Játszóruha

Pétert el akarja hagyni a felesége. A történet sajnos szokványos. Számtalanszor megírták, szépirodalomban és azon kívül egyaránt, hogy miként ölhetik meg az egyforma hétköznapok a szerelmet, a házasságot, a kapcsolatot. Péter kötelességtudó ember, feladatait pontosan és lelkiismeretesen elvégzi, otthon is mindig derekasan kivette részét a gyerekek neveléséből és a házimunkából egyaránt. Most viszont teljesen összetört, és láthatóan nem igazán érti, mi történik vele. Derült égből villámcsapásként érte a dolog. Ömlik belőle a panasz. Én töltöm be a lelki szemetesláda szerepét. Könyöklünk a foltos, billegő kocsmaasztalon, már a második korsó sört iszom, Péter leragadt az elsőnél. Egyre csak mondja és mondja. Most éppen azt, hogy a feleségével képtelen volt egy idő után beszélgetni. Merthogy amazt kizárólag az érdekelte, hogy a gyerekeknek kész van-e a leckéjük, mi legyen hét végén az ebéd, és milyen függönyt kellene venni a nappaliba. Csoda hát, hogy végül csak ültek esténként kukán egymás mellett a tévé előtt?

Hallgatom a véget nem érő áradatot, haveri kötelességtudatból bólogatok, ugyanakkor, röstellem, időnként elkalandoznak a gondolataim. Mígnem megüti a fülemet egy szó: „játszóruha”. Erre fölkapom a fejem.

Péter azt magyarázza nagy hévvel, hogy a feleségét az utóbbi időben sose látta úgymond rendesen fölöltözve. Mindig kinyúlt póló, kopott és szakadt farmer, esetleg suhogós dzsoggingnadrág volt rajta. Fölpörögve ecseteli, hogy vannak országok, ahol a nők az utcára lépve teljesen elfedik magukat, ám odahaza legszebb és legvonzóbb mivoltukban mutatkoznak. Nálunk ez pont fordítva működik: mi – nők és férfiak egyaránt – az utcára és a munkahelyre kiöltözünk, azaz voltaképpen számunkra többé-kevésbé idegen embereknek tartogatjuk legelőnyösebb külsőnket, odahaza ellenben életünk párja folyton ugyanazt a szürke tréningalsót látja rajtunk, miként az ellenfél csatárai is, amikor Király Gábor kapuját rohamozzák. Csak éppen ami nála menő, az nem mindnyájunknál az. Ugyanakkor – ragozza tovább Péter –, miután bejelentette válási szándékát, felesége a hirtelenjében megsokasodott veszekedések alkalmával nemegyszer szemére vetette, hogy míg férfi kollégái rendszeresen bókolnak neki, addig az utóbbi években pont a férje szájából semmi efféle nem hangzott el. „Igen ám – mentegetőzik kétségbeesetten Péter –, csakhogy amazok az irodában a csinos nőt látják, nem pedig azt a játszóruhát, amelyet én!”

Szóval a játszóruha a bűnbak. Igazság szerint sokáig nem tudtam, hogy ez a neve, lévén mifelénk nem hívták sehogy. Egyszerűen voltak olyan, eredeti funkciójukból kikopott, esetleg eleve otthoninak szánt ruhadarabok, amelyeket az ember gyerekként és felnőttként egyaránt odahaza, a játszótéren meg a hasonló helyeken hord. Aztán amikor boldogult úrfi koromban udvarolni jártam az ország másik végébe, ott hallottam először ezt a kifejezést: ha az ember hazaér, ledobja a kinti viseletet, és helyette játszóruhát ölt. Most pedig, miközben hallgatom Péter időnként már-már zokogásba fulladó szavait, elmerengek azon, mikor jöhetett szokásba – az, hogy „divatba”, momentán nem adekvát kifejezés – a játszóruha. A régi fotók tanúsága szerint a száz évvel ezelőtti polgári világban az emberek odahaza is elegánsan öltözködtek – igen ám, csakhogy ezek a képek csalókák, gyakran beállítottak, és hát a korabeli irodalmi művekből is tudjuk, hogy létezett például olyasmi, hogy házikabát. Vagy netán a játszóruha is a szocializmus ízlésficamának számlájára írandó? Különben meg, ahogy Kabos Gyula mondta, az ember mégse húz szmokingot a saját marhapörköltjéhez.

Későre jár. Arra gondolok, jó volna még valami okosságot mondani Péternek zárszó gyanánt. Végül egyszerűen csak elköszönünk egymástól. Úgyis az volt a fontos, hogy valakinek kiönthesse a szívét. Sietek haza. Alig várom, hogy kényelembe helyezhessem magam. Macinacit húzok, leülök a kanapéra. A feleségem megkérdezi, hogy mi újság velem. A távirányító felé nyúlok, ám félúton megáll a kezem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »