Johannes Tauler OP: A hittudós és a koldus beszélgetése

Volt valaha egy jeles hittudós. Ez nyolc éven át állandó könyörgésekkel azt kívánta elnyerni Istentől, hogy mutasson neki olyan embert, aki őt az igazság útjára meg tudná tanítani. Amikor egy alkalommal ez a vágy hevesen gyötörte, egy égből jövő hang így szólt hozzá: Menj ki a templom bejáratához. Találsz ott egy embert, aki majd megtanít az igazság útjára. – Kiment tehát a hittudós, és ott talált egy mosatlan lábú koldust, akinek az egész ruházata néhány obulust sem ért. Ráköszönt, és így kezdett vele beszélni: – Adjon Isten jó reggelt!A koldus ezt válaszolta: – Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna rossz reggelem.A hittudós erre így szólt: – Ejha, tegyen szerencséssé az Isten! Miért beszélsz így?!A szegény így válaszolt: – Szerencsétlen sem voltam soha.A hittudós így folytatta: – Légy boldog! Mit jelentenek ezek a szavak?A szegény így felelt: – Sohasem voltam boldogtalan.A hittudós ismét így szólt: – Segítsen meg az Isten! Beszélj már érthetően! Egyáltalán nem értem, amit beszélsz.A szegény így felelt neki: – Doktor uram, jó reggelt kívántál nekem. Erre én azt feleltem, hogy soha nem volt rossz reggelem. Ugyanis amikor az éhség nyomorgat, dicsérem az Istent. Ha hideg miatt szenvedek, hó, jégeső vagy eső esik, ha az ég derült vagy viharos: dicsérem az Istent. Ha nyomorúságom miatt lenéznek, hasonlóan dicsérem az Istent. Ezért soha nem virradt rám rossz reggel. Kívántad azt is, hogy szerencsés legyek. Én azt feleltem, hogy soha nem voltam szerencsétlen. Ugyanis tudok Istennel élni: biztos vagyok abban, hogy Ő bármit tesz, lehetetlen, hogy az ne a legjobb legyen. Ezért Isten bármit adott vagy megengedett, hogy velem történjék: akár jó volt, akár rossz, akár édes, akár keserű: vidáman fogadtam tőle, mint a lehető legjobbat; ezért soha nem voltam szerencsétlen. Azonkívül azt mondtad, hogy tegyen engem boldoggá az Isten. Mint az előzőkhöz, ehhez is hozzáfűztem, hogy soha nem voltam boldogtalan. Elhatároztam ugyanis, hogy csak Isten akaratához ragaszkodom, s abba hiánytalanul annyira átömlesztem a magam akaratát, hogy bármit akar, én is azt akarjam. Ennek következtében soha nem voltam boldogtalan. Amint mondtam, csupán az Ő akaratához szeretnék odatapadni, s bárcsak teljes egészében neki juttathatnám vissza a magam akaratát.
Mivel a koldus befejezte mondanivalóját, a hittudós ismét hozzá fordult: – Kérlek, mit szólnál ahhoz, ha a fönséges Úr a pokol fenekére akarna taszítani téged?A koldus így válaszolt: – A pokolba taszítani – engem? De ha mégis azt tenné: van két karom, azokkal átölelném őt. Az egyik karom az igazi alázatosság; ezzel átkarolnám, s így az Ő szent emberségével egyesülnék. A másik – mégpedig a jobb karom – a szeretet, amely az Ő istenségével egyesül; ezzel úgy körülölelem, hogy kényszerülne velem együtt a pokolra szállni. Nekem pedig sokkal kívánatosabb lenne Istennel együtt a pokolban lenni, mint nélküle az égben.Ezekből tehát a hittudós megtanulta, hogy az Istenhez vezető legelőnyösebb ösvény a valódi alázatosságban gyökerező őszinte megnyugvás Istenben.A hittudós ezután újra puhatolódzott a koldusnál: most afelől, honnan jött. A koldus azt válaszolta neki, hogy Istentől. Amikor pedig a magiszter az iránt érdeklődött, hol talált rá Istenre, ezt válaszolta: – Ott, ahol minden világias gondtól megváltam.Majd a magiszter ezt kérdezte: – Jártadban hol hagytad Istent?A szegény azt felelte: – A tiszta szívekben és a jóakaratú emberekben.A magiszter tovább faggatta: – Ugyan ki vagy te? Azt felelte, hogy ő uralkodó.A magiszter érdeklődésére, hogy hol van az országa, azt válaszolta, hogy a saját lelkében. Majd így folytatta: – Külső és belső érzékeimet megtanultam úgy kormányozni, hogy lelkem minden szenvedélye és ereje nekem engedelmeskedik. Senki sem kételkedik abban, hogy ez az ország a világ minden országánál valóban kiválóbb.A magiszter még megkérdezte: – Mi vezetett el téged erre a tökéletességre?A szegény ezt a választ adta: – Kétségtelenül hallgatásom, magasztos tárgyú elmélkedéseim és Istennel való szoros egyesülésem. Semmiféle dologban nem tudtam megnyugodni, ami Istennél kisebb. Istenemet már valóban megtaláltam. Őbenne van békém és örök nyugalmam.(Fordította: Danczi Villebald József. Forrás: Vigilia, 1977. 7. sz. 453-454. o.)

Hírdetés


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »