Jó hírek

Jó hírek

Harminc éven át alig voltak jó hírek, mostanában meg vannak. Érdekes élmény ez, és egyáltalán nem biztos, hogy tartós. Persze nem lenne rossz megszokni őket, de hogy nehezen megy, azon nincs mit csodálkozni.

A magyar futballról beszélek egyébként, bár gondolom, ezt a fotó alapján mindenki kitalálta. Talán az is megvan, hogy mi a mai nap jó híre: az, hogy meghosszabbították Bernd Storck szövetségi kapitány szerződését. A 2018-as világbajnokság végéig.

Olcsóbb lesz ettől a kenyér? Nem. Helytáll a válogatott a nyári Európa-bajnokságon? Nem tudni. Sikeres lesz a szeptemberben kezdődő vb-selejtezőkön? Fogalmunk sincs. Változik a rendszer, amit magyar labdarúgásnak hívunk? Kicsit talán, sokat és gyorsan nem.

Akkor miért kéne ennek a hírnek örülni?

Nos, örülni egyáltalán nem kell, nem kötelező, ezt aligha célszerű elvárni bárkitől is. Abban sincs meglepetés, hogy a sportlap online szavazásán a véleményt nyilvánítók 7-8 százaléka szerint nem is Storck a megfelelő személy kapitánynak. A trollfoci országában ez nem rossz arány, pláne, hogy a többségnek tetszik a fejlemény, és azok is csak 30-35 százaléknyian vannak, akik megvárták volna az Eb végét.

Nincs min csodálkozni, hiszen évtizedeken keresztül tényleg nem volt itt semmi, csak a lötyögés. A részsikerek, amiket egyik-másik klub – vagy akár a válogatott – olykor elért, nem az általános előretörésről vagy a fejlődésről szóltak. Rendszerhibák voltak, hiába hazudtuk őket eredménynek. A Ferencváros Bajnokok Ligája-szereplését egy szerencsésen összerakott keretnek és néhány jól megválasztott légiósnak köszönhettük, a kijutást az atlantai olimpiára egy sokra hivatott generáció két évjárata hozta össze, a ’98-as Eb pótselejtezőjét a legnagyobb ellenfél végzetes hibái adták ajándékba. Hogy ez mind így volt, ahogy mondom, azt egyszerű bizonyítani: e részsikerek-rendszerhibák közül egyiknek sem lett érdemi folytatása vagy következménye. A Ferencváros nem jutott be többé a BL-be, az atlantai generáció tagjai közül kevesen csináltak figyelemre méltó karriert, a ’98-as pótselejtező eredményét ismerjük.

A folytatás- és következményhiány bátran tekinthető magától értetődőnek. Olyan szisztéma ugyanis nincs, amely bemondásra meg tudna változni. A politikát szántszándékkal nem keverném ide most, mert nem azon múlik, ezért csak futólag: bármilyen stadionok épülnek – apró ékszerdobozoktól óriás arénákig –, azok sem jelentenek garanciát. A tehetséges fiatalok felbukkanásán és a kontraszelekció kizárásán túl három dolog van, amire építeni lehet. Az egyik a munka, a másik az akarat, a harmadik a felkészültség.

Magyarországon hosszú ideig egy másik sportot műveltek futball címén, mint a bennünket lehagyó országokban. Előbb azt nem vettük észre, hogy míg mi a múlton rágódunk, addig a játék egyre gyorsabb, taktikusabb, fizikálisabb lesz, utána azt, hogy a futball a globális szórakoztatóipar legfontosabb-legtömegesebb ágává emelkedik. Ha az első felét nézzük, akkor is kettőt ér minden szezon, amit semmittevéssel töltöttünk, ha a másodikat, végképp nem sok remény marad.

Ha így van, mit keresünk mégis a franciaországi Európa-bajnokságon? Hogy kerülünk oda?

Úgy, hogy a harmadik helyen végeztünk a csoportunkban, majd a pótselejtezőn kettős győzelemmel elütöttük az esélyesebb norvégokat. Ez sem volt benne a rendszerben. Nem nőtt bele a válogatottba több tehetséges fiatal, a bajnokságunk továbbra is inkább szomorú, mint érdekes, légiósaink alig páran állják meg a helyüket jegyzett klubokban.

Csakhogy a globális szórakoztatóiparnak az a természete, hogy ha nem szabályozzák, a gazdagokat még gazdagabbakká teszi, a szegények száma ellenben növekszik. A pénz pénzt csinál, a többieknek marad a maradék. Nem véletlen, hogy az amerikai major sportokban van fizetési plafon. A világfutballban nincs, ez konkrét oka annak, hogy a klubok érdekei-céljai felülírják a válogatottakéit. Így néhány erős ország kiemelkedik – olyanok, ahol programokban gondolkodnak, mint a németek –, és a többiből létrejön a népes középmezőny. Tehetséges nemzedékekkel innen is ki lehet nőni – ez történt a belgákkal az utóbbi években –, ám a többiek rangsoráról nüanszok döntenek.

Itt jön be a képbe a felkészültség – a 21. századi típusú –, az akarat és a munka. Így lehetett képes Dárdai Pál arra, hogy a gyenge-közepes magyar játékosállománnyal olyan célfutballt játszasson, amelynek hála, végig nyitva maradhattak előttünk a kapuk. Így tudhatott Bernd Storck – segítőivel karöltve – olyan taktikát kidolgozni Norvégia ellen, amely merészen, ügyesen és okosan végrehajtva sikert hozhatott.

Összefoglalóan profizmusnak nevezzük mindezt. Abból a fajtából, amelyről beszélni tudtunk azelőtt is, de a valóságos tartalmáról kevés fogalmunk lehetett.

Igen: ezért jó hír, hogy Storck marad.

Akkor is, ha a munkában nincs csoda és varázslat, tehát simán előfordulhat, hogy a későbbiekben nem lesz eredményes a kapitány és a csapata. Pont nélkül maradhatunk az Eb-n, a vb-selejtezőkön is jöhetnek kudarcok. A helyzet ugyanis az, hogy Európa szinte összes válogatottját profik irányítják. Olyanok, mint Storck vagy Dárdai – bár utóbbi ez ideig tényleg istenáldotta tehetségnek tűnik –, ergo a középcsapatok között nüanszok fognak dönteni ezután is, és nem biztos, hogy mindig a javunkra.

De legalább belekóstoltunk, hogy milyen, amikor részévé leszünk valaminek, ami igazi. Lehet, hogy a hátország, a körülmények és sok egyéb miatt meg sem érdemeltük volna még, egyvalamiért megérdemeltük mégis: mert beletettük az akaratot és a munkát.

És hát addig is dolgozunk tovább, amíg Storck itt van. Ez a lényeg, csinálni kell, gyakorolni, menni – hogy egyszer talán a rendszer is megváltozhasson. Nem holnap fog, előre szólok.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »