Jobb, mint Panama?

Jobb, mint Panama?

Az Amerikai Egyesült Államok nagy magabiztossággal lép fel a világ politikai színpadán. A legnagyobb gazdaság, a legvágyottabb életstílus és az ezzel járó legnagyobb bevándorlási kedv (miközben senki nem akar kivándorolni), világtörténelmi összehasonlításban hatalmas számú embernek a korábbi időkben elképzelhetetlenül magas életszínvonal, a legrégebbi modern demokrácia, a legjobb egyetemek, legmagasabb szintű technológia, legnagyobb tudománytámogatás, legerősebb hadsereg, legtágabb mozgásszabadság – csak néhány a legek közül, ami alapján polgárai méltán lehetnek büszkék országukra és elődeikre. Ráadásul rendkívül egyszerű elvek és struktúra szerint működik minden, külföldre utazva az amerikaiak nem is értik, miért kell a hétköznapi, az emberi életet kísérő ügyeket bürokráciával, törvényekkel, kiskapukkal bonyolulttá tenni. Kis rásegítéssel aztán amerikai diplomaták esetenként el is ragadtatják magukat, és megleckéztetik kevésbé szerencsés országok polgárait vagy politikusait. Pedig néhány leckét otthon is fölmondhatnának.

A diplomaták helyzetét talán legjobban Edgar Allan Poe Az ellopott levél című novellája írja le, ahol a mindenütt keresett levél észrevétlen marad, miközben szem előtt van. Hasonlóan járt Vlagyimir Putyin, de számos európai újságíró, köztük néhány honfitársunk is. Szerintük azért nem szerepelnek amerikai üzletemberek és vállalatok a panamai offshore-listán, mert Amerika áll a leleplezések mögött – magukat pedig bolondok lennének elárulni. Holott a magyarázat egyszerűbb. Az amerikaiak azért nincsenek a feltárt listákon, mert a legtöbb listán nincsenek ott. Hát akkor hol vannak? Otthon!

Barack Obama világméretű kampányt indított a „dugimilliárdok” feltárására – „a pénznyelő lyukak a középosztálybeli családoknak ártanak”, háborgott egy áprilisi sajtókonferencián. Pénzügyminiszterével, Jack Lew-vel bármely elődjénél keményebben lép föl az adóelkerülők ellen. A kongresszus 2010-ben hozta meg a külföldi számlák adómegfeleléséről szóló törvényt (Foreign Account Tax Compliance Act). Az előírások megkövetelik a külföldi bankoktól, hogy amerikai ügyfeleik számlaadatait a washingtoni pénzügyminiszternek továbbítsák, minden viszonosság nélkül. Van ugyan egy kölcsönösségi szerződés, amely az adóhatóságok jobb együttműködését hivatott elősegíteni és 96 ország aláírta, kivéve Bahreint, Naurut, Panamát és Amerikát.

Amikor adókerülők más országokból az Egyesült Államokban akarják pénzüket elbújtatni, Obamát nem foglalkoztatja annyira az adómorál, talán azon egyszerű elv szerint, hogy mindenki a saját erkölcséért felelős, ő az amerikai jogrendért és érdekekért felel. De miért írták alá az egyezményt olyan országok is, mint például Svájc? Mert nem kívánják, hogy bankjaik amerikai tiltólistákra kerüljenek.

Obama idejében tucatnyi svájci banknak kellett adóelkerülés segítése miatt összesen ötmilliárd dollár büntetést fizetnie, néhány tisztviselő börtönbe került, volt olyan bank, amelyik csődbe ment. Hallott valaki hangos tiltakozást hátrányos megkülönböztetésről, netán üldözésről? Amerika beavatkozásáról más országok belügyeibe? Ahol nagy pénzek surrognak, ott az emberek is csak suttognak, országok közti egyoldalúság ide vagy oda, a bankárok nem hangoskodnak, örülnek, ha ott lehetnek, ahol a nagy pénz forog, nem fordulnak a világsajtóhoz, nem szerveznek nagyhangú tiltakozásokat.

A német Zeit szerint (a következőkben ezen újság által feltárt információkat használom) Amerika harmadik helyen áll az adóparadicsomok világranglistáján, Svájc és Hongkong mögött, megelőzve Szingapúrt és Luxemburgot. Aki Amerikában adómentes postafiókcéget szeretne, nem kell külföldre utaznia. Egyes szövetségi államok, mint Delaware, Nevada, Dél-Dakota vagy Wyoming, akár nagyobb előnyöket is biztosítanak. Delaware-ben, az amerikai alkotmányt először ratifikáló államban több mint egymillió cég regisztrált, miközben az állam lakossága nem éri el ezt a számot. Az ötszáz legnagyobb amerikai vállalatból több mint háromszázat olyan államban jegyeztek be, amely egyedenként rájuk szabott törvényekkel külön kegyeket biztosít számukra. Az államok egymással versenyeznek a cégekért, Dél-Dakotában egyre több hazai és külföldi cég telepedik le, mivel ott nincs egyéni és társasági adó. „Éppen az a törvény, amellyel több átlátszóságot akarnak elérni, segít az amerikai pénziparnak, hogy pénzt csalogasson az országba” – írja a Zeit. A világméretű postafiókipar fölfedezte magának az Egyesült Államokat, hiszen védelmet jelent saját államuk adóhatóságaitól. A Bloomberg pénzügyi hírügynökség szerint az európai Rotschild-ház a Nevada állambeli Renóba helyezte át székhelyét. 2012-ben az offshore-tőkét 20-30 ezer milliárd dollárra becsülték, és senki nem tudja, ennek hányad része van az Egyesült Államokban, szakértők szerint az arány növekszik.

A saját országon belüli postafiókcégekkel szemben Obama akkor sem tudna eljárni, ha akarna. A cégekre vonatkozó törvények ugyanis, beleértve a pénzügyi információadást is, az egyes államok hatáskörébe tartoznak. Átfogó törvényekhez a kongresszus támogatására lenne szükség, de a nép képviselői miért is fojtanák el államuk nagyszerű bevételi forrását? Amerikában jól érzik magukat a gazdag egyének és vállalatok. Hatalmas pénzügy-technológiai ágazat foglalkozik azzal, hogy adóterheiket minimalizálják. A New York Times feltételezése szerint a gazdagok számára külön adórendszer létezik az országban.

Európában nehezen érthető ez a logika, holott a demokrácia létrehozásának „szerződési” elvéből következik. A demokrácia elvi eredeténél azt a megegyezést kell látnunk, hogy a közösséget létrehozó egyenlő emberek megállapodnak, együttélésüket törvényekkel szabályozzák. Az egyenlőség fenntartására jog- és államrendszert hoznak létre, amelyet ők maguk ellenőriznek saját erőforrásaikkal, vagyis pénzükkel. Ezt a pénzt maguk által meghatározott adózással gyűjtik össze, melyből aztán a rendőrséget, a katonaságot, a legszükségesebb állami hivatalokat fenntartják – mintegy saját erejüket átruházva rájuk. Ebből ered a szemlélet, hogy az adóelkerülőket nyilvános megvetés és kiközösítés kíséri, kivéve, ha erről is szerződtek. Márpedig a jogalkotás a szerződés egy formája. A szerződéses megállapodásokban az emberek a lehető legtöbb pénzt maguknál tartják, az oktatást, az egészségügyet nem bízzák az államra, hanem külön, belátásuk, értékrendjük szerint maguk finanszírozzák.

A szerződéselmélettel együtt jár a felfogás, hogy nem az állam tart el bennünket, nem nekünk kell az állam kegyeit keresnünk, hogy valamit visszacsurrantson nekünk saját pénzünkből, vagy abból, amit más befizetett, hanem mi, gazdálkodó, vállalkozó, dolgozó polgárok tartjuk fönn saját jövedelmünk egy részéből az államot, hogy néhány olyan funkciót átvegyen tőlünk, amelyekkel nem kívánunk magunk foglalkozni, például házunk vagy országunk védelmét. Ha valakinek, az államnak és az állam alkalmazottainak, beleértve a politikusokat is, van köszönnivalójuk a polgároknak és nem fordítva.

Ugyanez a szemlélet érvényesül az Egyesült Államok politikai felépítésében. Nem az Egyesült Államok tartja fönn az egyes államokat, hanem az egyes emberek és államok egyesülnek, és hozzák létre az Egyesült Államokat, annak központi kormányzatával és politikai intézményeivel. Ez olyan, mintha nálunk az ott élő és tevékenykedő emberek tartanák el a megyéket és az országos kormányzatot, a kormány pedig felelősséggel és köszönettel tartozna az aktív embereknek, lakóhelyüknek és a megyéknek, nem pedig fordítva. A szövetségi kormány és tagjai anyagi erejét ugyanis a polgároknak, tagállamoknak, tehát „nekünk” köszönheti, és nem fordítva – állítják az emberek és a szövetségbe lépett államok.

Ezért ismeretlen Amerikában a pénzek központi „elosztása” ilyen és olyan célokra. Leosztásra váró fáradt és a megcsapolások által apadó pénzfolyamok nem csordogálnak a központban. A pénz nagy része ott marad, ahol megtermelődik. Ott ruháznak be újra, ott építenek utakat, járdákat, vízvezetéket, kórházakat, iskolákat – és nem ott, ahol a központi kormányzat eldöntené. Ezért aztán nem is kell washingtoni segélyekre várni egy kisváros vízvezetékkel történő felszereléséhez, mint Európában Brüsszelre. Az ilyen felfogással létrehozott országoknak nincs abszurd méretű fővárosuk, ellenben a legkisebb lakóhely is urbanizált.

A demokráciában eredetileg a pénz mint saját erejük és erőfeszítésük eredménye, az embereknél van. Az adózást törvények szabályozzák, és ha egy állam nem vet ki adót, az azt jelenti, hogy a polgárok ott nem akarnak adózni. Az ilyen államokban törvényes értelemben nincs is adóelkerülés. Szigorú, „logikai” és jogi értelemben tehát a demokratikus államok demokratikusan szerveződő szövetségében – ahol mindenki szabadon választja lakhelyét és cégének központját – nem értelmezhető az adóelkerülés.
Dewey, a demokrácia filozófusa szerint a demokrácia átértelmezi a régi fogalmakat, a demokratikus beszéd nem fordítható le a hierarchikus, nem demokratikus, klasszikus nyelvre – és viszont. A kevésbé képzett amerikai diplomaták vagy akár egykori elnökök legfontosabb megtanulandó leckéje az lenne, hogy ne gőgösen kioktassák a későn jövő, valóban túlságosan lassan demokratizáló országokat, hanem segítsék őket a demokrácia nyelvének elsajátításában és a demokrácia megszeretésében.

A szerző Svájcban végzett filozófus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »