John Henry Newman vándorútja – Nemeshegyi Péter jezsuita tanulmánya (2. rész)

John Henry Newman vándorútja – Nemeshegyi Péter jezsuita tanulmánya (2. rész)

Ferenc pápa október 13-án szentté avatja Boldog John Henry Newman anglikánból katolikus hitre tért, majd bíborossá lett gondolkodót. Az alábbiakban Szabó Ferenc SJ kivonatosan ismerteti Nemeshegyi Péter SJ című tanulmányát, amely 2010-ben jelent meg. A második rész címe: A megtérésétől a bíborosi kinevezésig.

John Henry Newman megtérése után fájó szívvel elköltözött Littlemore-ból, és a Nicholas Wiseman (1850-től bíboros, Westminster érseke – lásd lejjebb) által vezetett, Birmingham közelében levő oscotti katolikus szeminárium lakója lett. Az Oscott College „vigasztalanul csúf” épület volt ugyan, de Newman nagy vigasztalására szolgált, hogy egy tető alatt lakhatott az Eucharisztiában jelen levő Úr Krisztussal. Bizonyára csodálkoztak a szemináriumban lakó katolikus kispapok, amikor a híres oxfordi professzor ott állt sorba velük Wiseman szobája előtt, hogy elvégezze heti szentgyónását.

Némi tétovázás után Newman elhatározta, hogy papként kívánja szolgálni a katolikus egyházat. Wiseman ajánlotta neki, hogy lépjen be a Néri Szent Fülöp által alapított Oratoriánusok Társaságába. Newman Rómába utazott, ahova 1846. október 28-án érkezett meg, és szállást kapott az akkor jezsuiták által vezetett Propaganda Fide papnevelő intézetben. A jezsuiták nagy előzékenységgel fogadták szokatlan vendégüket. Nem kötelezték további tanulmányokra, már 1847. május 30-án pappá szentelték. Newmant már az anglikán egyházban pappá szentelték ugyan, de most már ő maga is bizonytalannak tekintette az anglikán papszentelések érvényességét. A katolikus papszentelés után Newman a római oratoriánusoknál néhány hónapos noviciátust végzett, és novemberben visszautazott Angliába azzal a pápai felhatalmazással, hogy oratoriánus házakat alapítson. 1849. február 2-án alapította meg Birmingham városában az első angliai Oratóriumot, amelyet élete végéig vezetett, és amely máig fennáll, működik, és fontos feladatának tartja alapítója emlékének ápolását.

Nagy vihart kavart az országban, hogy IX. Piusz pápa 1850. szeptember 29-én felállította a katolikus püspöki hierarchiát Angliában, és kinevezte Nicholas Wisemant bíborossá és westminsteri érsekké. A hír heves, katolikusellenes tüntetésekhez vezetett, de Wisemannak sikerült bölcsességével és írásaival megnyugtatni a kedélyeket. Newman számára kedvező eseményt jelentett Ullathorne birminghami püspökké történt kinevezése. Ő lett Newman közvetlen egyházi elöljárója. Kitűnően megértették egymást, Ullathorne egészen élete végéig támogatta és segítette Newmant sok megpróbáltatása közepette.

Newman a birminghami Oratórium lelkipásztori tevékenységei mellett talált időt további könyvek írására. Írt egy regényt Loss and Gain. The Story of a Convert (Veszteség és nyereség. Egy konvertita története) címmel. Remek stílusban írt apologetikus füzeteket. Közben nagy élvezettel folytatta az egyházatyák műveinek tanulmányozását.

Az írországi Armagh érseke, Paul Cullen 1851-ben felkérte Newmant egy írországi katolikus egyetem alapítására, és kinevezte őt a jövendő egyetem rektorává. Ettől kezdve Newman hét éven át el-vissza utazgatott Dublin és Birmingham között. Tovább irányította a birminghami Oratóriumot, és nagy energiával nekilátott az írországi katolikus egyetem felállításához. Feladata nem volt könnyű. Kiváló világiakat hívott meg tanároknak, és az egyetemhez illő tudományosság megvalósítására törekedett; az írországi püspökök egy része azonban klerikális módon gondolkozott, és nem nézte jó szemmel a laikusok felértékelését.

Newman az egyetem alapításával kapcsolatos fáradozásainak maradandó eredménye lett a The Idea of a University (Az egyetem ideája) című könyv, amely mind a mai napig a katolikus felsőoktatás ideáljának egyik legnagyszerűbb megfogalmazása. Newman kijelenti: „A tudás és az ész a hit megbízható szolgálói.” Az Egyház „semmiféle tudástól nem fél, mert minden tudományág kapcsolatban van egymással, minthogy a tudás tárgya bensőséges egységet alkot, hiszen ezt a tárgyat a Teremtő tettei és művei képezik”.

Napjai azzal teltek, hogy a birminghami Oratórium és iskola ügyes-bajos dolgait intézte, vezette az elszámolásokat, foglalkozott a növendékekkel, igyekezett megoldani a tanárok közötti kicsinyes konfliktusokat, helyettesítette a beteg tanárokat.

Ebbe a szürke hétköznapi világba csapott villámként az anglikán lelkész, Charles Kingsley 1863-ban megjelent támadása. Élesen nekiment Newmannek, azt állítva, hogy képmutatóan megtévesztette egyházát: már régen meggyőződéses római katolikus volt, amikor még az anglikán egyház lelkészeként tevékenykedett, és álnokul becsapta az embereket. Newmant mindent el tudott volna viselni, csak ezt nem, hogy becstelen képmutatónak állítsák be. Úgy érezte, hogy Kingsley vádjaira az egyetlen lehetséges válasz az lesz, ha egészen őszintén feltárja eddigi életútját. Óriási energiával heteken át reggeltől késő estig írta válaszát. Ennek a gigászi munkának eredménye lett Newman leghíresebb könyve, az Apologia pro vita sua. Amellett, hogy szatirikus éllel megsemmisítette Kingsley vádjait, a könyv legnagyobb értéke egy nagy személyiség belső életútjának könyörtelenül hűséges és pontos feltárása.

A könyvnek óriási sikere lett, Kingsley nem is mert válaszolni rá. Nemcsak a katolikusok előtt mutatkozott meg a sokszor félreértett Newman igazi személyisége, hanem még az anglikán nagyközönség is tisztelettel hajolt meg ennek az igazi angol gentlemannek az életútja előtt. A könyvet újra meg újra ki kellett nyomtatni, és annyi példány kelt el belőle, hogy Newman iskolájának többé már nem voltak anyagi gondjai. 1865-ben felszabadult érzéssel ezeket írta naplójába: „Először is, hozzáedződtem a velem szembeni ellenkezésekhez, és már nem úgy fáj, mint régen, ha néhány befolyásos katolikus ember rosszul bánik velem. Ez egyszerűen az idő múlásának következménye. Azon sem nyugtalankodom, mint régen, hogy nincsenek újoncaink (az Oratóriumban). Minden évben kevésbé nyugtalankodom amiatt, hogy kedvében járjak a (római) Propagandának (Kongregáció), mert érzem, hogy ők képtelenek megérteni Angliát. Továbbá, a két fő személyiség, akikről úgy éreztem, hogy igazságtalanok velem szemben, (Wiseman) bíboros és Faber – elköltöztek e világból. Helyüket elfoglalta Manning és Ward.”

Miközben Newman szorgalmasan rendezgette hatalmas levelezését, és rendezte sajtó alá régebbi műveit, a katolikus egyház egy rendkívüli eseményre készülődött: IX. Piusz pápa összehívta az I. vatikáni zsinatot. A pápai állam feletti uralmában veszélyeztetett pápa ezzel a zsinattal akarta megerősíteni tekintélyét, és a modern világ „tévtanai” elleni harcát. Ezért a zsinatnak nagy tétje a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetésének kérdése volt. A kihirdetés mellett kardoskodott Manning bíboros, westminsteri érsek és sokan mások.

Hírdetés

Newman a kérdésre vonatkozólag ezt írta: „A pápa tévedhetetlenségéről mindig azt gondoltam, hogy valószínű. Azt is gondolom, hogy (dogmakénti) kihirdetése időszerűtlen és valószínűtlen, de ha kihirdetése megtörténnék, annak elfogadása számomra nem jelentene nehézséget.”

A nagy vita lármája és a tévedhetetlenség kihirdetését sürgető személyek gátlástalansága nem tetszett Newmannek, de amikor végül megtörtént a dogma kihirdetése, és a kihirdetést időszerűtlennek tartó püspökök is elfogadták azt, Newman is minden nehézség nélkül magáévá tette. A zsinati megfogalmazás nagyon pontos volt. A pápa, Krisztus és a Szentlélek jóvoltából azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, amely az Egyházé. A tévedhetetlenség csak az ünnepélyes ex cathedra kijelentéseknél áll fenn, és csak a hit és erkölcs kérdéseire vonatkozik, nem pedig politikai és természettudományos kérdésekre.

Newman sajnálta, hogy a vatikáni zsinat csak a pápa szerepével foglalkozott, és nem volt ideje arra, hogy kiegyensúlyozott egyháztant fogalmazzon meg, és abba illessze bele a pápa sajátos feladatát. Azzal vigasztalódott, hogy egy későbbi egyetemes zsinat majd kiegészíti és egyensúlyba hozza ezt a dogmát, amint az az Egyház történetében régebben többször is megesett. Addig is „legyünk türelmesek, és őrizzük meg hitünket. Majd egy új pápa és egy új zsinat kiegyensúlyozhatja a hajót.” Newman ezzel megint jó prófétának bizonyult: a II. vatikáni zsinat az Egyházról szóló konstitúciójával valóban kiegyensúlyozta az Egyház hajóját.

Az angol politikusok között a vatikáni zsinatnak a pápára vonatkozó dogmája nagy felháborodást keltett. Helytelen értelmezések burjánzottak. Ezért egyes katolikusok felkérték Newmant, hogy adjon teológiailag pontos értelmezést az új dogmáról. Newman ezt A Letter to the Duke of Norfolk (Norfolk hercegnek címzett levél) című iratában meg is tette. A fiatal Norfolk herceg az angol római katolikusok vezető világi személyisége volt, korábban Newman birminghami iskolájában tanult. Ez a 150 oldalas „levél” a teológiai egyháztan mesterműve; Angliában lecsillapította a kedélyeket, és katolikus részről is jó fogadtatásra talált.

Az öregedő Newmant 1879-ben váratlan öröm érte. Az Oxfordi Trinity College, ahol első egyetemi éveit töltötte, kinevezte „tiszteletbeli tagjának”. Miután kikérte püspökének, Ullathorne-nak véleményét, örömmel elfogadta a kinevezést. Hosszú évek után először meglátogatta Oxfordot, ahol nagy tisztelettel fogadták.

Közben a katolikus egyházban nagy jelentőségű események zajlottak. IX. Piusz pápa 1878 februárjában meghalt, utóda Pecci bíboros lett, aki a XIII. Leó nevet vette fel. Az új pápa első nyilatkozatában pápai tevékenységének céljaként, Newman nagy örömére, a modern világgal való kibékülést hirdette meg. 

Az igazi meglepetés azonban akkor érte Newmant, amikor a bíboros államtitkár tudatta Manning westminsteri érsekkel, hogy az új pápa John Henry Newmant bíborossá szeretné kreálni. Newman meglepődött, de úgy érezte, el kell fogadnia a kinevezést. Csak az volt a nehézség, hogy akkoriban a bíborosoknak Rómában kellett lakniuk, Newman pedig öreg kora és egészségi állapota miatt nem szeretett volna elköltözni Birminghamből. A Rómával való levelezés Manning érseken keresztül zajlott, aki furcsa módon Newman válaszát úgy értelmezte, hogy Newman visszautasítja a kinevezést. XIII. Leó pápa ezt hallva természetesen megsértődött. Mivel azonban Angliában már híre ment a bíborosi kinevezés tervének, megmozdultak a világi katolikusok és Ullathorne püspök is, úgyhogy hamarosan sikerült elsimítani a félreértéseket. A pápa szívesen beleegyezett abba, hogy Newman bíborosként is Birminghamben éljen.

Így 1878. március 15-én megérkezett Birminghambe a hivatalos értesítés a bíborosi kinevezésről. Newman áprilisban érkezett Rómába, ahol XIII. Leó pápa nagy szeretettel fogadta. Május elején Newman erős megfázás miatt betegágyba került, de annyira felépült, hogy át tudta venni a hivatalos kinevezési iratot. Válaszként mondott beszédében összefoglalta egész eddigi tevékenységének értelmét: „Hosszú évek során sok hibát követtem el. Egyáltalán nem rendelkezem azzal a nagyfokú tökéletességgel, amely a szentek írásaiban lelhető, vagyis azzal, hogy nem találhatunk bennük tévedést. Azt azonban merem állítani, hogy mindabban, amit írtam, őszinte szándék vezetett, nem törekedtem egyéni célokra, engedelmességre hajló voltam, készségesen elfogadtam, hogy mások kijavítsanak, rettegtem a tévedéstől, vágyakoztam, hogy szolgáljak a Szentegyháznak, és Isten irgalmából meglehetős eredményt értem el. Örömmel mondom, hogy az egy nagy veszedelemnek kezdettől fogva ellenálltam. Vagyis, harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási téren mutatkozó liberalizmus szellemének. A vallási liberalizmus tana azt állítja, hogy nincs pozitív valóság a vallásban, hanem mindegyik hitvallás ugyanannyit ér, mint a másik. A liberalizmus semelyik vallást sem fogadja el igaznak. Azt állítja, hogy minden vallással szemben legyünk toleránsak, mert minden vallás csak vélekedés. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság dolga, hanem érzés és ízlés dolga; nem objektív tény, nem csodás jellegű; és minden egyénnek joga van arra, hogy a vallás azt mondja neki, ami neki tetszik.”

Newman a vallási liberalizmus elítéléséhez hozzátette, hogy „a liberális elméletben sok jó és igaz elem is található. Hogy többet ne mondjak, az igazságosság, igazmondás, józanság, önuralom, jóindulat a liberalizmus elismert elvei és a társadalom természetes törvényei.” Épp ezek a jó elemek teszik a liberalizmust sikeressé. Ez a siker pedig halálos veszélyt jelenthet a kereszténység számára. De, teszi hozzá Newman, „a kereszténységet már túl sokszor érte látszólag halálos veszedelem, ezért nem kell félnünk mostani új megpróbáltatása miatt sem”. A végkövetkeztetés pedig ez: „Általában az Egyháznak semmi többet nem kell tennie, mint folytatnia sajátos feladatait, bizalommal és békében. Álljon helyt és lássa, hogyan szabadít meg az Isten.”

John Henry Newman bíborosi címeréhez a következő jelmondatot választotta: „cor ad cor loquitur”, vagyis „szív szól a szívhez”.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »