Jó keresztények

Néhány év alatt megduplázódott az egyházi iskolákban tanuló gyerekek száma. Ezek az oktatási intézmények rendkívül népszerűek, aminek több oka is van. Az egyik a közösségteremtő erő. Sokan azt gondolják, hogy mivel a hívő szülők és tanárok eleve közösséget képeznek, a gyerekeknek csak le kell másolniuk a mintát. A dolog azonban fordítva van: minden egyházi intézmény természetes módon gondolkodik közösségekben, mert az a lételeme. A szocializmus erőltette a közösségi szellemet, a vallási közösségek magukban hordozták – nagy különbség. No és a leggyakoribb érv: a gyereket oda érdemes íratni, ahol az oktatás színvonala garantáltan magas.

Akkor végül is mi a baj Lázár János kijelentésével, amely a Mezőtúri Református Kollégium könyvtárának felújítása alkalmából hangzott el? A kormány meggyőződését tolmácsolta, miszerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt és jó magyart nevelnek belőle. Félreértés ne essék: a matematikatanár (történelem-, testnevelés- stb.), aki egy gyerekből jó magyart nevel, és még jó keresztényt is, tiszteletre méltó. De mégis alapvetően a matematikát kell megszerettetnie, a történelemben való kiigazodáshoz kell támaszt adnia, és a testmozgásban örömet találó gyereket kell nevelnie. S ha közben személyes példájával elősegíti, hogy a gyerekben kialakulhasson a nemzettudat, a nemzethez tartozás érzése, akkor valóban sokat adott.

Jó keresztényeket nevelni bonyolultabb história. Ha valaki keresztény, ahhoz már nem kell jelző. Aki jó kereszténynek tartja magát, az siessen gyónni (ha katolikus), vagy olvasgassa esténként a Bibliát, amely tele van nem túl jó keresztényekkel meg különös természetű zsidókkal, akik közt vannak keresztények is. Ha csak néhány dolgot mélyen átgondolt, örülni fog, ha még kereszténynek érzi magát.

Jó keresztényekkel, fácán- és szalonkavadászokkal (ne ölj!) tele van a kormány. Keresztények köztük már kevesebben vannak. Lehetne ez is a kiindulópont. Ne tessék kiszervezni államilag az oktatási munkát az úgymond jó hírű egyházi iskolákhoz, azzal a kevéssé keresztényi gondolattal, hogy a maradék tanárok munkája, törekvései az enyészeté lehetnek. Ne az legyen az út, hogy beterelünk kiváló oktatási intézményeket is az egyházi jászolba. Végül is a legmagasabb erkölcsi szintet képviselő pap tanárok azért lettek legendássá, mert az állami urak másodlagosak voltak a hierarchiájukban. Ami pedig a szegényebb szülők tehetséges gyermekeit illeti, azok kiemelésére és támogatására a rendszerváltozás utáni kormányoknak (a szociális érzékenységükkel kérkedő szocialistáknak különösen) rég ki kellett volna dolgozniuk egy tehetségfelkarolási programot, hogy bizonyos értelmiségi és művészszakmák ne „dinasztikusan” öröklődjenek. Lázár János kijelentése arról, milyen fontos, hogy ne az határozza meg egy gyermek életét, milyen anyagi körülmények közé születik, hanem az, hogy milyenek a képességei, támadhatatlan. De ha ő mint a kormány képviselője ezt kizárólag a magyar egyházi iskolák szellemiségében látja meg, az indirekt lemondást jelent az állami oktatás fejlesztéséről, tartalmasabbá tételéről.

Készséggel elhisszük, hogy „keresztény nevelési elveihez” remél az egyházakban szövetségest a kormány, de ez a kijelentés inkább aggasztó, mint hogy bizakodásra adhatna okot. A kormány ugyanis jobban teszi, ha egyáltalán nem nevel, ha elfelejti ilyen irányú elveit, és ha okvetlenül nevelni akar, kezdje önmagán. De ne mondjon le az oktatást illetően a cselekvő alakításról, és ha tud számítani az egyházakra, hát számítson a tanárokra is. Nagy tudás van a fejükben! Márai írja: „nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.” Tudni kell tehát, mit kire bízunk, és mikor, milyen mértékben. És nem áttestálni, hanem vállalni a feladatot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »