy újra fel kellene fedeznünk a reneszánsz szellemet. Persze, nem abban az értelemben, hogy csináljunk mindent egy személyben, inkább csak annyit, amennyire egyszerre képesek vagyunk. Van egy elterjedt kínai mondás: aki mindig azt teszi, amire képes, sosem jön rá arra, mire lett volna képes. Einstein mondta: ha az életben mindig ugyanazt csinálod, akkor az élettől mindig ugyanazt az eredményt kapod.

– Ha egy terület, például a zene több szegmensét is műveli, akkor az – feltételezem – segít az adott területről globálisan gondolkodni.
– Sok dolgot szükséges is globális összefüggéseiben látnunk, de a globális szónak nem abban az értelmében, ahogy ma értjük a globalizációt, amely nem más, mint az identitás lerombolása. Mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik, ugyanolyan parfümöt használ, ugyanazokat a zenéket hallgatja, ugyanazokat a könyveket olvassa. Elvesztettük a személyiségünket. Minden embernek saját egyénisége van, minden kultúra, minden egyes ország külön sajátos nemzeti jelleggel rendelkezik. Ma pedig, ha látok egy fiatalt az utcán, fogalmam sincs, honnan jött, Amerikából, Peruból, Magyarországról vagy Spanyolországból, ugyanazt a farmert viseli. Ilyen értelemben a globalizáció sokat ártott. Visszatérve a kérdésre, egyáltalán nem csinálok annyi mindent a zenében sem, például nem tudok hegedülni, és irigykedve nézem a zenekarban a hegedűsöket, milyen hihetetlen virtuozitással mozognak az ujjaik és milyen sokféle színt ki tudnak hozni abból a pici hangszerből. Van, amire csak együtt vagyunk képesek. Nem tudom például egyedül előadni az Otellót, szükségem van zenekarra, énekesekre, énekkarra, menedzsmentre, hogy eladja a jegyeket vagy például önre, hogy továbbítsa a közönségnek a szavaimat. Nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, hanem, hogy hogyan csináljuk.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »