Jobboldali mozgástér

Jobboldali mozgástér

Az eddigi felmérések fényében várhatóan meggyengül a két legnagyobb frakció, a néppárti és a szocialista, és nyitott kérdés, továbbra is le tudják-e együtt zsírozni Európa jövőjét, vagy pedig külső támogatókra szorulnak ehhez.

Van élet az EU-n kívül is – ezt olyan régen mondta Orbán Viktor, hogy a fiatalabb korosztályokhoz valószínűleg el sem jutott, mert okostelefonok még nem voltak, így ők jobb híján a labdát kergették az iskolaudvaron.

Nem voltunk még uniós tagok, és óriási botrány lett az amúgy egyszerű tényközlésből, hiszen Norvégia vagy Svájc már akkor is szerepelt Európa térképén. És már akkor is virtuális pofon járt azért, ha valaki nem biztosította feltétlen lojalitásáról a brüsszeli terveket, hanem némi mozgásteret akart magának a tárgyalások erejéig.

Ez itt a kulcsszó: a mozgástér. Szó nincs magyar részről az Európai Unió elhagyásáról – ezt a társadalom többsége és a politikai elit sem támogatja –, de be kell látni, ahhoz a gyökereit féltő és a bevándorlástól ódzkodó új Európához, amelyet a magyar kormánypártok építeni akarnak, szűkösek lehetnek a keretek a néppárti padsorokban.

Kérdés ugyanakkor, milyen egyéb lehetőségei lesznek a Fidesz–KDNP-nek a májusi választások után. Az eddigi felmérések fényében várhatóan meggyengül a két legnagyobb frakció, a néppárti és a szocialista, és nyitott kérdés, továbbra is le tudják-e együtt zsírozni Európa jövőjét, vagy pedig külső támogatókra szorulnak ehhez.

Ilyenek lehetnek például a liberálisok, de a két nagy frakciót leszámítva minden versenyzőt vegyünk bizonytalanra, mert ha például az Emmanuel Macron személye körüli bulipárt, a magyar vonalon a Momentummal barátkozó A Köztársaság Lendületben! beköltözik a szabadelvűekhez (szegény Tisza Kálmánt forgatva a sírjában), akkor a saját képére is alakítja őket, már csak Franciaország tekintélyes mandátumszáma okán is.

Hírdetés

A különböző szuverenista és euroszkeptikus alakulatokból ezzel párhuzamosan új erő formálódhat, amelyből blokkoló kisebbség talán nem lesz az EU parlamentjében, de puszta szárnypróbálgatásnál máris messze többről van szó. A britek kilépésével az olaszok a harmadik, a lengyelek pedig az ötödik legfontosabb szereplővé lépnek elő, márpedig egy új euró­pai jobboldalnak (ha úgy adódik, a Fidesz–KDNP mellett) két vezető kormánypárt, az olasz Liga és a lengyel Jog és Igazságosság lehet a fő ­ereje.

Mivel ezen a térfélen nem beszélhetünk olyan patinás pártcsaládokról, mint például a néppárti, a helyezkedéseknek ad hoc jellegük is van, de ha elegen hisznek abban, hogy az új Európa két legfontosabb – egyben pedig egyre jobban felismert és tudatosított – kérdése az erős nemzetállamok megtartása az USA itteni megfelelőjének farigcsálása helyett, másfelől pedig a bevándorlás feltartóztatása, akkor szépen gyarapodhat ez az oldal.

E gondolkodásban már most is sok partnerünk van az EU-hoz tizenöt éve vagy később csatlakozó országokból – kezdve a visegrádi négyekkel –, de Nyugat-Európában is átszakadt a gát.

Ma a Bundestag vezető ellenzéki pártja egy bevándorlásellenes, jobboldali erő, amelynek francia megfelelője pedig az első vagy második helyen végezhet otthon. Ezekben az esetekben nagy tagállamokról beszélünk, amelyek sok képviselőt küldhetnek Strasbourgba. Az olaszokra, lengyelekre is igaz az állítás.

Egy biztos: komoly frakcióban csak azok reménykedhetnek, akik a nagyobb országokból is tudnak meríteni. Még emlékszem olyan, uniós csúcs elé szervezett néppárti külön­egyeztetésre, amelyen a legfontosabb négy országból három vezetője, az ereje teljében lévő Merkel, Sarkozy és Berlusconi vitte a prímet.

Ma már csak a 82 éves Berlusconi van közülük ereje teljében, és ő is csak férfiúi minőségében. Átrendeződtek az erőviszonyok, a 13 (!) legnagyobb tagországból csak egyet kormányoz a néppárt, míg a bevándorlásellenesek kettőt. Van élet a néppárton kívül – és van további mozgástér is.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »