Járt utat járatlanért – Egy misszionárius magyar házaspár élete Peruban

Járt utat járatlanért – Egy misszionárius magyar házaspár élete Peruban

„El kell mennünk oda, ahová mások nem jutnak el, tovább, mint ameddig a kiépített utak vezetnek, hogy megkeressük a gyengéket és a kitaszítottakat. Bennük akarjuk felismerni Krisztus arcát” – vallják a Szegények Szolgái Missziós Mozgalom tagjai.

Közösségeik 1986 óta élnek Peruban a legszegényebbek között. Hozzájuk viszik el az embert gyermekeiként szerető Isten tanítását, az Egyház kincseit a szentségekben, az átfogó keresztény szellemi és szakmai nevelést.

Bakonyi Gábor és Melinda is elhagyta a járt utat. A közgazdász házaspár előtt napfényes élet állt: jól fizetett munka, szerető család, baráti közösség, ház Békásmegyer-Ófaluban. Ezt tette teljessé a megtérésük, a katolikus hitben megismert örömhír. Isten azonban ennél többet vagy mást kért a fiatal pártól. „Az ember sokszor maga szeretné megmondani, mire szól a Jóisten hívása. Engedjük meg ezt Istennek” – tekint vissza Gábor az életük elmúlt húsz évében meghozott döntéseikre.  

A házaspár otthonába voltunk hivatalosak. Teával és süteménnyel vártak bennünket, és két lányuk is be-be kapcsolódott a beszélgetésbe. A Bakonyi család – a 11 éves Boróka, a 8 éves Ilus és a 3 éves Ambrus – január 24-én visszaindult Peruba, az Andok vonulatai közé, a 3000 méter magasan rejtőző Andahuaylillas faluba, ahonnan két év után látogattak haza. Karácsonyra jöttek, ünnepelni, találkozni a szeretteikkel, és ügyeiket intézni, hogy folytathassák a missziót a perui őslakosság körében, amelynek igen nagy hányada lelki-szellemi értelemben teljesen magára hagyatott életet él.

Gábor és Melinda a Szegények Szolgái Missziós Mozgalom közösségének tagjai. Elköteleződésük 2001-ben kezdődött, a magyarországi misszió alakulásának kezdeteivel egy időben. A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom néven Giovanni Salerno Ágoston-rendi szerzetes, pap és orvos által 1986-ban alapította mozgalom ugyanis húsz évvel ezelőtt Magyarországon, Budapest VIII. kerületében is elindította a szegények szolgálatát, ma pedig már Mexikóban és Kubában is jelen vannak. 

Itthon elsőként az esztergomi ferences diákok figyeltek fel a mozgalomra. „Gimnazista fiúk imájából indult a közösség. Hogyan jut arra egy 15 éves srác, hogy felvegye a kapcsolatot Giovanni atyával és meghívja Magyarországra? Mi most azért lehetünk Peruban, mert ők akkor elkezdtek imádkozni, és a nyolcadik kerületben létrejött a cigány gyerekek számára egy tanoda jellegű foglalkoztató, a Magyarok Nagyasszonya Központ” – mutat rá Gábor, mekkora ereje van az imának. Feleségével 2001-ben kapcsolódtak be a szolgálatba. Gábor a munkaideje lejártával felállt az íróasztaltól, és ment a gyerekek közé. Tanultak, játszottak és imádkoztak. „Lakli cigány fiúval rózsafüzért imádkoztunk, éveken át képes volt erre” – meséli meghatározó élményeit azokból az időkből. 2004-ben aztán felkérést kapott Szkladányi László magyar elöljárótól, hogy végezze főállásban a közösség ügyvitelét. Feladta a közgazdászi állását, és Melinda támogatásával teljesen a szolgálatnak szentelte magát.

„19 évesen ismertük meg egymást a tanulmányaink alatt, pedig egymás melletti lépcsőházban laktunk. Már komoly udvarlási szakaszban voltunk, amikor találkoztunk a mozgalommal. Részt vettünk Várnai Péter atya lelkigyakorlatán, ahol megismerkedtünk két, a budapesti központban önkénteskedő fiúval” – mesél Melinda a mindkettőjüket mélyen megérintő kezdetekről. Gáborék szolgálatot vállaltak a gyerekek között, és letették az első fogadalmukat, ami megerősítette az elköteleződésüket. A mozgalomban évente tesznek fogadalmat a családosok. „Nekünk az első a házasság szentsége. Ezen belül kapunk meghívást arra, hogy munkatársak legyünk a misszióban. A szentség egy életre szól, az elköteleződési fogadalom pedig évente megújítandó, hiszen egy család életében bármi előfordulhat” – mondja Gábor. 

A Szegények Szolgái Kempis Tamás Krisztus követése című művét tekintik a regulájuknak. Napokra szakaszolva olvassák és elmélkedik át tanítását. Gyerekek és családok körében szolgálnak, a maguk és neveltjeik életében is a középpontba helyezve Istent. A napjukat átszövi az ima: a szentmise, az elcsendesedés a szentségimádásban, a közös rózsafüzér.

Peruba a misszió és a közösségi élet vágya viszi az elköteleződő házaspárokat. Melindáék megtanultak spanyolul, és 2014 és 2016 között már az indián őslakosok körében szolgáltak. 2017-ben aztán újra útra keltek. Két évre vállalták a szolgálatot, de az elöljáró kérésére igent mondtak a folytatásra is. „Visszamegyünk. Hogy meddig maradunk, azt még nem tudjuk. Ahogy kérik, és ahogy bírjuk.” Most már hárman döntöttek, a 11 éves Boróka véleményét is megkérdezték. „Nagy kaland a kereszténység, ha az ember komolyan veszi, de máshogyan nem is érdemes. Soha nem gondoltunk arra, hogy külföldön éljünk karriervágyból vagy tapasztalatszerzés céljából. Csodálatos hely Magyarország. Nagyon szeretjük a hazánkat, és reméljük, itthon is lesz másik házaspár, amely a Szegények Szolgái missziója mellett dönt majd” – mondja Melinda, bízva abban, hogy a kétezres évekhez hasonlóan itthon is újra működni fog a szolgálat.

Most azonban Peru jelenti a folytatást. Nem volt könnyű meghozniuk a döntést, amely egyre nagyobb gyerekeik életéről is szól. A két lány iskolás, Boróka most kezdi a felső tagozatot. „Át kellett gondolnunk, hogy a perui oktatásban maradjanak-e a gyerekek. Úgy látjuk, ebben a mindennapokat teljesen átszövő keresztény közegben nagyon sok mindent kapnak. Többet, mint itthon. A tanulmányokat be lehet pótolni, de ezekben a meghatározó korai években hiteles keresztény nevelést kapni, amelyben a szülőnek igazi partnere az iskola, nagy érték” – véli Melinda. Nem kételkedik abban, hogy a gyerekeik jó helyen vannak. Miközben hármuk játékát figyeljük, a perui életüket bemutató filmet nézzük, és lelkes beszámolójukat hallgatjuk, mi is megbizonyosodunk erről. A családfő szerint „lelki izomzattal” felvértezve kell majd kilépniük a gyerekeiknek a világba, hogy értsék, mi történik körülöttük. 

Peruban a házaspár élete egész napos szolgálat, szinte az év valamennyi napján. Reggel hétkor indulnak el a faluból, ahol a közösség családjai önálló otthonokban laknak. Az apukák a Fiúk Városába, az anyukák a Lányok Városába mennek, Cuzcóba. Melindával tart a három gyerek. Ambrus bölcsődéje is a lányok iskolaépületében van, az iskolában együtt reggeliznek a többi tanulóval. A Szegények Szolgái gazdálkodó életet élnek: egy 40 hektáros területen zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, 130 szarvasmarhát és 400 birkát tartanak, s mindezt feldolgozzák. Innen kerül az asztalra tej, joghurt, sajt és hús. „Fontos, hogy megfelelő táplálékot tudjunk adni Cuzcó gyermekeinek, hiszen a 80 százalékuk alultáplált. Megfelelő mennyiségű és minőségű élelmet kell nyújtanunk nekik” – magyarázzák, miért van napi ötszöri étkezés az intézményben.

Hírdetés

Mindez, ahogyan az oktatás és a felszerelés is ingyenes. A misszionáriusok csak szegény gyerekeket vesznek fel az iskolába. A családok részéről követelmény a nyitottság a keresztény nevelésre. „Azoknak tudjuk felajánlani a segítségünket, akik elfogadják, és élni akarnak vele. Vasárnaponként el kell jönniük a szentmisére. Ezenkívül minden hónap első péntekén, amikor Jézus Szentséges Szívét ünnepeljük, egész napos programra hívjuk a szülőket. Ilyenkor szentmisén veszünk részt, majd katekézis és előadás következik, utána pedig közös ebéd. A családokkal egyébként is szoros a kapcsolat. Meglátogatjuk őket nemcsak a gyerekek iskolai felvételekor, hanem év közben is” – magyarázza Melinda, mennyire fontos számukra a kapcsolattartás. Minden misszionáriushoz húsz család tartozik, rendszeresen felkeresik őket. „Együtt neveljük a gyerekeket. Ők a főszereplők, mi csak segítünk” – mondja.

Különleges az Andok-béli iskola világa. A perui tanárok között kovászként vannak jelen a misszionáriusok. A lányoknál a nővérek és az anyukák, a fiúknál a papok, a testvérek és az apák. 300-300 tanulójuk van. A gyerekek nagy része bejárós, de az árvák a misszionáriusoknál laknak. A februárban indult iskolaévben 30 helyre 150 jelentkezőjük volt. 

A misszionáriusok mindent együtt csinálnak a gyerekekkel. Három-négy gyerek tartozik mindegyikükhöz. Az életükről készült filmen látjuk, ahogy röplabdáznak, este mesét olvasnak. „Szomorú misszionárius nincs, savanyúan ugyanis nem lehet gyerekek között élni. És minden a Jóisten körül zajlik, ő minden pillanatban ott van.” 

Reggel kihelyezik az Oltáriszentséget, imádkoznak, és a kápolnában egész nap folyik az ima. A gyerekek negyed óránként váltják egymást, nem számít, milyen órájuk van éppen, azt a 15 percet Jézusnak ajándékozzák. A szüneteket pedig a tanárok töltik a kápolnában. A nap zárása is ünnepélyes. Különösen fontosak az ünnepek, köztük minden Mária-ünnep. A nagyszünetekben osztályonként felsorakoznak az udvaron, imádkoznak, és rövid előadást hallgatnak a nap szentjéről. Májusban az osztályok felkészülésével az iskolán belül tartanak missziót, októberben pedig más iskolákba mennek. A fiúk a hegyek közé, sokszor gyalog, a lányok pedig a várost járják. 

„Van gregorián kórusunk is. A liturgia számunkra szent, kerüljük a profanizálást” – magyarázza Gábor, utalva arra, hogy a peruiak ragaszkodnak az ünnepeikhez, a hagyományaikhoz, és ez szinkretizmushoz vezethet. Katolikus hitgyakorlatuk keveredett a sámánista hiedelmeikkel. A misére álarcokban jönnek, és eljárják a hagyományos táncukat.” 

Az iskolaépület és környezete páratlan. „Giovanni atya mert nagyban gondolkodni: Annyi mindent kellett elszenvedniük ezeknek a gyerekeknek. Legyenek nálunk Isten hercegei, akik szinte palotában laknak.”

Az iskolai élet délután is folytatódik. Az alapító ugyanis meg akarta akadályozni, hogy a gyerekek az utcán csellengjenek, ezért sokféle lehetőséget kínál nekik az iskola: a sport, a zenetanulás, a fotózás, az informatika mellett a tanulók életében is ott van a szolgálat. Közmunkát végeznek – takarítanak, elmosogatnak maguk után, és a mezőgazdasági munkából is kiveszik a részüket. Ahogyan a szülők is: évente három munkanapot tőlük is kér az intézmény. A tanrend része, hogy már a felső tagozat első osztályában különböző szakmákkal és kézműves technikákkal ismertetik meg a tanulókat. A pék- és a szakácsmesterséggel, a szabás-varrással barátkoznak, és gyönyörű alkotások születnek ügyes kezeik munkájával.

Mindez adományokból valósul meg. A misszionáriusok iskolája a perui iskolarendszer része, de semmilyen fejpénzt nem kapnak a gyerekek után. Nem részesülnek egyházi támogatásban sem, és nem adnak el pénzért semmit azokból az alkotásokból, amiket a gyerekek készítenek. „200 bejelentett dolgozónk van, Cuzcóban mi foglalkoztatjuk a legtöbb embert. Adományokból. Ehhez nagyon sok jótevőre van szükség. Ők is Isten hívására válaszolnak, és ugyanebben a küldetésben vesznek részt. Ekkora erők vannak az evangéliumban. Merünk ebben hinni Európában?” – teszi fel a kérdést Gábor.

Nemcsak Gábor és Melinda hagyta el a járt utat. Az emberek Peruban is új utakra találnak, a misszionáriusok évtizedes munkája meghozza a gyümölcsét. Társadalmukban óriási a szakadék az ultragazdagok és a leszakadt, nagy szegénységben élő 80-85 százalék között. „Az embereket nagyon megviseli az élet.  A férfiak 3-5 gyereket nemzenek, aztán továbbállnak. Ez jellemző az egész társadalomra. Nagyon sok az alkoholista. A részeg apa megerőszakolja a kislányát, megveri a feleségét. Kilátástalan és nyomorúságos sors ez, és a nyomor a lelki elhanyagoltságból fakad. Megszülettem, de minek. Túrom a földet, eszem-iszom, más távlat nincs” – magyarázza Melinda a perui falvakban uralkodó általános életérzést. „Az emberek be vannak zárva a hegyek közé, nem látnak azokon túl. Nem látják, hogyan lehet jobb az életük, hogyan lehet jövőjük. Elveszítik a méltóságukat, elállatiasodnak. Sajnos ez az igazság” – teszi hozzá Gábor. 

A misszionáriusok kiutat mutatnak nekik. A helybéliek hétről hétre arról hallanak tőlük, hogy az Isten szeretet, hogy minden ember Isten gyermeke, aki a maga képére teremtett minket. Az emberek így lassan megértik, nem élhetnek úgy, mintha jelentéktelen semmik volnának. Felismerik a méltóságukat Istenben, és elkezdődik az Istenhez méltó, emberi élet. A misszionáriusok szolgálatának eredményeképpen a misszió hegyi falvaiban már nincs fetrengő részeg az utcán. A fóliasátorban eper nő, a templomban házasságok köttetnek, szépülnek az otthonok, a gyerekek tanulnak, szakmát szereznek. A tanulók közül pedig sokan visszatérnek önkéntesként, és a női közösségében már nagy számban szolgálnak perui nővérek is. Járhatóvá teszik, kiépítik az utakat. 

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 22-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »