Játszma a jövővel

Játszma a jövővel

A globális klímaváltozás üteme extrém élethelyzeteket, akár bibliai aszályok vagy özönvízszerű áradások rémképeit vetíti elénk, szemben a fenntartható fejlődés és a fenntartható növekedés megtartásának reményével.

De mert nemcsak a klímastabilizációval van baj, hanem az emberiség környezetrombolásából és gondtalan túlfogyasztásából eredő problémákkal is, az érdekek és értékek ütközéséről a Zólyomi Műszaki Egyetem Fenntartható Fejlődés és Ökológiai Tudat UNESCO Katedra tanszékvezető professzorával beszélgettünk. Miklós László.

Tanár úr, a fenntartható fejlődés az utóbbi másfél-két évtizedben nálunk is a közbeszéd bevett fordulata lett. Mégis sokan érzik úgy, hogy e szavak mögött nincsenek konkrét alapelvek, valódi tartalmak. Üresfejűségről van szó? Hasonlóan a félvállról vett környezet- és tájvédelem bántó mulasztásaihoz?

A fenntartható fejlődés lényegében ernyőfogalom, és annak a már-már tankönyvízű definíciónak kifejező tömörítése, miszerint a Földhöz úgy kell viszonyulnunk, mintha azt az unokáinktól csak kölcsönbe – és nem a szüleinktől örökségbe kaptuk volna! Egyebek mellett ezért sem szabad a fejlődést sohasem egybemosni az úgynevezett fenntartható növekedéssel, mert például az energiaipar rohamos növekedése ellentétben áll a mértékletes fejlődéssel. A fenntarthatóság fogalmának hivatalos definiálása tulajdonképpen az 1980-as évek derekán történt, miután az ENSZ Közgyűlés létrehozta a Környezet és Fejlődés Világbizottságot, s ekkor készült a Közös jövőnk című jelentés is. Ez a dokumentum a minőségi fejlődést, illetve a mennyiségi növekedést egyaránt tartalmazza, de kimondja, hogy a gazdaság csak a környezet megőrzésével növekedhet. A fenntartható fejlődés három egyenrangú pillére ezért a környezet, a (köz)gazdaság és a társadalom szociális haladása.

Gondolom, a fenntarthatóság súlyos gondjai bizonyítják, hogy ez a három támasz elvben talán még egyenrangúnak egyenrangú, az ellenálló képességük azonban már régen eltérő erejű.

Egyértelmű, hogy napjainkban a környezeti pillér a legsebezhetőbb. Az utóbbi évtizedek során bebizonyosodott, hogy a gazdasági növekedés igénye felülírta az életkörnyezet és a természeti erőforrások megőrzését sürgető – főként a tudományos rangú és civil szektor felől érkező – célokat. Az egyensúly határozottan a gazdasági aspektus irányába tolódott el.

A fenntarthatóság eszméje és az ökológiai tudat kérdésköre manapság egyetemi szinten oktatott, tudományos rangú és fontos kutatási téma. Ennek a modern tudományszaknak mi adott, divatos szóval, újratöltést?

Az a csonka hét, amikor 1952. december 4-től öt napon át a fűtés során égetett szénből származó sűrű füstköd ereszkedett Londonra, ami becslések szerint mintegy tizenkétezer ember halálát okozta. A brit sajtó az angol füst és köd szavakból megalkotta a „szmog” elnevezést, és ekkor vetődik föl igazán a légszennyezés egészségre káros hatásainak gondolata, a fenntartható fejlődés pedig fokozatosan figyelmet érdemlő tudományággá fejlődött. Ezt igazolta a Római Klub részére készült, 1970-ben közzétett átfogó tanulmány, amely közel ötven olyan tartósan súlyos problémát sorolt fel, amely új szemléletre és nemzetközi összefogásra ösztönöz az emberiség fennmaradása érdekében. A Római Klub második, 1972-ben könyv formájában is megjelent „A növekedés határai” című értekezése még világosabban összegzi a fenntarthatóság és az emberiség jövőjének leplezhetetlen buktatóit. A tudományág további mérföldkövei az ENSZ 1972 júniusában Stockholmban 113 nemzet képviseletében rendezett első környezetvédelmi tanácskozása, majd évekkel rá a Rio de Janeiróban megtartott konferencia, ahol megszületett a 40 fejezet 135 mutatóját rögzítő „Agenda 21” nevű dokumentum. Sajnos, a mára kialakult globális klímaválság azt mutatja: noha sokan hivatkoznak erre a cselekvési tervezetre, sokszorosan kevesebben vannak azok, akik nem igazodnak hozzá.

 

Így erre a problematikára is Albert Einstein előrelátása vonatkozhat? Jelesül: „Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett”?…

A baj tényleg az, hogy bár határozottan lépnünk kellene, de még mindig inkább csak beszélünk a riasztó klímaválság megfékezésének, illetve a fenntarthatóság megőrzésének célkitűzéseiről. Pedig egyre jobban szorít az idő, és a tétlenkedés nyomán egyre komolyabb környezeti, illetve a kölcsönhatások révén gazdasági, szociális és társadalmi kihívásokkal fogunk szembesülni.

A nyugtalanító tények viszont kézenfekvőek: az USA Klímahatósága éppen a minap, augusztus 1-jén hozta nyilvánosságra a 65 ország félezernél több tudósa által készített éves jelentését. A visszafordíthatatlannak látszó átalakulások hosszú sorából egyebek mellett kitűnik, hogy a meteorológiai feljegyzések kezdete óta az utóbbi négy esztendő volt legmelegebb; a globális szén-dioxid-kibocsátás 2017-ben új csúcsot döntött; a világtengerek és óceánok szintje 1993 óta átlagosan 7,7 centiméterrel emelkedett. Az idei forró nyár egyik egészen friss adata pedig, hogy júliusban még az északi sarkkör fölött is hőséget, 33 fokos állandó hőmérsékletet mértek. Időzített bombán ülünk?

Ez a sarkosan fogalmazott aggály talán enyhe túlzás. Bár tény, hogy az emberi történelem során soha nem volt ennyire igaz a felismerés, hogy a jövő a mi ügyünk. És felelősségünk is. Inkább azt mondanám hát, hogy bolygónk és hátán a hétmilliárd lakos a mennyiségi növekedés önző érdekeinek egyre érzékelhetőbb párharcát vívja a minőségi fejlődés, a fenntarthatóság értékeivel.

Professzor úr, ebben a versengésben a klímastabilizáció áll vesztésre?

Okvetlenül késésben vagyunk, de a józan ész tanácsait követve a remény is megtartható. Az irányzat és a cselekvési terv világos, ami elgondolkodtató viszont, hogy a kitűzött feladatokat, mondhatni, senki sem teljesíti. Például az áttörésként dicsért 2015-ös párizsi klímakonferenciát követő két évben is tovább növekedett a szén-dioxid-kibocsátás! A klíma persze nem kérdezi, hogy ki mennyire szennyezi a légkört, hanem „csak” elszenvedője az egyre fenyegetőbb bajnak. A dilemma tehát félreérthetetlen: az emberiség a fenntarthatóság elérhető céljainak útjára lép-e, vagy ellenkezőleg, végső soron akár a vesztébe rohan.

És a megújuló erőforrások? Megmenthetik a Földet?

Világszerte jelentősen növekszik a megújuló forrásokból származó energia mennyisége, az összkép mégsem kizárólag pozitív, mert egyre teljesebb körű alkalmazásukhoz még számtalan üzemviteli és műszaki gondot kell megoldani. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne errefelé haladjunk. Például a támogatásoknak hála fellendülés tapasztalható a napenergia felhasználásában. Tíz éve nálunk is horribilis pénzekbe kerültek a napelemek, most szinte bárki megengedheti magának, aki új házat épít vagy átépíti a meglévőt. Más szempont viszont, hogy az ipari előállítása hatalmas, többnyire értékes földterületeket igényel. Ahogy egyelőre még az a kérdés is nyitott, hogy huszonöt-harminc esztendő múlva mi lesz a kiszolgált napelemek sorsa.

A kőolaj- és földgázkészletek végességének tudatában a palagáz az új arany?

Nem, mert az kövek közé szorult gáz, amelynek kitermelése erős nyomás alatt vegyi összetételű folyadékok segítségével történik, és sok energiát igényel, ráadásul nem is megújuló forrás.

A cégvezetők és a kereskedők egymással versengve azt bizonygatják, hogy mennyire környezettudatosak. A laikus ember higgyen ennek a fogadkozásnak?

Törvényerejű szabványok hosszú sora rögzíti, hogy mi az ökológiailag megfelelő termék. Az előírások és a regulák tehát megvannak, az érem másik oldalán viszont valóban ott a szabályokat kijátszó trükkösdi. Történik ez annak dacára, hogy egész iparágakat és azok vállalatait érintő ökológiai szabványok vannak hatályban, a termékeikre vonatkozó minőségi tanúsítványt csak azok szigorú betartásával lehet megkapni. Például az ISO 1401-es norma világviszonylatban a környezetvédelmet segíti. Az autóipar dízelmeghajtású járműveiben az utóbbi években mégis botrányosan „megcsiklandozták” a kipufogógázok mértékét jelző szoftvert…

 

A korrekt vállalatvezetők hajlandók pénzt is áldozni a környezetkímélő eljárásokat biztosító, a tisztább energiát és a környezetbarát termékeket előállító technológiák kifejlesztésére?

Eléggé cinikusak lennénk, ha ezt eleve tagadnánk.

A modern időkben tanácsos hátat fordítani az atomenergiának?

Szerintem nem. Ott is technológia és pénz kérdése, hogy mikorra tudjuk majd valóban kielégítően megoldani az úgynevezett hátsó ciklus, tehát a nukleáris hulladék biztonságos ipari hasznosítását. Laboratóriumi úton már közel járunk a kívánalomnak megfelelő eredményhez.

Bolygónkat a mértéktelen túlfogyasztást gerjesztő ipari tevékenység tette tönkre. Neki is kellene hát megfizetnie ennek árát?

A fenntartható fejlődésnek feltételei, célkitűzései, konkrét alapelvei vannak. Még 1972-ben, az ENSZ stockholmi környezetvédelmi konferenciáján leszögezték, azután pedig Rióban is megerősítették az első vezérelvek egyikét, hogy aki szennyez, az fizet! Viszont hogy ki-ki megpróbál kibújni a szóban forgó kötelezettség alól, az – sajnos – a dolgok fonákja. De ha az állampolgár is fizet azért, hogy például a közüzemi csatornahálózatba vezeti a háztartási szennyvizet, akkor a természetet ezerszeresen romboló, a klímát sokszorosan károsító ipar miért élvezne kivételt?!

A politika milyen ráhatással van a fenntartható fejlődés szorgalmazására, kiemelten a megújuló energia jövőjére?

A kérdés inkább úgy pontos, hogy az energiaszolgáltató cégek milyen hatással vannak a politikára, illetve mennyire befolyásolják a politikusokat?… És hogy a politika mennyire elkötelezett a profitorientált energetikai szektor irányába, hogy az arányos mértékben költsön az elfogadható áron szolgáltatott környezetkímélő erőforrások elterjedésére.

Professzor úr, ön valószínűnek tartja, hogy a globális fenntarthatóság értékei a jövőben felülkereked(het)nek a klímaváltozást is gyorsító mennyiségi növekedés globális érdekein?

A fenntartható fejlődés megtartása az emberiség elsődleges, mértéktartást és áldozatokat igénylő érdeke. Nincs rá más recept. Ennek a jövőt kockáztató felismerése, korunk józan követelményeként, az emberek habitusából kell előteremnie. Sokak habitusából, mert a célokból és teendőkből szintén rengeteg van.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »