Jogi blabla helyett zöldkommandó

Jogi blabla helyett zöldkommandó

A támogatás fogy az európai baloldal körül, erősödnek a szélsőségek, a jogállamiság-vita egyre kevesebbeket izgat, ráadásul új költségvetés és brüsszeli vezetés van.

Talán még sokan emlékeznek arra, amikor a 2010-es évek elején az Európai Parlament havonta tárgyalta a magyar jogállamiságot hol az alaptörvény elfogadása, hol a médiahelyzet kriminalizálása, hol a szektorális különadók apropóján. Ezeken a fórumokon a magyar kormány képviselői – nem egy alkalommal maga a miniszterelnök – észérvekkel, tárgyilagos vitát próbált folytatni, ugyanakkor rendre azt tapasztaltuk, hogy az ellenzéki felszólalók többsége mindenféle elvont eszmével próbál meg erkölcsi győzelmet aratni a magyarok felett.

Megismertük az 1968-as generáció politikai abszurditását, megtanultuk Viviane Reding, Hannes Swoboda, Daniel Cohn-Bendit, Martin Schulz vagy éppen Guy Verhofstadt nevét, és egyre inkább az a benyomás alakulhatott ki bennünk, hogy valójában teljesen lényegtelen, hogy mi adja az aktualitását a felszólalásoknak, minden mindig ugyanoda vezethető vissza: Magyarország az európai baloldal szerint lényegében egy antidemokratikus, szélsőjobbal kollaboráló diktatúra.

Mivel azonban ezek a vádak megálltak a kommunikáció szintjén, az EU elővette új fegyverét, és 2013-ban elkészült a Tavares-jelentés. Rui Tavares portugál zöldpárti képviselő azután állt neki nagy munkájának, hogy az Európai Parlament határozatot fogadott el, amelyben súlyos aggodalmát fejezte ki a magyarországi demokráciával és az alapvető jogokkal kapcsolatban, majd kilátásba helyezte az EU-szerződés 7. cikkének 1. bekezdését. Nagydoktorit lehetne fogalmazni az elmúlt nyolc év összes politikai támadásából, a konkrét felsorolás helyett inkább gyorsan ugorjunk a végére, és a tavaly ősszel elfogadott Sargentini-jelentéssel foglaljuk is keretbe az egészet, érdekesebb kérdés ugyanis, hogy mi motiválta Brüsszelt a folyamatos vegzálásra.

Furcsa dolog, hogy amikor 2006-ban Magyarországon a kormány brutális eszközökkel igyekezett elkerülni az előre hozott választást az őszödi beszéd után, az EU egyáltalán nem érezte szükségességét semmilyen jelentés elkészítésének, minderre csak 2010-et követően került sor. Az európai baloldal nehezen dolgozta fel, hogy alakult egy kétharmados parlamenti támogatással bíró kormány, mindemellett az önkormányzati világban is egyértelmű jobboldali túlsúly jött létre.

Ráadásul a Fidesz nem sokat tétlenkedett: a stratégiai ágazatokban azonnal nekilátott csökkenteni a befolyást a külföldi cégeknél, jöttek a multiknak és a bankoknak fájó különadók, megszűnt a brutális baloldali médiatúlsúly, kiszabadult az ország a devizacsapdából, ezáltal kiszélesedett a nemzeti bank eszköztára, és még sorolhatnánk. Egyszóval az asszisztáló kormányzást felváltotta a nemzeti érdek és az ennek érdekében vállalt konfliktusok sora.

Ne legyen kétségünk, egy másodpercig sem aggódott Brüsszelben senki azért, hogy akkor hogyan is változnak meg az Alkotmánybíróság eljárási szabályai vagy hogy lesz ezután másként a műsorokban való termékelhelyezés szabályozása. A kiváltó ok egyértelműen a gazdasági érdeksérelem és a baloldali politikai befolyás fenntartására irányuló szándék volt. Külön elkeserítő, hogy ebben a folyamatban egyes magyarországi szereplők – ellenzéki EP-képviselők, sajtómunkatársak, szakértők stb. – egyértelműen hazájukkal szemben érveltek, a retorikai elemzések azonban itt is kísértetiesen hasonlóak voltak: jogállamiság, alapvető jogok, diszkrimináció, fékek és egyensúlyok.

Hírdetés

Ezek a folyamatok azonban nem hozták meg a kívánt sikert, és bár a módszert nem csak Magyarország ellen vetették be, a részeredmények ellenére sehol sem sikerült megfordítani az adott ország politikai folyamatait. Nem is sikerülhetett, ugyanis a jobboldali szavazókat kevésbé hatja meg, amikor egy luxemburgi liberális politikus arról beszél, hogy micsoda dolog például a keresztény értékek alkotmányba foglalása. Hiába jöttek tehát a támadások minden fronton, legfeljebb azt sikerült elérni, hogy a liberális választók újra felszisszentek, de a jobboldaliak vérnyomása inkább azért emelkedett, hogy miért kell újra ezeket hallgatni.

Magyarországon – de egyébként akár Lengyelországot is mondhatnánk – az elmúlt években egyetlen választási eredményen sem lehetett látni, hogy az országgal szemben kötelezettségszegési eljárás van folyamatban vagy hogy a 7-es cikkely szerinti eljárást elindították, sőt a konfliktus inkább a jobboldalnak kedvezett. A jogállamiság-vita értelmetlenné vált és felülvizsgálatra szorul. Ennek ellenére a jog mögé bújtatott ideológiai büntetőpolitika velünk marad, hiszen ha beindult a gépezet, hagyni kell kifutni. Ugyanakkor a hangsúly kezd áthelyeződni. A balliberális tér keresett egy olyan témát, amely legalább ennyire megfoghatatlan, ugyanakkor a jobboldali gondolkodók együttérzését is kiváltja.

Greta Thunberg tizenhat éves svéd diáklány 2018 augusztusában kezdett klímasztrájkba a stockholmi parlament lépcsőjén. Nem sokkal később már az egész baloldali világ arról beszélt, hogy végre valaki ráirányította a figyelmet a valódi kérdésekre, hiszen mi más is lehetne az előttünk álló évszázad legfontosabb kérdése, mint a klímapolitika. Ugye azon már senki nem lepődik meg, hogy épp azon országok vezetői karolták fel leglátványosabban a kérdést, amelyek az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátási statisztikákat vezetik?

Ha valakiben felmerülne a kérdés, érdemes tisztázni: a zöldpolitika az 1970-es években kezdett el testet ölteni Európában, amikor is a kommunisták körül fogyni kezdett a levegő, és hirtelen mindenki zöld ruhát öltött a vörösre. A már fent említett Daniel Cohn-Bendit (becenevén Vörös Danny) Franciaországban az anarchista szövetségből kifordulva, míg Németországban a magyar gyökerű Joschka Fischer hívta életre a legújabb csoportokat: a zöldpártokat. És a dolog működött. Az európai baloldal színváltásba kezdett és túlélt, kipróbált csapaton pedig ne változtass: a zöldfordulat ismét időszerűvé vált, ráadásul a közvélemény-kutatások szerint a jobboldali szavazók is nyitottak a környezetvédelmi kérdésekre.

A támogatás fogy az európai baloldal körül, erősödnek a szélsőségek, a jogállamiság-vita egyre kevesebbeket izgat, ráadásul új költségvetés és brüsszeli vezetés van. A gépezet pedig egy percig sem késlekedett: Frans Timmermans – ő volt a baloldal csúcsjelöltje –, aki eddig az alapjogokat felügyelte az Európai Bizottságban, most a környezetvédelmi területért felel.

A 2027-ig tartó költségvetésben a legnagyobb forrásbővítést az úgynevezett LIFE program kapja, amely minden egyes uniós kiadási területbe beépül, azaz minden uniós forrás felhasználásakor a „zöldelveknek” is meg kell valósulniuk. Magyarán az unió befolyásolhatja a kifizetéseket környezetvédelmi szempontokra hivatkozva. A rendszer tökéletesen fel van építve, és a témaválasztás miatt a várható viták megítélése sokkal összetettebb lesz, mint a korábbi nyolc évben hallgatott alapjogi blabla. Pedig az egész mögött még mindig pontosan ugyanaz van, mint volt 1968-ban, 1977-ben vagy akár 2010-ben, csak Magyarországnak ezután a „súlyosan környezetkárosító gazdasága” miatt kell majd a szőnyeg szélén állnia.

Farkas Örs

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »